Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Lifelover lemezbemutató, Művészetek Palotája, 2013. október 3.

Csaknem napra pontosan két éve, hogy jó néhány Harcsa Veronika Quartet koncert után először hallottuk kettesben zenélni Harcsa Veronikát és zenésztársát, Gyémánt Bálintot – egy, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett múzeumi esten. Már akkor is elvarázsoltak minket összeszokott, kísérletező jellegű, feldolgozásokhoz és saját dalokhoz egyaránt merészen nyúló duójukkal. Nem véletlen, hogy már akkor feltettük (mi is)  a kérdést, vajon várható-e, hogy az örömzenélésnek induló (illetve, ahogy azóta több interjúban olvashattuk, sokszor „szükség szülte”) duó-felállás komplett saját anyaggal álljon elő – s örömmel hallottuk, hogy igen, várható.

Most pedig, immáron kezünkben a Lifelover CD-vel, túl a lemezbemutató koncerten túlzás nélkül állítható, hogy egyik ámulatból a másikba esünk. Pedig Harcsa Veronika magasra tette a mércét – mind a Quartet, mind a Bin-Jip formáció lélegzetelállító élményekkel ajándékozott már bennünket, elég, ha a verslemez nem múló csodájára, vagy a Bin-Jip Planetárium-beli születésnapi koncertjére utalok. Ráadásul többszörösen „nehezített pályán” halad ez a duó – az egy szál gitárral kísért ének zenei lehetőségei (amatőr zenehallgató számára legalábbis) jóval behatároltabbnak tűnnek, mint például egy kvartett esetében; arról nem is beszélve, hogy – valamennyire ismerve a duó korábbi fellépéseit ugye – hallatlanul bátor dolognak tűnt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe szervezni egy ilyen meghitt, bensőséges zenén alapuló koncertet.

Annál nagyobb csoda, hogy Veronika és Bálint nem csupán beénekelték-bejátszották ezt a hatalmas teret, hanem, ami sokkal nagyobb bravúr: meghitt, otthonos hangulatot teremtettek benne. Azt tudni lehetett már a beharangozókból, illetve a jó ideje elérhető „Lifelover” című számból, hogy egy, az eddigieknél is kísérletezőbb jellegű zenét hallhatunk – az viszont meglepetésként ért, hogy maga az ének is milyen merész. Már jó öt éve, amikor először hallottam Harcsa Veronikát koncerten (és ismerkedtem meg első három lemezével), elkönyveltem magamban zseniális jazzénekesnőnek – és úgy nagyjából ennyi. Egyszeri zenehallgatóként és nem hivatásos kritikusként az ember hajlamos azt hinni, hogy ha valaki egyszer elér egy zseniális szintre, akkor onnan nincs tovább. Persze ez nettó hülyeség, hogyne lenne tovább – miként az élet minden területén, a zenében is folyamatosan képezhetik magukat a zenészek/énekesek, és fejlődhetnek. Csak tán nem ehhez szoktunk, főleg a populáris kultúra terén, ahol manapság arra néznek furán, aki megújul, és nem rágja unalomig ugyanazt a csontot. Ehhez képest amit Veronika művel, egészen elképesztő és csodálatra méltó: jelenleg épp a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésének hallgatójaként képzi magát – ami leginkább a technikáján „hallatszik”, hisz a hangja, az ugye eddig is gyönyörű volt. Viszont ez a merészség, ez a határokat feszegető stílus, ez az egyszerre ösztönös és mégis nagyon tudatosan felépített zeneiség valahogy más. Egyre bátrabban játszik a hangjával, hangszínekkel, stílusokkal – ahogy egyre bátrabban improvizál is a színpadon (legalábbis az általam látott koncertekhez képest).

