George R. R. Martin: Varjak lakomája

Hát csak megettem, időnek előtte, pedig a reggeli mellé olvasott pár bekezdés ritmusánál lassabban már csak akkor olvashattam volna, ha tényleg megmaradok a napi egy mondatnál… Időnek előtte, mivel egy újabb megjelenési dátumon, meg a tévésorozat biztos tudatán túl semmi nincs a kezemben – könyv legalábbis nincs, ahogy már írtam, nagy bolond, aki kortárs sorozatot olvas! Egy rajongó mélyen elfogult, spoilerekkel telipakolt ömlengése következik a Varjak lakomájáról, akinek a műfaj nem kenyere, lapozzon.

Majdnem a mélyponton vagyunk, csak azért nem, mivel ez csak a mélypont fele. Értem én, ki kellett adni valamit anno, és ez is egy módszer: kettészedni a szereplőket, két véres csokorba, s csak azt a türelmetlenek kezébe rakni, ami tényleg kész, csak azokat a szálakat varrni el. Tolkien is merte két markánsan különböző történetszálát különgombolyítani, már miért ne tehette volna ugyanezt Martin? A baj csak az, hogy nem ugyanazt tette. A Trónok harcától a Kardok viharáig húzódó betűtömegben mindvégig jelen volt a párhuzamosan futó cselekményszálak gondolatban-összebogozódásának lehetősége, de legfőképp az egyidejűség – minden kötetvég egyik nagy erénye volt, hogy mindenkit abban a közös pillanatban láttunk annak, akinek; az összes szereplő – és így egymásra hatásuk is – egyidejűleg volt nyitva a szemünk előtt. Olvasó-istenek voltunk, olyan mélységek-magasságok tudatában, ami egyik szereplőnek sem adatott, ott lüktethetett a halántékunk mögött a „mi tudjuk a minden-titkokat” illúziója.

Ezt vette el tőlünk az író, amikor kettéosztotta a menazsériát, és így óhatatlanul hiányérzettel terhelte meg hűséges olvasóit – ez a folyamatosan szemünk előtt épülő nagy „egyben-látvány” hiányzott a Varjak végéről a leginkább, nem az, hogy Daenerisről, Branról, Jonról, vagy Tyrionról olvashassak – nekem egyébként ő a kedvencem, mindig is nagyra becsültem a nagyformátumú törpéket. Nem volt kis feladat beletörődni a hiányukba, nem is ment könnyen, hogy hagyjam kárpótolni magam azzal, amit az író e kötetben a kezembe adott. Mert Martin valóban kínosan ügyel arra, ne tudjunk meg a „hiányzókról” semmi fontosat, csak egyszer szólja el magát, Davossal kapcsolatban – no de ki garantálja, hogy igazat beszélnek a hagymalovagról a kósza hírek? Az író eddig is ügyesen vitt tévútra nem egyszer, nemcsak mesél, de ferdít, csal; mondjuk ki, szemérmetlenül az olvasója arcába hazudik, ha épp a dráma következő emeltyűje beépítéséhez ez kell.

Hogy mekkora ganajtúró is valójában Petyr Baelish! És mennyire kisszerű – bár nagy túlélő, azt meg kell hagyni. Nos, az összes szereplő közül talán neki van a legnagyobb esélye a szememben, hogy egészen a legvégsőkig kavarhassa a szart - még van néhány aduja, nemcsak Alayne. Martin folyamatosan csalja odébb a megítélésünket egy-egy szereplőjéről, és nyugodtan teheti – kötetről kötetre finoman adagolja a hősök kisszerűségeit-nagyszerűségeit. Ha jobban megnézem, alig akad olyan hőse, akiről kijelenthetném: már nem okoz meglepetést; alig akad olyan figura, akiről le merném írni: minden motivációja feltárt, az olvasói elvárások mentén „teszi a dolgát”. Ettől is élő-lüktető ez a tonnaszavas regénysorozat – itt tényleg nem marad senki plakát-szinten.

