Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa

„E kötet olvastán néhol konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar Woolf-kiadás – s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról. Akit angolszász nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora legnagyobb esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak megítélésében minimum nehézséget okoz a The Common Reader címen megjelent kritika-gyűjtemények magyar kiadásának teljes hiánya, valamint hogy az angolul hat kötetben összegyűjtött esszékből csupán egy válogatáskötet jelent meg nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf világa) – magyarul nem olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen Woolf-életrajza, sem Hermione Lee kilencvenes években megjelent, átfogó, a kritika által szinte egyöntetűen a legjobbnak tartott munkája az írónőről.” 

Nem is olyan régen írtam e sorokat Alexandra Harris meglepően alapos és okos, ugyanakkor olvasmányos Virginia Woolf-életrajza kapcsán. Mivel a Harris-könyv után nem bírtam magammal, és amúgy is a Woolf-polcom felé vettem az irányt, adta magát, hogy újraolvassam Bécsy Ágnes remek monográfiáját – ideje is volt már, jó néhány éve vettem kézbe utoljára, és ha a regények esetében mindig izgalmas, hogy az évek múlásával, az egymást követő újraolvasások alkalmával miképp hatnak ránk, képesek-e megújulni bennünk, befogadókban, úgy egy félig-meddig tudományos mű esetében duplán az. Persze joggal lehet azt mondani, hogy ez balgaság, hisz az irodalomtörténeti alapvetések nem változnak, Woolf jelentősége nem változik, a művek elemzése nem változik – ám változom én, az olvasó-befogadó, aki nagy valószínűséggel egészen mást olvasok ki egy Bécsy-elemzésből ma, mint tíz éve, mást értek meg belőle, másképp látom Woolf műveit, sőt, ha lehetek ily szerénytelen, jó eséllyel ütköztetem a saját meglátásaimat az elemzőével.

Az előzőekben írtakból következik, hogy – mivel amúgy is hajlamos vagyok kedvencek újraízlelése előtt izgulni, vajon továbbra is kedvenc marad-e – voltak kétségeim olvasás előtt. Részben mert amikor először olvastam a Woolf világát, jószerivel semmit nem tudtam Woolfról és a regényeiről (afféle sorvezetőként vettem ki a könyvtárból a Saját szoba és az Orlando után, igen, részben azért, mert nem mindent értettem meg elsőre azokból); részben mert e monográfia 1980-ban íródott, jelentősen más – jelentősen lefojtott – irodalmi-politikai légkörben, és ha az nem is okozott fejtörést, hogy vajon Bécsy irodalmi meglátásai érvényesek-e még (persze hogy azok), az már igen, hogy vajon mai szemmel olvasva kiüt-e a szövegen bármiféle átpolitizáltság.

Szerencsére kétségeim ezúttal is alaptalanok voltak. Bécsy Ágnes monográfiája ma is maradéktalanul megállja a helyét – olyannyira, hogy alig akartam elhinni, a kötet megírásakor a szerző még erősen hiányos anyagból dolgozott, hisz a teljes naplók és levelezések akkoriban még angolul sem voltak elérhetőek. Ami igen, azt viszont Bécsy remek érzékkel és nagyon alaposan dolgozza fel, nem csupán érdekes és alapos életrajzot adva a kezünkbe, hanem a Woolf-művek korrekt és mélyreható elemzését is. (E szempontból jóval többet ad egyébként a már említett Harris-könyvnél.) Mindezeken túl átfogó képet nyújt a századelő londoni kulturális forradalmáról, a Bloomsbury-kör működéséről, a tagok irodalmi, művészeti, politikai munkásságáról – ez az egy pont ahol némiképp érződik a szocialista irodalompolitika által elvárt kritika, de szerencsére a szerző okosabb annál, hogy túlságosan mélyre hatoljon az ingoványos talajon. (Nagyon zárójeles megjegyzés: nem tudom, vajon a kor, a politika vagy a mainál azért mindenképpen prűdebb társadalmi berendezkedés számlájára írható-e, hogy Bécsy még csak érintőlegesen sem említi a Woolf mentális egészségére és művészetére is jelentős befolyást gyakorló fiatalkori családon belüli zaklatásokat – noha ekkor már olvashatók voltak a Moments of Being önéletrajzi írásai, melyekben Woolf maga nyíltan ír minderről. [Félreértés ne essék, hibásnak tartom azt a felfogást, amely az írónő depresszióját és személyiségzavarát egyértelműen a zaklatás számlájára írja – ugyanakkor a teljes elhallgatásnak sem vagyok híve.] De hangsúlyozom, nem tudom, miért maradt ki egy az egyben ez a terület a monográfiából – lehet, hogy akkoriban egyszerűen „nem lehetett erről beszélni”.)

Lehetett viszont a művekről, de még hogy! Úgy gondolom, egy hasonló vállalkozás esetében a legnagyobb erény, ha kiállja az idő próbáját – és e monográfiának ez sikerült (legalábbis nálam). Ami a regények első olvasásakor sorvezető volt, most „aha” élmények kiváltója, ugyanakkor inspirációs forrás lett – sokadik olvasás után is egyet tudok érteni vele, meg tud lepni, újabb gondolatokra tud sarkallni, anélkül, hogy egy percre is unalmassá válna (ahogy az „irodalomtankönyvek” idővel azzá tudnak válni). Jólesik kézbe venni, jólesik egy-egy regény után elolvasni a vonatkozó részt, jólesik vitázni vele és jólesik, hogy nem száraz elemzés, hanem Woolfhoz minden tekintetben méltó, olvasmányos, élvezhető, csevegő szöveg. Ezzel együtt nem ajánlanám Woolffal való ismerkedésre – az írónőt eddig nem ismerőknek azért praktikusabb a Harris-könyvvel kezdeni. Ez a monográfia inkább a regényekkel párhuzamosan történő ismerkedésre, ízlelgetésre, tanulmányozásra való. Arra viszont nagyon!