Ami még ennél is meglepőbb volt, az Gyémánt Bálint virtuóz gitárjátéka – bevallom, amikor először hallottam őt játszani (szintén egy múzeumban, csak épp a Szépművészetiben, tanárával, Juhász Gáborral, egy összművészeti rendezvényen), nem gondoltam volna, hogy valaha egymaga varázsolja el játékával a MUPA hangversenytermének közönségét. Noha már a Quartet lemezein is közreműködött, és a Bin-Jipnek is alapító tagja, most először kristályosodott ki előttem teljes bizonyossággal, hogy itt bizony nem arról van szó, hogy Veronika a „sztár” és őt kíséri ez a hihetetlenül tehetséges gitárosfiú, hanem két abszolút egyenrangú, egymásra hihetetlenül érzékeny és bravúrosan együttműködő zenész produkcióját hallhatjuk.

Mely produkció egyébként a lemezt meghallgatva csak tovább értékelődik – a lemez a maga lágyságával, könnyedségével, visszafogottságával közvetlenül a koncert után már-már csalódás volt (tegyük hozzá, csak akkor; újra meg újra meghallgatva előjönnek a finomságai). De az tény, hogy még egyébként bravúros, játékos albumukat is továbbgondolták a koncertre, olyan hangulatot teremtve, amit lehet, hogy aki csupán a lemezt hallgatja, el sem tud képzelni. Ebben nagy szerepe volt a mindkét előadó által alkalmazott loop-technikának, rém szórakoztató módon „játszottak rá” saját énekükre/zenéjükre, sokszor csak ámultunk – egyébként nem egyszer eszembe jutott, hogy Veronika egyre közelebb jár ahhoz, hogy a fellépései performansz-jelleget öltsenek. Ja, és nem hagyhatom ki, hogy ne említsem meg: az est egy pontján annyira erősen Murakami Haruki műveinek atmoszférájára hajazó hangulata volt a zenének, hogy eztán nehéz lesz nem a Lifelover album dalait hallani a fejemben, ha a japán szerző regényeit olvasom – amit szerintem ő, ismerve jazzrajongását, cseppet sem bánna.

Csodás este volt, ismét egy olyan koncertélménnyel ajándékozódtunk meg, amit elfelejteni nehéz lesz – felidézni, táplálkozni belőle annál könnyebb. S mivel telhetetlenek vagyunk, már most nagyon várjuk a következőt – ahogy a következő Bin-Jip lemezt és koncertet, no meg a következő verses albumot is… Mert ami ennyire jó, abból sosem elég!

Felhőatlasz - film

Nem olvastam David Mitchell egyik könyvét sem – elvakult rajongók nyugodtan ekézhetnek, hogy úgymond akkor nem olvastam semmit se, hiszen tudok én is ilyen elvakult rajongást: „nem olvastad Hamvas Karneválját?” …akkor nem olvastál semmit (vaze) –, de ez most pont kapóra jött. Maradék nélkül tudtam élvezni ezt a kicsit didaktikus, de (lehet, pont ettől?) nagyon mozi-varázslat filmet, a Felhőatlaszt; nem lüktetett bennem a kényszere, hogy hasonlítsam az alapanyagához – avagy akár szörnyülködjek, hogy mivé csonkolták a másféle varázslatot. Merthogy abban biztos vagyok így is, hogy a könyv ezer színét nem tették képbe, hogy a megfelelések időn túli ritmusa csonkolt-egyszerűsített formában valósult csak – de ezek után úgyis elolvasom, és majd kiderül. Azt meg magammal kellene rendeznem, miért érkeznek ezek a varázslatok mostanában mindig késve – azaz inkább: nekem miért a késve, az utólag jelenti jelenleg az időben érkezést…

