2013. október 7., hétfő

Felhőatlasz - film


Nem olvastam David Mitchell egyik könyvét sem – elvakult rajongók nyugodtan ekézhetnek, hogy úgymond akkor nem olvastam semmit se, hiszen tudok én is ilyen elvakult rajongást: „nem olvastad Hamvas Karneválját?” …akkor nem olvastál semmit (vaze) –, de ez most pont kapóra jött. Maradék nélkül tudtam élvezni ezt a kicsit didaktikus, de (lehet, pont ettől?) nagyon mozi-varázslat filmet, a Felhőatlaszt; nem lüktetett bennem a kényszere, hogy hasonlítsam az alapanyagához – avagy akár szörnyülködjek, hogy mivé csonkolták a másféle varázslatot. Merthogy abban biztos vagyok így is, hogy a könyv ezer színét nem tették képbe, hogy a megfelelések időn túli ritmusa csonkolt-egyszerűsített formában valósult csak – de ezek után úgyis elolvasom, és majd kiderül. Azt meg magammal kellene rendeznem, miért érkeznek ezek a varázslatok mostanában mindig késve – azaz inkább: nekem miért a késve, az utólag jelenti jelenleg az időben érkezést…

Azt is igen szerencsésnek érzem, hogy időközben a sok egyéb betű kimosta a fejemből a film fogadtatásának meglehetősen ellentmondásos visszhangját. Buddhista tanmese, meg „harmatos bölcselet a mátrixos tesóktól”, „film, ami nem szól semmiről” – a hivatalból fanyalgásra ugyanúgy most, utólag csodálkoztam rá, mint a nagy leborulásokra Tykwer és színészei – vagy legalábbis a maszkmester – előtt. Szeretem a megosztó filmeket, mindig remekül a felszínre hozzák, mennyire nincs ma helyén az ún. hivatalos kritika sem, nemhogy a médiabulvár. Ez itt egy blog, s én, a blogger megengedhetem magamnak, hogy az alapanyaga ismerete nélkül álljak egy adaptáció „ismertetéséhez” – pontosabban a saját megérintettségem elemeinek feltárásához; ha akár az ekultura.hu felületére szánnám ezt a bejegyzést, már nem tehetném ugyanezt – és nem azért, mert nem volna etikus, hanem mert nettó marhaság volna. Az első fokmérő az adaptációk esetében: milyen viszonyba került a más médium lehetőségein belül az alapanyag mondandója, szerkezete, figurái és cselekménye az eredetivel. Aki másként csinálja, az akárhány diplomával is kókler, aki eladta a lelkét Old Georgie-nak.

Az érintettségeim sorolom. A hat idősíkba elszórt érintettségeim. Amikor azt hiszem, belepirulok a felismerésekbe – hogy melyik bűnben vagyok részes én is. Hogy a döntéseim – az életem valódi, megélt döntései – hova sorolnának. Van-e a közönyöm akkora, mint amekkora a rabszolga-kereskedelemhez kell? Elmennék-e közönnyel a másik menekülése mellett? Elbújnék-e, veszni hagyva a szerencsétlenebbet? Leráznám-e magamról a véletlenül meghallott csodálatos melódiát? Mennék-e tovább? A túlélés kedvéért? A gátlástalanságba? Az alacsonyabb rendű, szolgálatra rendelt alázásába? Akár a kannibalizmusba, ha elég éhes vagyok hozzá? Persze, hogy nem válaszolható egyszerűen, hogy nem. Ez a film tényleg didaktikus. Tényleg tankönyvi egy csomó helyen. Szájba rág. Bergman a Szégyenben sokkal kifinomultabban építi fel szinte ugyanezeket a kérdéseket, egyetlen művész-házaspárja háborúba sodratásán át. A többször-élet, a fejlődés sajátos elképzelése, az „újradobhatsz” is kapott szebbnél szebb filmeket nyugaton és keleten – mint ahogy a feltörhetetlen átkozott ciklusok is: ott az Eső előtt reménytelen feloldozatlansága például. Valóban, ez a film nem a filmművészet csúcsa. De mozi és varázslat – úgy, ahogyan Hollywood nagy időszakában álmodtak mára klasszikussá nemesedett (valójában popcorn-) mozikat, mint a Ben Hur. És a maga kategóriájában, ha oda mérjük, ahová való, szinte hibátlan. És – ami azt illeti – a maga kategóriájából túlmutat önmagán.

Három különböző utalás-csomóban futnak egymás nyomán az idősíkok lelkei. A lelkek, akik változnak. Akik megtanulják lassan felszámolni az elkövetett kisszerűségeik, mint Jim Broadbent Molyneux-Arys-Cavendish-e, akivel folyvást idős korában történik a lényeges. Vagy a helyesnek vélt melletti kiállásból eljutnak a tudatos önfeláldozásig, azért, amiben hisznek – mint az ifjú házaspár klón és klónmentő korában. Nehezemre esett nem szeretni Jim Sturgess ifjú kereskedőjét, vagy Doona Bae Sonmi-451-esét… A lelkek, akik változnak, s – nem tehetve mást – előbb vagy utóbb megcselekszik, amit a kényszerűség cselekedni hagy, mint Louisa Rey-Meronym, és örök társa, Goose-Zachary. A Halle Berry és Tom Hanks által életre keltett páros, akik talán a legnagyobb utat járják be – ami a döntéseik mélységét illeti.