(Persze ehhez nem lenne hátrány, ha elérhető lenne a könyvesboltokban, de sajnos - hasonlóan a Saját szobához és A pille halálához - ez is leginkább online antikváriumokban, előjegyzésre, szép hosszú várakozási idővel...)

Rudyard Kipling: A Dzsungel könyve

Csil keselyűnk éjt hoz nekünk,

Meng küldi, a bőregér –

Tető alatt a házi had

s a mi fajtánk szerte-tér:

az éj a mi időnk, zsákmányol erőnk,

karmunk prédát kerít.

Sikert neked, ha tiszteled

a Dzsungel Törvényeit

(Éji dal a Dzsungelben – Weöres Sándor fordítása)

Halljátok hát Maugli, a kis Béka történetét, akiből a Dzsungel Ura lett! Azaz – olvassátok, ha már a tűznél mesélés ősi hagyományát ölben tartott halott famorzsalékra pöttyözött hangyajelek silabizálására és derengő képernyők előtti magányos bámulásra cserélte a mindent felfaló krokodil idő! Olvassatok a Dzsungelből való Maugliról, akinek népe a Farkasoké, testvére Ká, az óriáskígyó, akit Balu nevelt a Vadon Törvényére, s kinek életét Bagira, a fekete párduc váltotta meg egy frissen elejtett fiatal bikával. Aki Sir Kán, a sánta tigris karmaiból menekült Farkas anyó és Farkas apó odújába, s ki a Szabad Nép oltalmában érezhette – övé az egész Vadon!

Annyi minden lakik e könyvben – ha pontosabb akarnék lenni: könyvekben; hiszen Maugli történetén túl hét önálló történetben is kalandozhatsz, olvasó a Vadonban, kígyójárta ház körül, észak és dél jegén, a gyarmati India zegében-zugában –; annyi minden lakik… hiszen miközben kora minden tudományát igénybe véve megfigyelések, tapasztalatok mentén álmodja az állati viselkedést, valójában fabulát álmodik – állathősei emberi viselkedés-minták és karakterek hallatlanul szórakoztató paródiái. Miközben az „állatok nevelte gyerek” bőven megtörténhető, izgalmas meséjébe feledkezik a gyanútlan olvasó, amely amúgy sajátos, finom bosszú-történet is – egy másik irodalmi minta tökéletesen lekövetett megvalósulása –, nem mellesleg engedi beszűrődni a tudatába a komplett angol birodalmi gondolkodást, a gyarmatosító európai „fehér ember” értékrendjét. Amely (mint minden általunk felskiccelt ideológia) a rengeteg érték mellett elviselhetetlen ellentmondásokat, előítéleteket, sarkpontnak használt téveszméket is az olvasóba vonhat a csodálatosan megírt történet édes-mézes madzagján.

Félreértés ne essék: imádom ezt a könyvet! A sokrétegűség legszebben komponált csodái közül való, egy maradéktalan tehetségű, hallatlanul humánus író remekműve. Egy fényvillanás! Amiből számtalan dolog megtanulható – miközben olvasod, minél korábban, hogy tényleg elragadhasson a mese, hogy szurkolnod kelljen összeszorult szívvel, éppen csak olvasni tudó kisiskolás… lehetőleg úgy, hogy ne jöjjön előtte szembe az édelgőbb, bűbáj-köntössel letakart rajzfilm (Balu Kapitány és csapata a hidroplánnal főleg ne…). Hogy hathasson a maga kíméletlenségével az árnyalt rajzú vadászat, ragadjon el magával téged is Bender-log, a Majmok népe, a Hideg Tanyára, mely egykor város volt, de elnyelte a Dzsungel; szerezd meg a Piros Virágot és lovagolj bivalyháton a Tigris ellen. Ez egy olyan könyv, amit érdemes a telő idővel újra elővenni, hogy további rétegeivel lepjen meg: a figyelmes szemű író mondatainak fájdalmas pontossága, a befűzött versek finom párbeszéde a szöveggel; a „felnőtt” szövegi utalások, poénok életkort követelnek. Hogy lásd: ennyire sok réteg fér meg a mesében.

Aminek írója maradéktalanul a kora gyermeke volt. A Kim bemutatásakor már járkáltam körülötte, milyen kifinomultan épít korlátokat a gyarmatos gondolkodás az életműben. Írhattam volna azt is: egyfajta (kétségtelenül a legjobb szándékok által vezetett) konzervatív alapvetés is Kipling szinte egész életműve. De erősebb belőle a dilemma látképe, hiszen az író valóban mélyen szerelmes volt abba a kulturális és életrendi sokszínűségbe, amit csak egyfajta kívülről ráerőszakolt akarat fonhatott időlegesen egységbe – úgy, hogy folyamatosan kijátszotta e sokszínűség elemeit egymás ellen ezért az „egységért”. Egyáltalán nem furcsa, hogy ebbe a könyvbe, a Dzsungel által nevelt gyermek történetébe is behatolnak ezek a dilemmák – ha valakiből felcseperedve a Dzsungel Ura lesz (akinek tekintetét nem állja honos élő), az dilemmák sorával szembesül.

Mert Maugli is egyfajta „gyarmattartó” – még ha felnőve nem is kéri túl gyakran számon a többieken a maga szabályait (úgymond a Dzsungel Törvénye helyett), megesik, hogy a Dzsungelre kényszeríti a maga akaratát. A fehér ember egzotikum-történeteinek visszatérő mintája: a „belecsöppent” magasabb kulturális nívóval bíró sápadtarcú előbb vagy utóbb átveszi a vezetést a bennszülöttek felett – azok adják át neki. Maugli hiába őslakos, hiába bennszülött – a Dzsungel állatai viszonylatában a helyzete mintázata ugyanez. A Falka megleckéztetése, a tigrisvadászat, Háti, a Hallgatag belevonása a falu elleni háborúba, a „honvédő háború” Dekkán kutyái ellen mind idebeszél – még jó, hogy az író árnyalja e szerep kudarcát is, például A Király ankusa történetében. Hogy az „idecsöppent” sokszor nem érzi a cselekedetei mélységeit, hogy az alkalmazott erő nem jár kézen fogva a bölcsességgel – nem érzi, mi mindent volna jobb békén hagyni, hogy csak nőjön-pusztuljon, ahogyan a Dzsungel.