Azt is igen szerencsésnek érzem, hogy időközben a sok egyéb betű kimosta a fejemből a film fogadtatásának meglehetősen ellentmondásos visszhangját. Buddhista tanmese, meg „harmatos bölcselet a mátrixos tesóktól”, „film, ami nem szól semmiről” – a hivatalból fanyalgásra ugyanúgy most, utólag csodálkoztam rá, mint a nagy leborulásokra Tykwer és színészei – vagy legalábbis a maszkmester – előtt. Szeretem a megosztó filmeket, mindig remekül a felszínre hozzák, mennyire nincs ma helyén az ún. hivatalos kritika sem, nemhogy a médiabulvár. Ez itt egy blog, s én, a blogger megengedhetem magamnak, hogy az alapanyaga ismerete nélkül álljak egy adaptáció „ismertetéséhez” – pontosabban a saját megérintettségem elemeinek feltárásához; ha akár az ekultura.hu felületére szánnám ezt a bejegyzést, már nem tehetném ugyanezt – és nem azért, mert nem volna etikus, hanem mert nettó marhaság volna. Az első fokmérő az adaptációk esetében: milyen viszonyba került a más médium lehetőségein belül az alapanyag mondandója, szerkezete, figurái és cselekménye az eredetivel. Aki másként csinálja, az akárhány diplomával is kókler, aki eladta a lelkét Old Georgie-nak.

Az érintettségeim sorolom. A hat idősíkba elszórt érintettségeim. Amikor azt hiszem, belepirulok a felismerésekbe – hogy melyik bűnben vagyok részes én is. Hogy a döntéseim – az életem valódi, megélt döntései – hova sorolnának. Van-e a közönyöm akkora, mint amekkora a rabszolga-kereskedelemhez kell? Elmennék-e közönnyel a másik menekülése mellett? Elbújnék-e, veszni hagyva a szerencsétlenebbet? Leráznám-e magamról a véletlenül meghallott csodálatos melódiát? Mennék-e tovább? A túlélés kedvéért? A gátlástalanságba? Az alacsonyabb rendű, szolgálatra rendelt alázásába? Akár a kannibalizmusba, ha elég éhes vagyok hozzá? Persze, hogy nem válaszolható egyszerűen, hogy nem. Ez a film tényleg didaktikus. Tényleg tankönyvi egy csomó helyen. Szájba rág. Bergman a Szégyenben sokkal kifinomultabban építi fel szinte ugyanezeket a kérdéseket, egyetlen művész-házaspárja háborúba sodratásán át. A többször-élet, a fejlődés sajátos elképzelése, az „újradobhatsz” is kapott szebbnél szebb filmeket nyugaton és keleten – mint ahogy a feltörhetetlen átkozott ciklusok is: ott az Eső előtt reménytelen feloldozatlansága például. Valóban, ez a film nem a filmművészet csúcsa. De mozi és varázslat – úgy, ahogyan Hollywood nagy időszakában álmodtak mára klasszikussá nemesedett (valójában popcorn-) mozikat, mint a Ben Hur. És a maga kategóriájában, ha oda mérjük, ahová való, szinte hibátlan. És – ami azt illeti – a maga kategóriájából túlmutat önmagán.

Három különböző utalás-csomóban futnak egymás nyomán az idősíkok lelkei. A lelkek, akik változnak. Akik megtanulják lassan felszámolni az elkövetett kisszerűségeik, mint Jim Broadbent Molyneux-Arys-Cavendish-e, akivel folyvást idős korában történik a lényeges. Vagy a helyesnek vélt melletti kiállásból eljutnak a tudatos önfeláldozásig, azért, amiben hisznek – mint az ifjú házaspár klón és klónmentő korában. Nehezemre esett nem szeretni Jim Sturgess ifjú kereskedőjét, vagy Doona Bae Sonmi-451-esét… A lelkek, akik változnak, s – nem tehetve mást – előbb vagy utóbb megcselekszik, amit a kényszerűség cselekedni hagy, mint Louisa Rey-Meronym, és örök társa, Goose-Zachary. A Halle Berry és Tom Hanks által életre keltett páros, akik talán a legnagyobb utat járják be – ami a döntéseik mélységét illeti.