Talán minden fontos játékos táblára került végre, hogy délre, Dorne-ba, meg Óvárosba is tettünk egynéhány utazást – igaz, van is hely ezen a táblán, potyogtak a hősök. Nemcsak a Starkoknak, a Lannistereknek is annyi. Cersei-t sajnálja a rohadás, a „szajhakirálynő” aztán tényleg maga faragta az ezúttal aligha kéjt okozó nyársat, amiben ül – de az megint csak Martin gonoszul manipulatív írói bravúrja, hogy Jaime Lannister Bran Stark megnyomorítójából, a nyalka-vitézi ürességből egészen a szimpátiáig jött vissza: egészen megkedveltem, talán épp azért, mert tényleg nem ő Tywin utolsó percig hideg fejű, számító „méltó örököse”.

Hogy mi van még? Mi lehet még, itt, a mélyponton? Arya, a „csatornák macskája” vak szolgáló Braavoson, Samwell olyan erők játékszere lesz Óvárosban, amiket nem ért, Sansa névtelen túsza a legnagyobb szarkavarónak, a gyöngéknek itt sehol nincs menedéke. Vallási fanatikusok, Verebek és Kutyák az utakon, no meg akasztófák. Szegény Brienne! Bár még talán ez a halál se végleges, amíg a közelben ügyködik a vörös pap, aki úgy látszik, nem tanulja meg: a holtakat jobb nyugodni hagyni. Catelynnel alaposan melléfogott, ez a bosszúba őrült szerencsétlen asszony nem nyugszik, amíg valamelyik saját gyerekét is fel nem lógatja tévedésből – ilyesmit sejtek előre, meg számtalan ehhez hasonló nyomorúságot. A mélypont? Félek Martin képes lesz még mélyebbre ásni ebben a nyomasztó háború-pokolban.

Mert kéne végre valami felemelő is. Valami kis remény. Egy picike. Nem vagyok nagyigényű, elég lenne néhány remény-morzsa. Amiből három veréb éhe elverésére való se lesz a Sárkányok táncában, hat szem morzsa se, ha az író úgy következetes, ahogyan eddig. Azért ha megjelenik, persze elolvasom – bár már tehetném! Igazából alig várom…

Kiadó: Alexandra

Fordította: Pétersz Tamás, Novák Gábor

Korábbi kommentek:

 

Philip K. Dick: Csordulj könnyem, mondta a rendőr

Félő, ezt nem ússzuk meg cselekményleírás nélkül. Pedig ennek a könyvnek tényleg érdemes teljesen tudatlanul nekifogni. Az a fajta. Nem azért, mert csavaros, vagy mert bonyolult, több szálon futó, nézőpontjait váltogató, szöveg-akadályfutó, vagy felépítésében fokozatosan durvul a sokkig, mélyül a katarzisig. Azért, mert az olvasata átalakul a tartalom ismeretével. Az olvasás-módja. Az, ahogyan az író félmondatokkal elhitet, csak akkor működik, ha tudatlan vagy. És – érdekes – ilyenkor másodszorra is működik. Én szóltam, a döntés a tiéd.

Jason Taverner népszerű televíziós személyiség, van harmincmillió rajongója, szolid luxussal övezett élete – saját koplánnal, zürichi házzal a hegyek közt, és pofátlan mennyiségű készpénzzel -, a lemezei szépen fogynak, a dalai ülnek a wurlitzerekben, a legutóbbi, a Sehol semmi szarság igazi siker. Jason Tavernernek kijutott. Egészen addig, amíg egy sikertelen istápoltja meg nem próbálja megölni. Mert a gyilkossági kísérlet után arra tér magához egy lepukkant hotelszobában, hogy Jason Taverner nem létezik. Se a műsor, se a lemezek. És egy szigorúan nyilvántartott rendőrállamban papírok és identitás nélkül a rend besúgóinak prédája lesz azonnal, hiszen lehet, hogy csak egy szökött diák, valamelyik, a Második Polgárháború alatt lebombázott egyetemi campus alatt húzódó illegális kibuc, vagy valamelyik munkatábor szökevénye. Nincs a rendszerben, és nem is volt regisztrált része soha. Egyetlen esélye van – vissza kell találnia abba a valóságba, ahonnan kipottyant. Ahol ő a valaki.