Kipling ezen felül is rengeteg apró utalással bolondít a mesén – az ember és természet együttélésének árnyalt rajzába belefér a politikai fricska: a Majmok népének „társadalma” a jellegzetesen whig, liberális társadalmi modell kíméletlen paródiája egy tory szemén át, Sir Kán a tipikus protektorált rádzsa paródiája, Buldeó, a vadász a „tipikus hindu politikus”, és így tovább. Kegyetlen rajzok ezek, pontosak, mélyen ülnek – de az érem egyik oldaláról láttatnák az egészet. Milyen fura, nem? Valójában a könyv nem egy momentuma kívánna utólagos, árnyaló beszélgetést az ifjú olvasóival – hogy ne építsék magukba annak szemléletét a csábítóan könnyű úton, ahogy a magával ragadó mese betáplálná…

Laurie Anderson - The Language of the Future - Művészetek Palotája, 2014. október 6.

- Mi a történelem? - kérdezte a lány.

- Egy angyal, amely háttal száguld a jövőbe. – felelte a fiú – A történelem egy rakás szemét, egy halom ócskavas és az angyal visszarepülne, hogy rendbe tegye a dolgokat, de a Paradicsom felől tomboló vihar elsodorja őt, vissza, a jövő felé.

Ezt a vihart fejlődésnek hívják… 

Az 1995-ös (boldog emlékű Budapest Sportcsarnok-beli) koncert beharangozó füzetéből idéztem. The Nerve Bible… az első randevúnk Laurie Andersonnal, annyi felvételről csodált, magnószalagra másolt (látvány nélkül csonka) ácsingózás után. Annak ellenére meghitt este volt, hogy nem kettesben randevúztunk, csak „mintha kettesben”… sokan ültek a nézőtéren úgy, ahogyan én: tátott szájjal, megilletődve (amikor tényleg megkapja a magáét az, akit illet), sokan ültek ugyanúgy „mintha kettesben” ezzel a filigrán, végtelenül okos és őszinte kócbabával. Emlék. Talán tényleg lefoszlatott róla sok mindent az idő. Talán tényleg csak magam mesélem belőle, és nem a történetet.

Ülök kicsit az elköszönés után, ahogyan körülöttem is a legtöbben, még üldögélünk kicsit. Mert ez elköszönés volt. Emlékszem, hogy ért véget az a régi koncert: Stop. Pause. Felvételi üzemmódban vagyunk.  Most így ért véget: Jó éjszakát. Language of the Future? Ezen az estén az elfogyó idő nyelve érzett. Akkor is, amikor karcolt az irónia, pukkantak a nevetésre ingerlő buborékok, amikor talán a legintelligensebb zenebohóc, aki létezik, elmélázott előttünk fajunk és kultúránk természetén. Egykor a bölcsesség neve felismerés volt, és felébredés, most így tanácsol: ürülj ki. Legyél üres. A jövő nyelve valójában a csendé. Egykor a madarak repülése festményt mintázott, most hulltuk árán születik az emlékezés. Bár az is minek születik – az emlékezet csal, főleg ha az emlékből történet lesz, ha elbeszélik. A történet stréber lesz, ha mesélik – akár a császár, aki gyűjtené az erényt.

Csaknem azt mondom, keserű este volt ez – még az erősen politikus Homeland-nél is keserűbb. A történetek meghajoltak, akár az öreg hát, kaptunk indokolt részvétlenséget és retteghető eget, és a tömegtermék történetét, hogy valójában mitől lesz végre mindenki elégedett; mintha a jövőjósnőt nemcsak utolérték volna a látomásai, de el is hagyták volna valahol egy időpillanatban – a legnagyobb tömegben akár, vagy Utah sivatagában, ahol a pillanatba dermedt táj várja, mikor „indulhat meg” újra. Laurie Anderson (ikon, underground legenda, a multimédia istennője, díjak birtokosa, kreatív újító, író, képzőművész, énekes) mintha a szemünk láttára fogyott volna el a színpadon. Mit érez a jósnő, ha haldoklik? Mindannyiunk, vagy a privát, saját végzetét? Tud-e különbséget tenni, ha megérinti a halál – a friss özvegyet, aki nem kerülte el, hanem megélte a bánatot Lou Reed halála után?

Régi történetek és újak. Az értünk való aggodalom történetei. Mennyire nem fontos, melyik régi, melyik új! Mind azonnalinak és valódinak hat. A színpadon, amit a csillagmódra szétszórt gyertyákon kívül jobbára csak a mesélőre fókuszáló reflektor világít meg. A hatalmas vászon csak akkor derül fénybe, ha egy határozottan kék, ha egy kifejezetten vörös történet hangzik el. A látvány nem sorvezet. A képzeletünknek kell megalkotnia a szavakból. Ahogy a zene, a vizuális körítés is a szükséges minimumig redukálódik. Az eddig látott előadások közül ez a legletisztultabb. Nincs benne felesleges elem.

Régi történetek és újak. És van, amelyik hazudik. A nincs mire várni, a géptorzított férfihang igazsága hazugság. A művész tudja – az vár rá, ami mindőnkre fog. Már közel jár. De a saját vég nem a történet vége. A taps után visszajön a színpadra az angyal, és harmóniákat sír a hegedűje. Az est folyamán először nem fáj a disszonancia. A jövőből, ami vár rá, nem jönnek vissza a szavak. De attól még vár rá. Ránk is. Ez a jövő. Csaknem azt mondtam, keserű este volt ez. Valójában áldott. Ahol egy profán papnő celebrált nekünk misét, a maga feloldozását és a miénket. A végén szavak nélkül szembemosolyogva a reménytelenséget.