Ki kicsoda a Felhőatlaszban...

A lelkek, akik nem tudnak változni. Még. Vagy már. Mint az ifjú zeneszerző, aki később „önmagát” hallgatja stikában – úgymond „elhallgatja” magát a világ elől, amelyik elpusztította. A szerelme, a szőke herceg, akit egy másik korban titokban megérint a megvilágosult klónlány. A lelkek, akik nem akarnak változni – akik még a saját mélypontjuk felé tartanak. A bérgyilkos-nővérke (Hugo Weawing megint szenzációs), vagy az igazgató-kannibál (a maszk alatt – alig felismerhetően Hugh Grant). Egyszerű képlet ez, persze hogy egyszerűbb, mint amilyen az a csodálatosan esetleges hálózat, amit én buborékmezőnek hívok – ahol egy-egy buborék „felszínén” csatlakoznak egymáshoz a pici lelkek, közöttük te, meg én, s buborékok pattannak szét, s vándorlunk köztük életeken belül is szinte újraszületve…

Három sík köti össze a múlt és a jövő egymásba szőtt sorsait – az első és legnyilvánvalóbb: az újratestesülő érzés és akarat, amely lassan változó-tanuló személynek – személyiségnek – tűnik; minden szereplőben a választásai által (mondjuk így) újrakonfigurálva. A második az átadott ismeret síkja – a hagyományozott naplóé, a leveleké, amiket valaki meglel és elolvas, a zeneműé, ami elveszik, de teljesen mégse; a kultúra nyomai egészen a szupercivilizáción túli poszt-apokaliptikus nyomorig hatóan, egy őrült jósnő naplójáig. S a harmadik a leszármazás, a vérségi kötelékek és vonalak – az anyajegy jelezte útvonal. Gyönyörű játék, ahogyan összecsomózzák ezt a hármat – na, ehhez értenek a Wachowski tesók, ha aztán a maguk csomóit legtöbbször gordiuszi mintára baltával oldják is; még szerencse, hogy a film ritmusa, a vágás, a színészvezetés Tykweré: érzékenyebb, finomabb, többet sejtetőbb – legtöbbször – mint maga a téma.

Jó volt ez… de most már tényleg kíváncsi vagyok a könyvre. Nem lesz kis munka leküzdeni ezt a várakozást, mire kézbe veszem, hogy ne akadálypályát futtassak olvasás közben a fejemben, hanem elragadhasson azon a nyílt, feltáruló mezőn, ami a sajátja. Nem lesz kis munka a saját várakozásaim előre hűteni, de ez a film annyit megmutatott, hogy érdemes. Lehet, hogy ezért „kések el”? Hogy ezért nem ér el az aktuális, az időszerű, mert valójában az időtlen foglalkoztat? Sokféle időben az időn túli? Gyere, könyv, vigyél magaddal…

Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Viktor Pelevin első komoly világsikere, Az agyag géppuska 1996-ban íródott – mely tény két okból fontos nekünk: egyrészt megdöbbentő, hogy a könyv „jellemzése” a frissen demokratizálódott(?) Oroszországról mennyire aktuális ma is; másrészt tanulságos, hogy a szerző azóta megjelent művei nagyrészt ugyanennek a kérdéskörnek a körüljárásán alapulnak. Ha az adottnál némileg vitriolosabb lenne a „tollam”, azt írnám, Pelevin már ebben az első nagyregényben elmondott mindent – ám mivel engem speciel a legújabb regénye is simán levett a lábamról, inkább nem írok ilyet, csak halkan konstatálom, hogy a téma nála bizony öröknek tűnik.