Philip K. Dick elméjének egyik legtetszetősebb szüleménye az író érett, mondjuk úgy „extatikus” korszakának terméke. Mit értek ez alatt? Mintha csak leírná a következő őrült ötletét is, a szabadság gátlástalanságával. Mintha semmit nem szerkesztene, vagy komponálna, csak írná az egyik őrült ötletet a másik után; mintha abban bízna, a szöveg mintegy magától bonyolult egységbe szerveződik úgyis, és az akár egymást kizáró szövegi delíriumszilánkok a végén úgyis kiadnak egy zseniális nagy egészet.

Komplett szövegi momentumok maradnak kifejtés nélkül, a Második Polgárháború, az egyetemvárosok kibucai, a rendőrállam különböző szintjei, a médiabeli rajongói rendszer, a drogfogyasztás-szabályozás, a nikotinkvóta – Dick az odavetett félmondatokba rejtett utalásokat végtelen természetességgel használja, mintha egytől egyig olyan körülményekről, eseményekről, rendszerekről, tárgyakról ejtene szót, amit mindenki untig ismer. Amik nem szorulnak magyarázatra. Ez a „félszavakból értjük egymást” jelleg hitelesítő erejű, a legvalószínűtlenebb ötleteit is lenyomja a torkunkon.

Mert Jason Tavernier valóságok közti utazására aztán kapunk egy olyan banalitásában bosszantó magyarázatot, hogy ihaj. Egy ember gyógyszeres hatás alatt más-valóságot indukál a többieknek. Egy másik valóságot, aminek teremtésébe belehal. Magas valószínűtlenségi szintű magyarázat – vagy mégsem? Hiszen a valóságot, amibe beleszorulunk, éppen hogy a másik teremti mindig, a puszta jelenlétével, a sokmillió másik, ezt az egyet. A valóságunk a mindenki közös delíriuma. A népszerűség főleg ilyen közös delírium, megtanultuk, mennyire sérülékeny „valóság”. Ugyan ki emlékszik a tegnapi „három perc hírnév” celebére?

Ez az óhatatlan, belehallott tartalom aztán szinte filozófiai távlatokat nyithat. Mert ugyan mennyi a közös a kilenc emelettel alattam kutyát sétáltató figura, a gyereket sétáltató anyuka, az elhúzó motoros, a felettem gépen szálló ismeretlen, meg az én „valóságomban”? Hányféle valóságot lakik be a kisbolt előtt tébláboló még épp nem tajtrészeg csöves, az elvakultan szerelmes kolléganőm, a munkájába fásult postás, a budai milliárdos? Hányan élnek itt folyamatosan egymást kizáró, különös valóságokban?

Igazából érthetetlen, miért ezt a történetet mesélte el az író ebből a könyvi valóságból. Miért nem egy lázadó diákét. Miért nem egy mozgalomét a föld alól, ami a rendőrállam ellen hatol. Miért nem a rendőrtábornokok korrupt-becstelen hatalmi harcait egymással a hatalomért. Miért nem a hatosok „szuperemberiségét” meséli. Hogy végül is miért egy paprikajancsi pokolra szállását meséli el egy unatkozó sznob picsa másvalóságába. Minden kiadói szerkesztő fogná a fejét, küldené el a francba a kezdő írót kéziratostul. Ez így nem szól semmiről, mondanák – holott ettől van hallatlan élet-szaga. Kipottyanni a védettségből, a magunk kisvilágának olyan-amilyen keretei közül, a semmibe; na erre rezonál valami bennünk, akkor is, ha nemhogy azonosulni nehéz ezzel a paprikajancsival, még szurkolni se könnyű neki, annyira esetlenül csetlik-botlik ez a kitenyésztett hatos a semmiben, ahova került. Annyira nem-hős. Szerencsénk van, hogy ez itt egy sikeres író sokadik regénye, aki ez idő tájt szinte azt írt már, amit akart. És merte saját magát írni, a saját identitásába vetett egyre bizonytalanabb, drogoktól felhőzött hitét. Az elektromos Lincolnban ugyanez nem sikerült, a dolog nem állt össze. A Csordulj könnyem…-ben igen.