Samsara Qurtet, Jyotsna Srikanth - Fonó Budai Zeneház, 2014. október 3.

Hogy meséljem el? Olyan zenészek ülnek a színpadon, egymással hallatlanul nyíltan beszélgetve, egymástól varázslódva, mint Lantos Zoltán, azzal a csodálatos kétnyakú hangszerrel, a hegedűs, aki talán a legszebben fűzi, borzongatóan izgalmas, nem várt helyeken a többi játékába a magáét. Mint Juhász Gábor, a „szerénytelenül teremtő és újrateremtő” gitárfenomén – érésében (olyan ide nem illőnek érezném az öregedést…) talán a legintelligensebb húrsimogató, akit játszani hallottam (s akinek köpönyegéből olyan ifjú titánok bújtak elő, mint Gyémánt Bálint). Mint Szalai Péter, akit lassan tényleg nem érdemes méricskélni, csak hallgatni tátott szájjal, ahogy a tablán (vagy bármin, ami megütögethető) kipörgeti azokat a belénk lüktető ritmusokat… Mint Nyusztai Iván, aki rég levetette már a tanítvány státuszát a másik három mellett, régóta saját jogon visz a ritmussal, ahova akar. Hogyan meséljem el, mennyire pótolhatatlan élmény az életben legalább egyszer meghallgatni a Samsara Quartetet élőben?

Hogy meséljem ezt a Shakti-szintű fúziót; az eltérő skálák és ritmusképek, a jazz és az indiai klasszikus muzsika éneklő szerelemgyerekét – amibe annyi minden belefér még a játékosok kénye-kedve szerint? Azt tudom csak elmesélni, hogy elvittek arra az emlékekből szőtt októberi, hulló levelektől járás-puha ösvényre, ahol egyszer láttam a telő időt, és nem zavart. Azt tudom csak mesélni, hogy a hangokkal együtt könnyezve meggyászolhattam az édesapámat – amikor felsírt bennük szelíden valami egyetemes veszteség. Csak azt mesélhetem, hogyan nevettettek meg; és hogyan nem zökkentettek ki semmivel: mennyire jó volt látni azt az európai színpadokon annyira nem jellemző, laza és közvetlen odatettséget, amely nyugodtan kiint a legátéltebb pillanatából is a hangmesternek, ha más tónust szeretne – hiszen egyszerre laza és koncentrált, és a mindent akarná adni, nem csak a jót.

Hogyan meséljem el, milyen várakozással tekintettem a szünet utánra, amikor Jyotsna Srikanth hozott nekünk a hegedűjével, meg a tablás R. N. Prakash egy tömény, édes szelet Dél-Indiát? Egy szinte koncertbe illesztett workshoppal, ügyesen belevonva a közönséget is a játékba. Már pusztán a fogható vágyával lenyűgözött, amennyire láthatóan szerette volna, ha szeretjük a zenét, ami az élete. Hogyan meséljem Prakash jókedvű magyarázatait, ahogy feltárta a játék ábécéjét – akár a bűvész a trükköt: a végén ébresztve rá bennünket, hogy a magyarázat maga is egy remek trükk. Valahol meg kellene tanulni itt, Európában is ezt a hallatlanul közvetlen kapcsolatot a közönséggel…

Hogyan meséljem el, mennyire izgalmas a hegedűn hallani a karnatikus hagyomány rágáinak tömörebb, kevésbé elnyújtottan, a mi fülünknek lényegesen könnyebben emészthető dallamait? Milyen érdekes volt rádöbbenni: voltaképp ez is fúziós kísérlet, akárcsak a Samsara Quarteté, csak annak a máshol bokros hagyománynak az alapjain – amelynek elve ez a nyitottság, hajlandó bármit befogadni, ami színezheti és éltetheti, ami alapja lehet az improvizációnak. Hogy ír népzenei elemektől kezdve európai jazz-dallamívekig bármi belefér, ami színez… Hogyan meséljem el, mennyire jól esett, amikor mégis visszajöttek egy kis ráadásra a zenészek, s hogy milyen jól esne egyszer tényleg kötetlenül, a másnap kényszere nélkül elmerülni a „fesztivál” véget nem érő éjszakájába; hogy tényleg hajnalban szóljon az a rága, amit hajnalra találtak ki…

Egy biztos. Szoknunk kell ezt a töménységet, mert ez az ősz durva lesz.

Tárkány Művek - Művészetek Palotája, 2014. október 1.

Olykor úgy tiszteled meg leginkább a formát, ha bontod… és ha most körülnézek a magyar zenei palettán, nem találok még egy ennyire kópés pajkossággal formát bontó együttest, mint a Tárkány Művek. Szerencsére gyakran és gazdagon ajándékoznak a hagyományok bontva frissítői bennünket – de ezt a hallatlanul vicces, egyedi fúziós mixet, ezt a mélyen átélt, népzenéből, sanzonból, popos játékokkal puhított hardcore jazzból hangulatba varázsolt csodát nemcsak annak érdemes hallani, aki odavan a hasonló játékokért. Tárkány-Kovács Bálint és együttese a MÜPA színpadán tovább szélesítette ezt az utat a teljesség felé. Azzal a csodálatosan könnyed mesteriséggel, ami belengi a legszomorúbb dalaikat is, amitől pontos lesz az Őszi vázlat Pilinszkytől, hogy mást ne mondjak. A bontott forma kiteljesül - ezzel tisztelve mindazt, amit bont - egy sokkal gazdagabb egésszé. És ez ilyen minőségben valójában keveseknek sikerül.