A regény kezdete az 1918-as év februárjának havas-fagyos Szentpétervárján ér minket, a vörös hatalomátvétel után nem sokkal, amikor is a főhős, a letartóztatástól rettegő elfuserált költő, Pjotr Puszta mondhatni véletlenségből megöli egykori iskolatársát, az időközben csekistává avanzsált Fuhrnehr-t, hogy aztán a helyzet „sötét dosztojevszkijizmusától” (no meg egy tisztességes adag kokaintól) hajtva átvegye a helyét, és két részeg matróz társaságában nem kis felfordulást szítson a Zenélő Burnótszelence nevű kocsmában – egy forradalmi vers, némi lövöldözés és sok vodka segítségével. Mely felfordulás után Pjotr nyomban a legendás vörös hadvezér, Csapajev komisszárja lesz, és ripsz-ropsz egy semmibe száguldó vonaton találja magát a buddhista filozófusra hajazó Csapajev és a vonzó géppuskáslány, Anka társaságában.

Már épp kezdenénk megszokni a semmibe tartó utazást, amikor átszökkenünk a kilencvenes évekbe, ahol is egy elmegyógyintézet falai között próbálják – meglehetősen sajátos módszerekkel – kikúrálni a Pjotr Puszta nevű beteget skizofrén fantáziálásából. Innentől nem csupán az kérdőjeleződik meg, hogy vajon melyik „valóság” az igazi – azaz Pjotr Puszta vajon a kilencvenes években élő elmebeteg, aki a forradalom idejére álmodja „másik” személyiségét, vagy a tízes években élő komisszár, aki egy fejsérülés hatására álmodja a titokzatos jövőben játszódó szcénákat –, hanem saját világunk valóságossága, az író ép elméje és jószerivel a saját józan eszünk is.

Nyugodtan le merem írni, ennél elborultabb (és minden elborultsága ellenére zseniális) regényt én még nem olvastam. Pelevin oldalról oldalra megkérdőjelezi a világ ismert tényeit, miközben keleti filozófiákkal, metafizikával, politikai és vallási elméletekkel, jungi pszichológiával, az orosz történelem „nagy kérdéseivel”, popkulturális utalásokkal és művészetelmélettel szórakoztat minket. Ide-oda ugrálunk a két valóságréteg között, és semmi – semmi – támpontot nem kapunk arra nézve, hogy vajon melyik az „igazi”. Vagy, hogy van-e köztük „igazi”. Vagy, hogy számít-e ez egyáltalán. Persze ez egy olyan szerző esetében, aki szerint „nem az a kérdés, hogy jártak-e az amerikaiak a Holdon, hanem hogy létezik-e maga a Hold”, a legkevésbé sem meglepő.

Írója szerint „ez az első regény a világirodalomban, melynek cselekménye az abszolút ürességben játszódik” – ez az üresség lehet a Puszta nevű főhős tudata, egy drogmámoros fantázia, vagy akár a helyét kereső Oroszország kollektív tudata. Mert az egész cselekménytelen „cselekmény” és a rengeteg utalás mögött a lényeg az én olvasatomban ez – az örökké helyét kereső, rendszereket váltó, de félig mindig a múltban élő orosz nép sorsa feletti elmélkedés. Mely elmélkedés ezúttal elmegyógyintézeti ápoltak begyógyszerezett lázálmain keresztül jelenik meg – egyikük, a magát latin-amerikai szappanopera-sztárnak képzelő Maria a nyugat és az ártatlan orosz anyaföld „alkímiai házasságát” képzelgi, mely képzelgésben kulcsszerepet kap a félig ember, félig gép Arnold Schwarzenegger, egy repülőgép teste és az osztankinói tévétorony (a végeredmény az általam valaha olvasott legbizarrabb szexjelenet). S hogy a dolgok ne legyenek egyoldalúak, a nyugattal kötendő „alkímiai házasság” után képet kapunk arról is, milyen lenne a kelettel kötendő – természetesen egy másik ápolt képzelgésében, melyben ezúttal szerepet kap egy ősi japán klán, egy munkanélküli orosz alkoholista és a szamurájok becsületkódexe (nem lesz szép vége). Ezek után nem meglepő, hogy az egyedül „üdvözítő” orosz választást kétes maffiakapcsolatokkal rendelkező újgazdagok istenes begombázásán és némi robbantgatáson átszőve kapjuk – avagy a nyugat és a kelet között megrekedve a hiteles orosz válasz a drogban és a fegyverekben rejlik.