Ez a könyv beteg. Ez a könyv jó. Két állítás, ami nem zárja ki egymást.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra

A hátsó udvarban kezdődik a végtelen. Jó ezt tudni, a legtöbb gyerek tudja, mi is tudtuk, csak elfelejtettük, valahol, menet közben. A padlás ablaka a legszebb emlékekre nyílik a múltban. Csak egy lépés kell – nem azért, hogy másképp legyen, hogy felülíródhassanak a rossz döntések, nem azért hogy csaljunk, hanem hogy megéljük, a maga teljes valójában, amire érdemes emlékezni. Bradbury történeteiben a világ úgy ezerlehetőségű, ahogy a gyermekkor hiteiben.

Ugyanakkor Bradbury nem naiv. Ismer bennünket, a magunk gyengelelkűségeit, a gyávaságainkat, a menekülés cifra hóbortjait. Engesztelhetetlen következetességgel építi a hátsó udvarban nyíló végtelent teli a félelmeinkkel is, a szegénységeinkkel, a borzalom kézzelfogható, józan lehetőségeivel, hisz tudjuk, akad számos – fenekedik ránk ezer veszély, legfőképp persze önmagunk. De ebben az engesztelhetetlenségben is, ha keserűen is, élet-ismerően is, mégis: öreges szelídséggel bölcs és megbocsátó. Egyszerre gyermeki – a csodálkozásaiban, a tágra nyitott kíváncsi tekintetében – és egyszerre nagypapás – az ítéletei, a szigora ellenére.

Soha nem a technikai részletek izgatják. Csak az ember. Akivel történnek a dolgok. És ezek a történetek valóság-ízűek, akkor is, ha az elképzelt jövőben, a Marson, az örökké eső áztatta Vénuszon, vagy esőt sose látott sivatagban esnek is meg velünk. Bradbury a mi történeteinket írja.

Bradbury-nél a jövővízió a legkevésbé lényeges. A scifi. Sokkal fontosabb, ahogyan minden apró gesztusával kérdez. Tudok-e szeretni: azt, akit választottam, tudom-e azokat, akiket kénytelen vagyok? Tudok-e gyűlölni felelőtlenül és őszintén, vállalva és szembenézve e gyűlölő önmagammal? Meg tudok-e bocsátani annak, akinek meg kell, és azoknak, akiknek nem kell, de jó lenne? Tudom-e élni az életem, dönteni, lépni a következő lépést, ami egykor volt jó-rossz döntéseimből kifolyólag immár adatik? Az író azért ír, mert kérdések feszítik. Amiket koppanó következetességgel tesz fel minden novellájában – akkor is, ha tudja, nincs adekvát válasz. Az a dolga, hogy kérdez.

És Bradbury zseniálisan kérdez. Ha ezt rakétákkal, Marssal, Vénusszal övezett, örök-esős, vagy örök esőtlen sivárságokba dugva, vagy álmaink rejtett rétegeit feltárva, lelket balzsamozva teszi – ha a szépírás keretét a fantaszikumba tágítva teszi is: úgy kérdez, ahogyan a legnagyobbak. Ez nem avul el soha, ez a mindnyájunkat firtató, kíváncsi tekintet marad örökké aktuális. Nem a mű, hanem a művet átható elemi tisztaságú gesztus. Az ember gesztusa, aki a másik embert kérdezi. Hiszen ez minden igazán emberi alapja. Én részvétnek hívom.