Úgy kezdték, akár egy drámát. Az est első felében Dresch Mihály vendégségével egy gyönyörűen komponált zenehíd épült előttünk; csorduló zene, színpadkép, díszlet és fények – az utolsó album intimebb, elmélkedőbb hangulatai késztették reakcióra a közönséget. Jó lehet Dresch jelenlétében így elmerülni a szaxofonba - nekem legalábbis jólesett hallani -, jó lehet így állni az összehasonlítást; merthogy a népzenében és jazzban egyformán hallatlanul fontos, egymást építő hangszeres „párbajban” Kováts Gergő (a „reneszánsz ember”) méltó partnere volt a mesternek. Talán mert „együtt lüktetni” is remekül tudnak… de Tárkány-Kovács Bálint is - néha olyan messzire ér a hangszerével, hogy ha nem látom, nem hiszem el: cimbalmot hallok. Én igazán azokat a pillanatokat szerettem, amikor a tradicionális játékmódot csavarja rá valami teljesen másra; amikor megdöbbent vele, mennyire bármire illik, illhet a játék. Paár Julianna színpadra emelkedése a süllyesztőből (mennyire nem ide illő szó!) bennünket is „vele emelt” – holott higgyétek el, pont elég lett volna ehhez a hangja… Ritkán látni ilyet, hogy minden ötlet bejön; hogy a sok elemből: zenéből, díszletből, fényből, mozdulatlanságból és szín-elhagyásból (levonulástól a lesomfordálásig) egységes látomás szülessék, ahol az esetleges sose töri meg, hanem az „itt és most” csoda-érzetével hitelesíti az egészet!

Varázsoltak… hogy aztán az est második felére úgymond ingujjra vetkőzhessenek a zenekar tagjai. Érdekes ez, ritkán látni, a könnyed hangvételnek, a játékosságnak mekkora mélységet adhat az irónia. És azt is ritkán látni ennyire tisztán - s pont a játékokban jobban -, milyen hallatlanul fontos szereplő a ritmikai szőnyeget a játék alá terítő két vonós hangszer: a brácsa és a nagybőgő. Bognár András csinálja meg a bőgővel azt a „zenei hegyoldalt”, ahova a szólók másznak - vagy ahonnan játékosan legurul zene, zenész, hallgató -, és Papp Endre (a „legpontosabb brácsás”) rajzolja ki rá az ösvényt a hangszerével. Arról nem is beszélve, milyen izgalmas, amikor a „szőnyeg” kezd el repülni – amikor a kettejük kezéből pörög ki a szóló. A játékos második félbe csöppent vendégénekesként Fehér Balázs – jó volt látni, hogy szinte rögtön otthon érezte magát ezen a színpadon.

Ez az ingujjra vetkőzés, ez a fesztiválokról, meg Akusztikból jól ismert, közvetlen, a közönségnek bátran kiszóló együttes-arc, amit szerintem a Tárkány Művek rajongói annyira szeretnek. Van is miért: sugárzik a tagokról ilyenkor, hogy önmagukat nem veszik komolyan – miközben amit csinálnak, azt igen. Hogy értsétek: én nem tudom, hogy nem röhögik szét a zenészek például a „Kajakóma” pofátlanul vicces pillanatait (felmerült bennem egyből megannyi „all you can eat” „nagyzabálás” szégyenletes emléke). S hogy bírják így tekergetni a „piacszimfóniát”, a „Krumpli boogie”-t… összemosolyogtunk a párommal a szövegek bájos hétköznaptiszteletén, a kajafixáltságon – ezen a „zenevacsorán” a legjobban ez esett: a témaválasztás nem teszi banálissá vagy felszínessé az „egészet”. S nemcsak a jól szerkesztett, erős szövegek és a zene pajkos egymásra találásától nem…

Látszatra a komoly első féltől a második, vidám játék is magán túlmutató igazi mélységet kapott – holott csak megnyílhattak a maga mélységei. Vagy az önfeledtség attól, hogy erős, megtartó énből születik - hogy mielőtt elfelejtkezik magáról, emlékeztet az emlékezés fontosságára - valóban ennyire magával ragadó lesz? Egyszerűbb és ősibb dolog ez, szerintem. Az igazi falusi lakodalom szerkezete: először megtisztel, aztán vidámít. Azt hiszem, ez az igazi mulatós zene… tessék elmenni a következő koncertre és élőben hallgatni. Mert ez a zene élőben az igazi. Mert megéled tőle az emberfia.

Az üldözött

Hamburg, kétezres évek közepe – néhány évvel 9/11 után az észak-német kikötőváros a nagybetűs KUDARC megtestesítője, a sötét ló, egy „második Ground Zero”, a fészek, ahonnan Mohammed Atta és társai kirepültek a fél világot megrendítő küldetésükre. A város a terrorelhárító szolgálatok figyelmének célkeresztjében áll, német, angol, amerikai hivatalok tesznek keresztbe egymásnak lépten-nyomon, paranoia és elfojtott indulatok lengik körül a sakkjátszmák szereplőit, miközben a pályaudvarokon és utcákon minden addiginál nagyobb menekült- és bevándorlóáradat hömpölyög. Akik közül természetesen mindenki gyanús.

Ebbe a Hamburgba érkezik a titokzatos csecsen fiatalember, Ísza – németül egy szót sem beszél, kínzás nyomait viseli, küldetése van, és új életet akar kezdeni. Van is mit maga mögött hagynia, hisz szélsőséges dzsihádista szervezetek tagjaként többszörösen börtönviselt – hogy valójában mi szárad a lelkén, tán csak ő tudja. A zavarodott férfi egy menekülteket segítő szervezet ügyvédnőjén keresztül készül felvenni a kapcsolatot egy patinás angol magánbank tulajdonosával, aki hite szerint minden gondját megoldja. Minimum gyanús összeállítás, nemde?

A német hatóságok szerint igen, rá is áll mindenki, aki él és mozog. Rendőrök, titkosszolgálat, államvédelem, külügy, belügy, nemzetbiztonság – ahány szolgálat csak terem arrafelé, mind magának akarja Íszát. Legtöbben gyorsan letartóztatnák, lehetőleg minél nagyobb médianyilvánosság előtt, hisz mi teszünk a terrorizmus terjedése ellen, akad, aki minél előbb kiadná Törökországnak, ahonnan megszökött, és ahol további kínzások és biztos halál várná – és persze akad, aki a tengerentúli nagytestvértől meghunyászkodva átengedné az amerikaiaknak, tegyenek vele, amit akarnak. Ezt meg nem kell részleteznünk, ugye?