Ki kicsoda a Felhőatlaszban...



A lelkek, akik nem tudnak változni. Még. Vagy már. Mint az ifjú zeneszerző, aki később „önmagát” hallgatja stikában – úgymond „elhallgatja” magát a világ elől, amelyik elpusztította. A szerelme, a szőke herceg, akit egy másik korban titokban megérint a megvilágosult klónlány. A lelkek, akik nem akarnak változni – akik még a saját mélypontjuk felé tartanak. A bérgyilkos-nővérke (Hugo Weawing megint szenzációs), vagy az igazgató-kannibál (a maszk alatt – alig felismerhetően Hugh Grant). Egyszerű képlet ez, persze hogy egyszerűbb, mint amilyen az a csodálatosan esetleges hálózat, amit én buborékmezőnek hívok – ahol egy-egy buborék „felszínén” csatlakoznak egymáshoz a pici lelkek, közöttük te, meg én, s buborékok pattannak szét, s vándorlunk köztük életeken belül is szinte újraszületve…

Három sík köti össze a múlt és a jövő egymásba szőtt sorsait – az első és legnyilvánvalóbb: az újratestesülő érzés és akarat, amely lassan változó-tanuló személynek – személyiségnek – tűnik; minden szereplőben a választásai által (mondjuk így) újrakonfigurálva. A második az átadott ismeret síkja – a hagyományozott naplóé, a leveleké, amiket valaki meglel és elolvas, a zeneműé, ami elveszik, de teljesen mégse; a kultúra nyomai egészen a szupercivilizáción túli poszt-apokaliptikus nyomorig hatóan, egy őrült jósnő naplójáig. S a harmadik a leszármazás, a vérségi kötelékek és vonalak – az anyajegy jelezte útvonal. Gyönyörű játék, ahogyan összecsomózzák ezt a hármat – na, ehhez értenek a Wachowski tesók, ha aztán a maguk csomóit legtöbbször gordiuszi mintára baltával oldják is; még szerencse, hogy a film ritmusa, a vágás, a színészvezetés Tykweré: érzékenyebb, finomabb, többet sejtetőbb – legtöbbször – mint maga a téma.

Jó volt ez… de most már tényleg kíváncsi vagyok a könyvre. Nem lesz kis munka leküzdeni ezt a várakozást, mire kézbe veszem, hogy ne akadálypályát futtassak olvasás közben a fejemben, hanem elragadhasson azon a nyílt, feltáruló mezőn, ami a sajátja. Nem lesz kis munka a saját várakozásaim előre hűteni, de ez a film annyit megmutatott, hogy érdemes. Lehet, hogy ezért „kések el”? Hogy ezért nem ér el az aktuális, az időszerű, mert valójában az időtlen foglalkoztat? Sokféle időben az időn túli? Gyere, könyv, vigyél magaddal…


3 megjegyzés :

Susannicon írta...

Igen! És megint Igen!
Nem mindenki érti ennek a filmnek a lényegét és kicsit aggódva kezdtem olvasni az írásodat,
mert mi van, ha te is csak állsz és nézel?
De aztán nagyon megkönnyebültem.
Én moziban láttam és 3 órán keresztül kapaszkodtam a székbe, hogy el ne mulasszak valami fontos részletet. Most, hogy megvan már nekünk DVD-n is, készülök egy újabb találkozásra, hátha valami elkerülte a figyelmemet és újabb távlatok is nyílnak.
A könyvet én se olvastam még. A könyvesboltban beleolvastam és nagyon beszippantósak voltak az első mondatok, de életemben először gondolom, hogy inkább a filmnél maradok, mert
nagyon félek, hogy azoknál a karaktereknél maradnék, akik a moziban voltak, ez összezavarná a(z eredeti) szövevényt és akkor még jobban kell kapaszkodnom.
Azért annak, ha te belevágsz és aztán megosztod velünk az élményt, nagyon fogok örülni.
Hajrá!

shizoo írta...

Nagyon köszönöm! Elé sorakozik azért néhány kötelező (vállalás), de azt hiszem, ez most tényleg nem akkora baj; legalább valóban ülepedik a film keltette várakozás. Azt azért borítékolom, nem tudok majd tartalmi ismertetés-mentes bejegyzést írni róla, az artisztikus fűzésű holmik mélységei nem érinthetők e nélkül... (vagy csak nem okoskodhatnék úgy annyit, amennyit szoktam:)

Susannicon írta...

Nézd meg a filmet másodszor is! Még vastagabb élmény.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...