Részvét, avagy tovább nyitva e figyelmet: részvétel. Bradbury nem író-isten. A történeteiből nem vonja ki magát. Nem kivétel. Ahol válaszol is a maga feltette kérdésre, ott vállalja a válaszadás teljes kockázatát. Nem író-próféta: tudja, hogy tévedhet. Talán ezért nem alkotott soha komplex világokat, talán ezért elégszik meg a néhány fantázia-klisé alkalmazásával. Talán ezért aprózza magát a novellákba. A tágabbra nyitott irodalmi keret nem a menekülésé a világ, a másik, vagy akár önmaga elől.

Akkor sem, ha voltaképp gyógyíthatatlanul optimista – hiszi, hogy végül felülemelkedünk nemcsak a gravitáción, naprendszeren, ó- és újabb hitek hamar előítéletekké kövülő börtönein, de a magunk kisszerűségein is. Bradbury nem menekül a fantáziába, hanem előrerohan benne, addig az emberig, aki mer nagyszerű lenni. És minden sorából fénylik a hit, hogy akár mi magunk is lehetünk ez a nagyszerű emberiség. És minden cinizmuson túl bizony ezt jó lenne elhinni neki.

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella

A délszláv női prózát bemutató BÓRA könyvek sorában jelent meg Olja Savičević Ivančević első novelláskötete, a Lehet, hogy novella. A sorozat célja, hogy az itthon jobbára ismeretlen ex-jugoszláv irodalom női vonalát bemutassa a magyar olvasóknak – hogy aztán a sorozat köteteiből kibomlik-e egy jellegzetes délszláv női irodalom képe, arra még várni kell. Ez a rövidke novelláskötet arra mindenesetre tökéletes, hogy ízelítőt adjon valamiből, ami olyan nagyon más, mint a mi életünk és irodalmunk, és mégis, nagyon hasonlít rá.

Más, mert a kilencvenes évek tőlünk délre nem csak a politikai rendszer változását hozta, hanem az ország felbomlását, és ezzel, sokaknak és sokféleképpen, az identitás elvesztését, hontalanság- és elveszettség érzetet is. Ez a többszörös identitásvesztés, a gyökértelenség, a helykeresés kiérződik a  novellákból, ráadásul az 1974-ben született szerző annak a generációnak a tagja, akik a rendszerváltás és a délszláv háborúk idején váltak felnőtté, így fiatalkori alapélményeit még inkább áthatja a fenyegetettség, a bizonytalanság érzete.

Mégis, más tekintetben lehetnének ezek a novellák egy magyar író első novellái is, mert olyan alapélményekről szólnak, amik helytől, időtől, társadalmi-politikai berendezkedéstől függetlenül mindannyiunk életében jelen vannak - az első szerelem, gyermekkori barátságok, nyaralások a nagyszülőknél, a ragacsos, forró nyarak emléke, az első traumák, csalódások, találkozás a betegségekkel, a halállal, a bűnnel, a kegyetlenséggel. Ezek a hétköznapi történetek teszik ki a kötet nagy részét, jókora adag nosztalgiával és a homályba vesző emlékekre jellemző jótékony szépítéssel.

Az a néhány darab, ami erősen elüt az említett nosztalgikus novellák hangvételétől, valójában a végletekig sarkítottan írja le ugyanazokat a témákat: a férfi-nő kapcsolatot, a család fojtogató légkörét, a szenvedélyt vagy épp az unalmat – csak épp a nosztalgikus múltidézés ezekben átcsap valamiféle gyermeki, szürreális fantáziálgatásba, mintha egy túlfűtött fantáziájú (már nem is olyan kicsi) gyerek kísérletezgetne, hogy milyen lehet a család, amikor nem a „normális” módon működik, vagy mit csinálhat egy férfi és egy nő, amikor nem „normálisan” csinálják.