No és ott van Günther Bachmann, a korábbi félresikerült akciója miatt Hamburgban elsüllyesztett kémfenomén, aki mintha gondolkodna is két whisky és cigi között, és felhasználná Ísza személyét egy lehetséges nagyobb hal horogra akasztása céljából. Aki talán elvezet egy még nagyobb halhoz, és így tovább, és így tovább. Persze ez amolyan jut is – marad is játék, kéz kezet mos, ha azt akarjuk, hogy Ísza segítsen, kínálni is kell valamit cserébe. Mondjuk állampolgárságot és tanulási lehetőséget, amit annyira szeretne – s ha már emberünk többszörösen terhelt személyiség, aki a vallásos meggyőződése, az apja vétkei miatt érzett bűntudata, a saját bűnei és a nyugati civilizációval szembeni ellenérzései miatt valójában maga sem tudja, mit is akar, legjobb lesz felhasználni a cél érdekében idealista ügyvédnőjét és látványosan helyét nem találó bankárát. Hát így kezdődik a kém, az ügyvéd és a bankár haláltánca Ísza körül – melynek körforgásában könnyen elveszhetjük az irányérzékünket: kelet és nyugat, jobb és bal, vallás és politika, percnyi sikerek és tartós eredmények választóvonalán nem csak a szereplők nem tudják, mi helyes és mi helytelen, hol vannak az emberség határai és hol a politikai szükségszerűségé, meddig lehet úgy tenni, mintha rendben lenne körülöttünk a világ, miközben rohadtul nincs.

Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ennél még a hidegháború is egyszerűbb ügy volt, mondja egy ponton Bachmann. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben.

Briliáns mű – ott a helye le Carré legjobbja, az Egy tökéletes kém mellett…

Briliáns regényhez pedig briliáns film dukál, legalábbis szeretjük ebbe a hitbe ringatni magunkat – aztán a rengeteg félresikerült adaptáció után hirtelen ott találjuk magunkat, hogy amikor egy valóban remek filmrevitelt látunk, el sem akarjuk hinni, hogy ez igaz lehet. Pedig igaz. Anton Corbijn filmje az első képkockájától az utolsóig méltó le Carré regényéhez, minden változtatásával, sűrítésével, hangsúlyeltolódásával együtt kiváló adaptáció – nem hittem volna, hogy leírom, de az eddigi legjobb, pedig azért volt itt már egy Suszter, szabó, baka, kém, aminél nem nagyon hittem, hogy jön jobb.

Corbijn zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők – a nyitókép a hamburgi kikötő falát mosó barnásszürke hullámokkal egy az egyben előrevetíti, mit kapunk a hátralévő mintegy két órában: mocskos, szennyezett, rothadó hullámvasutazást. Ahol a gyomrunkat nem az izgalom rántja össze, hanem a félelem, hogy összeroskad alattunk az egész korhadó tákolmány. Kiváló adaptáció, pedig nem másolja szolgaian a könyvet, ahogy azt az adaptációk nézői oly sok esetben – teljesen feleslegesen – elvárják. A legszembetűnőbb változás talán a főszereplőket illető hangsúlyeltolódás.

A regény három egyenrangú főszereplő „tánca” – kerülgetik egymást, mint a forró kását, sokáig nem is látjuk mindőjüket az előtérben mozogni, csak követjük, ahogy lassan egymás felé sodródnak. Ez filmen nem a legszerencsésebb, hát adja magát, hogy kell egy valódi főszereplő, aki nem is lehet más, mint Günther Bachmann. A létező legtipikusabb le Carré-hős (aki valószínűleg képen röhögne a „hős” jelző miatt), George Smiley kései (és kevésbé sikeres) utódja, a megroskadt, megszürkült, ideáit rég elvesztett, pia- és cigiszagba burkolózó kém, aki még őrizget homályos elképzeléseket arról, hogy a szolgálat nem csupán annyiból áll, hogy kilószámra szolgáltatjuk a letartóztatottakat, lehetőleg minél több kamera előterében. Hogy a kémszakma – bármily hideg profizmussal és eltökéltséggel űzik is – mégiscsak arra lenne való, hogy valami nagyobb jót szolgáljon… Persze még legdelíriumosabb pillanataiban sem engedi meg magának, hogy mindezt tényleg elhiggye. 

„Ha van egyáltalán olyan ember a földön, akinek a kémkedés az Istentől rendelt hivatása, hát akkor Bachmann az. Ez a születésétől többnyelvű sarjadék egy tüzes természetű ukrán-német hölgyike szeszélyesen egymásra következő nemzetközi házasságainak valamelyikéből származik, a szolgálatnál az egyetlen olyan ember hírében áll, aki semmilyen végzettséggel nem dicsekedhet egy gimnáziumi kicsapáson kívül, továbbá elmondható róla, hogy harmincéves korára már maga mögött tudhatta a tengert, a Hindukust gyalog, némi kolumbiai börtönöket, valamint egy jó ezer oldalra rúgó, gyakorlatilag kiadhatatlan regényt.” 

De ha már Bachmann kerül a középpontba, akkor legyen olyan Bachmann, hogy a nézőnek aztán eszébe se jusson más, ha le Carré kémeire gondol (sorry, Mr. Oldman…)! Nehéz ám szavakba foglalni, mi fogja el a nézőt, látva Philip Seymour Hofmann félelmetes, nem egy ponton valóban Marlon Brando-t idéző alakítását – nehéz, mert a halála körülményei óhatatlanul felvetik a kérdést: amit látunk, vajon Bachmann vagy Hofmann? Vajon ebben a megroskadt, reményvesztett, illúziók nélküli kémben mennyi van a színészből magából és mennyi a szerep? És persze nem lehet nem elgondolni, mi lehetett volna, ha...