Pelevint egyébként hazájában előszeretettel vádolják azzal, hogy nem eléggé „hazafi”, míg a nyugati kritikusok a huszonegyedik századi Oroszország leghitelesebb krónikásának tartják (ami, ismerve műveit, önmagában értelmezhetetlen kategória). Szerintem Pelevin minden sorát áthatja a rajongás Oroszország – egy elképzelt, ideális, sosemvolt Oroszország – iránt, ugyanakkor veszettül elszánt kritikusa hazájának (a valós Oroszországnak). S bár sokan a megtestesült posztmodernnek tartják (mások meg a „kiberkor pszichedelikus Nabokovjának”, akármit is jelentsen ez), ő realistának tartja magát. Ami elsőre furcsának (hülyeségnek) tűnik, azonban ha jól belegondolunk, nem is annyira: a mai Oroszország (nemkülönben a húsz évvel ezelőtti) a maga posztszovjet beidegződéseivel, rendkívül demokratikus féldiktatúrájával, elképzelhetetlen gazdagságával egyfelől, elképzelhetetlen nyomorával másfelől, a kétségbeesett nyugat-majmolásával és saját hagyományai fogságában vergődésével olyannyira valószerűtlen világ, hogy az egyetlen eklatáns realista ábrázolási módnak az tűnik, ha valaki megkérdőjelezi a valóságosságát. Épeszű ember nehezen hiszi el, hogy ez van – Pelevin ki is mondja.

Nem mellesleg regénye roppant szórakoztató – szokás szerint ötletsziporka-rengeteg, melynek minden sorát áthatja az (ön)irónia. Legszívesebben mind a 456 oldalát ideidézném, de hát a fenének van kedve annyit gépelni (és a kiadó sem valószínű, hogy örülne neki) – inkább arra biztatok mindenkit, hogy zarándokoljon el a legközelebbi könyvesboltba, vegye meg és olvassa el. Ha valamit, ezt érdemes.

Kiadó: Európa

Fordító: Bratka László

Rachel Hartman: Seraphina

Miután tavaly végképp besokalltam az egy kaptafára készülő young adult regényektől, és nyilvánosan eltemettem a műfajt, idén elhatároztam, hogy nem is fogok ilyesmit olvasni – ezt egy kivétellel tartottam is idáig, az az egy is csak azért csúszott be, mert egy trilógia záródarabja volt (a Behemótot nem sorolom e kategóriába, az ifjúsági kalandregény). Rachel Hartman Seraphinája mellett is simán elmentem volna, ha Hanna nem ír olyan jó kis kedvcsinálót róla – márpedig fantasy-téren az ő ízlésében lehet bízni. Így hát elhatározás ide vagy oda, kapva kaptam az alkalmon, hogy olvashatom. És milyen jól tettem! 

A Seraphina ugyanis ízig-vérig fantasy, és bár vállaltan az ifjúságot célozza, nagyon keveset tartalmaz a mai YA-klisékből (jóval közelebb áll a Leviatán-sorozathoz, mint mondjuk egy vörös pöttyös YA-hoz) – nem is tudom, hova kéne kategorizálni (már ha kell egyáltalán…), maradjunk annyiban, hogy egy jó kis ifjúsági regény. Erős sajátvilággal – ami nekem e műfajban egyre fontosabb.