Ez az ellentét, a nagyon hétköznapi és a nagyon furcsa novellák kontrasztja is azt sejteti, Olja Savičević Ivančević még keresi a hangját – ezek a rövid, alig két-három oldalas írások egy fiatal író minden benyomást, felbukkanó emléket és minden kósza gondolatot rögzíteni kívánó képét idézik. Érdekes, jól megírt, olykor humoros, olykor szívhez szóló kis kötetet olvashatunk – kezdésnek ígéretes, de még csak vázlat, igazi képet nem ad, sem az íróról, sem a délszláv női prózáról.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Fordította: Kollár Árpád

 

Az indiai klasszikus zene mesterei XI. - Trafó

Az indiai klasszikus zenei kultúra szinte felmérhetetlenül hatalmas birodalom. Ugyan a zene alapstruktúrája lényegében évszázadok óta változatlan, a zenészek egyedi stílusú interpretációi által mindmáig születnek új Gharanák, zenei „iskolák”, amelyek játékstílusa nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Lehet saját száj-íz szerint játszani a kultúra-kincs ezerszer interpretált elemeit; ettől aztán szinte minden előadás új, gazdagító élmény lehet, és az európai klasszikus zenei előadók „játékterénél” jóval nagyobb interpretációs szabadság mindmáig csodálatos előadókat, új és újabb értelmezéseket, játékmódokat teremt. Indiában rengetegen zenélnek, és nagyon sokan magas szinten – élő, lélegző zenei kultúra ez, amelynek felfogása gyökeresen különbözik az európai zenei hagyománytól.

Ebből a gazdagságból kaphattunk ízelítőt március 19-én, a Trafóban. Ahol mintegy bemelegítésül megnézhettük magyar felirattal a Kalkutta zenéje című dokumentumfilmet. Az est jelentőségének remekül ágyazott meg a film, főleg mikor a színpadon megjelent Pandit Abhijit Banerjee, akinek játékát a dokumentumfilmben is megcsodálhattuk (ha valaki nem hallott még TARANG-ot, gyorsan pótolja: elképesztő világzenei-fúziós csoda), bárki számára nyilvánvalóvá téve, milyen nagyságrendű előadók koncertje várható.

Ahol aztán előbb Pandit Abhijit Banerjee  és Somnath Roy vezetett be a Tála, a ritmus nyelvébe (a zenészek kérésére a program két fő elemének sorrendjét megcserélték). Pandit Abhijit Banerjee tablán és pakhawaj-on, a hindusztáni zene fő ritmushangszerein játszott, míg Somnath Roy a dél sokkal inkább népzenei hangszerén, a ghatam-on; mintegy a két nagy zenei hagyomány eszközeivel „párbajozva”. Az azért hamar kiderült, hogy a tabla jóval több-lehetőségű hangszer, mint a ghatam, viszont Somnath Roy extatikusabb előadásmódjával remekül egyensúlyban tartotta az előadást – méltó „ellenfele” volt Pandit Abhijit Banerjee világszínvonalú tabla-játékának.

A szünet után Pandit Abhijit Banerjee kíséretével Pandit Biswajit Roy Chowdhary sarod-játékát csodálhattuk, belemerülve a hindusztáni Rága hajlításokkal dallamot rajzoló, gazdag világába. Pandit Biswajit Roy Chowdhary többszörösen díjazott zenész, többek közt a „Művészetek Lovagja” Franciaországban, ahogy az est ismertetőjében olvasható róla: „…máig ő az egyetlen sarod-játékos, aki az ún. Jaipur-Atrauli Gharana kifinomult énekstílusát megszólaltatja hangszerén”. S az est lezárásaképp a harmadik részben immár Somnath Roy-jal kiegészülve a karnatikus zenei hagyomány is színpadra került, a dél Rága-világából kaptunk ízelítőt.