Hofmann könnyedén lenyúlja a show-t, pedig a többiek sem akármilyen alakítást tesznek le az asztalra – Willem Defoe remekel, mint cseppet sem tipikus bankár, nem kevésbé Robin Wright, mint hideg amerikai bábjátékos. Az igazi meglepetés azonban Rachel McAdams az idealista ügyvédnő szerepében – ha nem is ájultam el tőle, alakítása messze túlmutat mindazon, amit eddig egynyári romkomokban nyújtott. Persze nem feledkezhetünk meg a regény abszolút középpontja, Ísza megformálójáról sem – Grigoriy Dobrygin zavarodott, hol elveszett, hol fanatikus játéka előtt azt hiszem, térdre borulnának a kritikusok, ha nem épp ebben a filmben játszotta volna, ahol ott van Hofmann. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a hangsúly eltolódott Íszáról Bachmann felé – a regénybeli Ísza összetettebb, érdesebb-érdekesebb, több lehetőséget nyújtó alak lett volna. Ami felvet bizonyos értelmezésbeli kérdéseket is – jelesül, hogy mennyire gondolnánk másképp a filmre, ha nem kerül ennyire középpontba Bachmann és nem szimpatizálunk egy emberként az ő „küldetésével”? Ha megmarad mindaz a kétértelműség, késélen táncolás, ami a regényt jellemzi? Ha…

A könyvet becsukva a legjellemzőbb érzés a zavarodottság – hogy fogalmunk sincs, hogyan kellett volna másképp, hogy egyik szereplőről sem tudjuk, az-e akinek látjuk, hogy nincsenek hitek, nincsenek igazak, csak egy nagy büdös katyvasz, amiben valahogy meg kell próbálni felszínen maradni a lehető legkevesebb véráldozattal. A film után felállva ellenben a legmarkánsabb érzés a keserűség, a kiábrándultság – tudni véljük, hogyan kellett volna, és reményvesztetten konstatáljuk, hogy megint nem úgy lett. Az igazán zavarba ejtő az, hogy mindkét értelmezés tökéletesen belesimul a le Carré-univerzumba… Na, erre mondom én, hogy egy tökéletes regény tökéletes adaptációja.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Programajánló - 2014. október

Időnként kapunk némiképp szemrehányó megjegyzéseket azzal kapcsolatban, hogy miért mindig csak utólag írunk egy rakás ínycsiklandozó eseményről, koncertről, mert hát bármily izgalmasak is a beszámolóink, akkor már legfeljebb a következő hasonlót lehet várni. Mi tagadás, ebben van némi igazság, épp ezért arra gondoltunk, kísérleti jelleggel új rovatot indítunk útjára. A jövőben várhatóan havi rendszerességgel ajánlunk nektek izgalmasnak tűnő rendezvényeket – szigorúan szubjektíven, csak ami minket érdekel (bár minket minden érdekel…), a teljesség bárminemű igénye nélkül. Reményeink szerint az ajánlott események jó részére el is jutunk, s ha igen, természetesen írunk is róluk. Ha meg nem, hát így jártunk, de hátha akad, akinek ajánlhatunk olyasmit, ami mellett talán elmenne. Nem mellesleg, ha van kedvetek, ti is ajánlhattok nekünk olyasmit kommentben, amit a figyelmünkre érdemesnek tartotok – mert hát mi tagadás, mi sem veszünk észre mindet (sőt!).

Október rögtön bővelkedik ínyencségekben, hisz a hónap a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal indul (leánykori nevén Budapesti Őszi Fesztivál). Az október 3-19 között zajló fesztiválon a város több mint harminc helyszínén számos zenei, színházi, filmes esemény, kiállítások, gyermekprogramok várják az érdeklődőket – érdemes böngészgetni a honlapot, valóban nehéz a választás, elsősorban a könnyed műfajokat és a világzenét kedvelők számára. Nekünk azért sikerült becélozni pár potenciális áldozatot…

Mint például Laurie Andersont, aki The Language of the Future előadásával október 6-án lép fel a Művészetek Palotája színpadán. „Amerika egyik legismertebb - és legmerészebb - kreatív újítója, Laurie Anderson íróként, képzőművészként és énekesként a legkülönbözőbb művészeti ágakat kapcsolja össze, a legújabb technológiákat különösen innovatív módon építi be produkcióiba. Előadásaiban feloldódnak a kísérleti zene, a színház és a vizuális művészetek közötti határok” – írja az előadás sajtóanyaga. Abszolút kötelező!

Nemkülönben Daniele Finzi Pasca egyszemélyes show-ja, az Icaro, mely két alkalommal lesz megtekinthető a Müpa Fesztivál Színházában: „Az Icaro egy hegy, amelyet Daniele Finzi Pasca tizenhét éve minden évben megmászik. Hogy miért? Mert így alkalma nyílik az időtlenséggel való találkozásra, mert át akarja élni a pillanatnyi győzelem érzését. A darab egy gyakran elbukó, néhanapján, egy-egy pillanatra győztessé váló antihőst kelt életre. „A kormányok változnak, gyermekek születnek, elveszítünk egy régi barátot, de a hegyek örökre változatlanok maradnak. A hegy állandó: vagy megmászod és győztes leszel, részesülsz az élményben, vagy nem. Nagyanyám soha ki nem tette a lábát a konyhából, és családi ebédmeghívások segítségével fedezte fel magának a világot. Én is úgy készítem el a műsoromat, mintha a nézők szeméből visszatükröződő történeteket mesélném el” - von párhuzamot a rendező. Az Icaro a szeretet, az életigenlés és a remény előadása, melyben a bohóc szerepében Daniele Finzi Pasca egy kórterem ablakából tanítja az emberiséget a túlélés tudományára, a repülésre.” Tavaly a Compania Finzi Pasca előadása számomra az év egyik legjobb „újszínházi” élménye volt, ráadásul ahogy a Recirquel Társulat rendezője, Vági Bence nyilatkozta, A meztelen bohóc előadás alkotásakor nagy hatással volt rá az Icaro – naná, hogy ezek után látnom kell! (Apropó, Finzi Pasca! Kevés igazán szeretnivaló kezdeményezése van a köztévének, az egyik ilyen a MüpArt sorozat, melyben a Művészetek Palotájában rendezett koncertek és színházi előadások kerülnek vetítésre, jellemzően embertelenül késő este. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, hogy időnként nézzen bele, hihetetlen csemegéket lehet kifogni, október 11-én például a La Veríta is megcsodálható lesz a kisképernyőn.)