Ebben a világban az egymás melletti birodalmakban élő emberek és sárkányok évszázados háborúskodás után kötöttek békét, miután az emberek addig fejlesztették drakomachiájukat, míg mindkét fél kénytelen volt belátni, hogy nem képesek győzedelmeskedni a másik felett, (legfeljebb addig öldösik egymást, míg mindkét nép ki nem hal). A békekötés óta eltelt negyven év alatt többé-kevésbé megvalósult a békés egymás mellett élés – már amennyire ez két ily eltérő, ennyi előítélettel és évszázados sérelmekkel rendelkező nép esetében lehetséges.

Hartman sárkányai intelligens, matematikai tudományokban kiemelkedő, érzelemmentes lények, akik képesek emberalakot ölteni – remekül elboldogulnak Goredd polgárai közt, mint tudósok, diplomaták, tanárok, ám legtöbbüknek megkülönböztető jelzést kell viselniük (ez alól csak a kiemelkedő tudósok kapnak „felmentést”). Ha valamiért csodálják az embereket, az művészi érzékük – ők ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, noha az elméletét értik, tanulmányozzák, képtelenek átérezni, mi a művészet. S bár a béke a felszínen virágzik, az együttélés megvalósult, az emberek tán épp eme hidegség, érzelemmentesség, keménység, racionalitás miatt tartanak oly nagyon továbbra is a sárkányoktól, hogy az folyamatos zaklatásokban, zavargásokban, uszításban csúcsosodik ki.

E zűrzavaros világban él hősnőnk, Seraphina, kit mindkét oldalhoz kötelék fűz – amit mindenáron titkolnia kell. Ha bármelyik fél rájönne, ki ő, mi ő, félő, hogy gondolkodás nélkül elpusztítanák. Sorsa örök bujkálás és sötétben való meghúzódás kéne legyen, ám ő kivételes zenei tehetséggel van megáldva, ráadásul valamire való fantasy-hősnőhöz illően önfejű és makacs – nem csoda hát, hogy tizenöt évesen a királyi udvarban találja magát, mint az udvari zenemester segédje, s épp a békekötés évfordulójára rendezett ünnepségeken dolgozik, mikor is a királynő fia gyilkosság áldozata lesz. Mivel a nyomok elég egyértelműen sárkányra utalnak, a botrány kitörőben van – Seraphina pedig ripsz-ropsz az események sűrűjében találja magát, amint a királynő fattyú unokája, a leendő trónörökös vőlegénye, Lucian Kiggs herceg oldalán nyomoz.

Mi pedig a logikai döccenők ellenére is nagyon jól szórakozunk. Seraphina okos, talpraesett, határozott leányzó, ugyanakkor megőrzi azt a fajta hiteles kamaszságot, ami a műfaj hasonszőrű darabjaiból általában hiányzik. Persze túlérett (megjegyzem, ebben a világban mindenki, hisz a regnáló királynő is tizenöt évesen lett uralkodó), de érettsége magyarázatra lel – titka és állandó önkontrollt követelő „állapota” kellőképpen alátámasztja, miért is olyan, amilyen. Ám emellett hihető és szeretnivaló tépelődése, önbizalomhiánya, bizonytalansága. S bár meglehetősen „érdekes” hogy megint csak egy kívülről jött tizenéves kerül a nyomozás középpontjába, legalább megússzuk, és nem menti meg a világot – ez a történet annál összetettebb (és érdekes folytatást ígér).

Igazi olvasmányos, kalandos, szórakoztató regény a Seraphina – ha valakinek nagyon sok ideje van (vagy épp ágyhoz kötött beteg, mint én voltam az olvasáskor) akár egyhuzamban elolvashatja. Kiszámítható elemei ellenére is tartogat váratlan fordulatokat, olykor meglepően humoros, szerethető mellékszereplőkkel, fel-felcsillanó mélységekkel. Ráadásul szájbarágás nélkül, élvezetesen „taníthatja” is célközönségét. Kellemes meglepetés volt – s mert persze ez is sorozat (lesz), hát egye fene, várom a folytatást!

Kiadó: Scolar

Fordító: Simonyi Ágnes