A harmadik sorban ülve nem meglepő módon csupa zenész között találtam magam, az indiai zene hazai előadói közül sokan jöttek el, és akit nem ismertem fel az is zenésznek tűnt – elképesztő volt körbepillantva látni, milyen áhítattal adják át magukat az élménynek. Egyébként délelőtt tíztől az érdeklődőknek három órás workshopon magyarázták el az előadók a Tála és a Rága rendszerét, tömény „zenei bevezetést” produkálva - akár ebből a workshopból is lehetne vasárnap délelőtti műsor a Tiloson, biztos hogy a rádió elé ültetné az indiai zene szerelmeseit; ez a szombat egész napos zenei ünnep volt tehát a kíváncsiaknak.

A Tála, észak és dél ritmus-kultúrájának játékos párbaja után kíméletlen hindusztáni Rága-gyorstalpaló, s végezetül ízelítő a déli, a karnatikus Rágakultúra máshangulatú világából – s mindezt egyetlen este! Áttekintő jellegű zenei utazást varázsoltak nekünk az előadók India zenebirodalmának tájain, olyan zenetúrát, amit élvezhetett minden háttér-információ nélkül az is, akit csak a kíváncsiság csalt be a Trafó hamar hevülő, dugig rakott nézőterére.

Mert az este igazi nehezítő körülménye ez a könnyen hevülő, komoly klímaváltozásokat produkáló „játszó-tér” volt. A tabla, főleg a pakhawaj - de a sarod is, a maga fadúcos húrfeszítőivel – egyáltalán a természetes anyagokból készült  hangszerek nem szeretik az ilyen erőszakos hőkülönbségeket, a játékosok finom elhangolódások ellen küzdöttek az egész este folyamán: hiszen a terem az első rész, a Tála ritmus-nyelvének bemutatása alatt alaposan „felizzott”, majd a szünet drasztikus átszellőztetése után a Rága, a dallam-nyelvének elénk tárása közben újfent.

Mégis, minden akadály ellenére ezek a világhírű zenészek minden manír nélkül egyszerűen „belakták” a színpadot – és mindennek ellenére sütött róluk, hogy jól érzik magukat ott, hogy valóban ez az életük, és bárhol a világon így ünnepelnék a zenét, ezzel az odaadással és alázattal. Ugyanakkor mindvégig gyermeki, ártatlan humorú, jókedvű kiszólásokkal a nézők felé, egymást, a zenésztársakat játékosan ugratva-provokálva voltak otthon az adott térben. Mintha nem egy budapesti alternatív játszótér deszkáin ültek volna a hangszereikkel, hanem egy szelet hamisítatlan Indiában, mintha Kalkutta egy színpadát emelték volna ide nekünk a téren és időn át, amit biztos ösztönnel visznek magukkal mindig az éppen aktuális „bárhová”,  az éppen aktuális játszóhelyre. És erre a fajta hitelességre vevő volt a közönség is. Hálás közönség vagyunk, hagyjuk magunkat a téren és időn át utaztatni, pláne, ha ilyen varázslatos természetességgel, majdnem azt mondom: kíméletlenül „idegen-vezetnek” bennünket a zenében.

Jó, hogy ilyen kicsi lett a világ, mert eljöhetnek ide, és játszhatnak nekünk. Jó, hogy a saját „kisvilágunkban” akadnak olyan helyek, mint a Trafó, ahol rendre hallgathatjuk őket. Jó, hogy az indiai klasszikus zenének akadnak olyan fanatikusai itthon, mint a Tilos Rádiós Tóth Szabi, aki rendre ilyen csodálatos zenészeket hív meg. Olyan zenészeket, akik hazájukban és világszerte fesztiválok sztárjai, és mégis eljönnek a hívására és játszanak nekünk.

Varázslatos este volt, hígítás és kompromisszumok nélküli. Várom a következőt.

Máté Angi: Mamó

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyves bloggerek körében a tavalyi év legkedveltebb könyve Máté Angi kisregénye, a Mamó volt. Valahogy azt érzem, egész évben ettől volt hangos körülöttem a blog-és molyvilág: egymás után jöttek az ötcsillagos értékelések, méltató ajánlók, blogbejegyzések, aztán év végén a Bródy Sándor-díjjal még inkább a figyelem középpontjába került az írónő. Én meg csak vártam, és tologattam a könyvet magam előtt a virtuális polcaimon – féltem tőle.