S ha már újcirkusznál tartunk, a Recirquel is jelentkezik egy új bemutatóval a CAFe Fesztivál ideje alatt, a Párizs éjjel a Müpa előtt felállított CAFe Sátorban kerül bemutatásra. „A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik, egész estés előadása a Párizs Éjjel címet viseli. Az új produkció minden eddiginél mondénabb hangvételű, és az elveszett illúziókat állítja színpadra. A Párizs Éjjel a harmincas évek dekadens és fülledt erotikájú világát tárja elénk, felidézi a századelő párizsi lokáljainak vággyal teli és szerethető miliőjét. A Művészetek Palotája és a társulat közös produkciója ezúttal a világhírű fotóművész, Brassaï jellegzetes világából merít inspirációt.” Hmmm… És ha ez még nem lenne elég, a CAFe Sátor kínálatát a francia Cirque Le Roux vendégjátéka is színesíti – „…a más-más stílusokban és játékmódokban tett kiruccanások élménye is lecsapódik a társulat legújabb előadásában, ugyanakkor a The Elephant in the Room egy minden ízében Cirque Le Roux-produkció. A fekete-fehér filmek és az 1920-1930-as évek atmoszférájától ihletett, a színház, a pantomim, az akrobatika és a revü izgalmas keverékét kínáló előadás műfaja cirkusz, komédia és - ezüst mandzsettagombok! A The Elephant in the Room tragikomikus, egyszerre mosolyfakasztó és fátyolosan nosztalgikus hangulatát a kanadai zeneszerző, Alexandra Streliski végtelenül egyszerű, visszafogott, Erik Satie, Philip Glass és a francia Yann Tiersen világához hasonló muzsikája teszi teljessé.” Minimum izgalmasan hangzik ez is.

 

Kötelező darabnak tűnik a Fonó Budai Zeneház két előadása, melyek a világzene két „pólusát” hivatottak bemutatni – stílszerűen Keleti szél és Északi szél címen. A „keleti szél” képviseletében az indo-jazz zenében utazó Samsara Kvartett és a déli-indiai karnatik zene hagyományát és a különböző modern zenei megközelítéseket keverő Jyotsna Srikanth ad koncertet október 3-án, míg az „északi szél” az EastWing és a különleges hangszerritkaság, a nyckelharpa világszerte elismert virtuóza, Emilia Amper tolmácsolásában érkezik hozzánk október 18-án. Jó lenne mindkettőt meghallgatni.

Persze ha október, akkor nem hagyhatjuk ki az elsőszámú őszi könyves programot, az Olvasás Éjszakáját sem, mely idén is több helyszínen kerül megrendezésre október 18-án - az Országos Könyvtári Napok idején, a Könyves vasárnap előestéjén. A kiemelt helyszíneken a könyvbemutatók, dedikálások és beszélgetések mellett divatbemutató, írók és DJ-k párbaja, mesélés és sütisütés, szabadulós játékok és kiállítások is színesítik a programkínálatot.

Mivel azon az estén szándékaink szerint koncertre megyünk, a részvétel még korántsem biztos, de jó lenne egyszer legalább belekóstolni, milyen is ez (ha már a tavalyi meg betegség miatt maradt ki…). Nem lesz egyébként egyszerű dolgunk, mert ugyancsak október 18-án az Opus Jazz Clubban blogunk egyik abszolút kedvence, Harcsa Veronika lép fel a belga zeneszerző-zongoristával, Kris Defoorttal – „a szerteágazó érdeklődésű művész eleinte régizene-tanulmányokat folytatott, majd jazzt, zeneszerzést és improvizációt tanult. A 2000-es évektől kezdve azonban számos tekintetben visszatért klasszikus zenei stúdiumaihoz, írt vonósnégyest és több operát. A 2009-ben, Brüsszelben bemutatott House of the Sleeping Beauties című darabját nagy sikerrel játszották egy sor európai nagyvárosban. Tavaly az amszterdami Concertgebouw számára készült zenekari művén dolgozott, és komponált egy „cirkusz-operát” a Feria Musica társulat részére”. Hát ez sem lesz akármi…

És ha már Harcsa Veronikánál tartunk, természetesen nem feledkezhetünk meg a hónap – ha nem az ősz – leginkább várt zenei eseményéről, a feledhetetlen Lámpafény album óta várt újabb verslemezről, melyen Veronika és tettestársai Kassák Lajos verseit dolgozzák fel, valamint annak bemutató koncertjéről, mely október 29-én kerül megrendezésre, szintén az Opus Jazz Clubban. „Négy zenész és egy színművész vállalkozik arra, hogy Kassák Lajos válogatott verseit egy rendhagyó koncerten mutassa be. Az est a projekt ősbemutatója, és a művészek által nemrég rögzített Kassák-lemez bemutatója is egyben, ahol zenéjük hűen követi a szabadverseiről ismert költő műveinek attitűdjét. A megzenésítések között találunk melodikus, dalszerűen szerkesztett struktúrákat, a verseket követő szabad improvizációkat és konceptuális, avant-garde dalokat. A projekt különlegessége, hogy Keszég László színművész mellett minden zenész is szólaltat meg verset, ezzel a személyesség, a versek megélése kerül a középpontba.”