Féltem, mert mindig félek, ha valami ennyire közkedvelt, ha ilyen osztatlan siker övezi – mert hát mi van, ha nekem mégsem tetszik? Ráadásul halmozottan hátrányos helyzetből indult nálam a történet – pont az a könyv, amire kapásból rámondanám, hogy nem szeretem. Taszítanak a szerencsétlen kisgyerek-történetek, nem szeretem az erőltetett nosztalgiázást, a világból ki lehet kergetni a mostanában divatos Erdély-romantikával, és bármily hihetetlen, kifejezetten utálom a nyelvi bűvészkedést, a tájszavakat, a szóvicceket, az ízes beszédet egyaránt.

Aztán egy este kézbe vettem a Mamót, azzal, hogy belenézek – nem akartam én elolvasni, épp benne voltam mindenféle másban, tornyosultak a sürgős tennivalók, amúgy sem az én világom, de tudtam, hogy másnap elkerül innen, és hajtott a kíváncsiság. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, azonmód ott ragadtunk ketten a kanapén, a könyv és én, és addig fel sem keltem, míg a végére nem értem. Hogy aztán pityergéssel elegy boldog mosollyal tegyem le és boldog-fájó szívvel ajándékozzam el. Mert szeretném, ha az enyém lenne, szeretném birtokolni, bármikor elővenni, lapozgatni, ízlelgetni, erőt meríteni belőle, mégis, sokkal inkább elajándékoznám mindenkinek, hogy olvassa, hogy melengesse meg az ő szívét is.

Csoda ez a könyv, az árva kislány, Angica, és a szigorú, kemény, szeretetét kifejezni képtelen nagyanyja, Mamó története. Nincs benne semmi a klisés árvagyerek-történetekből, nem célozza a könnycsatornáinkat, nem akar elborzasztani, sem meghatni, egyszerűen őszinte, szeretetteli, gyermeki és bölcs egyszerre. Nem nosztalgiáz, csak elmesél, nem úgy, ahogy társaságban meséljük a gyerekkori sztorijainkat, hanem úgy, ahogy magunknak meséljük, amikor otthon ülünk a  sötétben egyedül, és azzal a kérdéssel birkózunk, hogy kik vagyunk mi, honnan jöttünk, és kiknek köszönhető, hogy ilyenek lettünk.

Nem a romantikus, békés, képeslapra illő, igazi értékeket hordozó Erdély bontakozik ki a lapokon, hanem a ma, innen, Budapest egy viszonylag kényelmes szegletéből elképzelhetetlen nyomor, üresség; hideg, szürke, barátságtalan világ, hideg és barátságtalan emberekkel. Egy világ, amiben egy kicsi gyereknek nincs más választása, mint hogy a képzeletébe meneküljön, és beszínezze – rikító kékek, pirosak, sárgák Angica képei, és gömbölyűek, mosolygósak, puhák.

Mindez a felnőtt Angi gyönyörű szavaival – amivel aztán igazán levett a lábamról. Hogy csinálja, hogy iszom a szavait én, aki ha meghallok egy népnyelvi kifejezést, elborzadok? Honnan jönnek belőle ezek a csodálatos nyelvi lelemények, amik minden irodalmiaskodásnál jobban írnak le alapvető gyerekkori élményeket? Olyan élményeket, amik aztán itt jönnek, tolulnak fel bennem is, és az emlékek súlya szép lassan maga alá temet.

Mert Angi nem csak a saját történetét meséli el, ő annál többet tesz – rányitja  a szemünket a saját gyerekkorunkra, előhívja az emlékeinket, amiket gondosan eltemettünk, ki szándékosan, ki csak azért, mert a „felnőttvilág” fontosabb dolgaival volt elfoglalva. Gyerekkori nyarakat idéz, gondtalan, bizakodó, mindenre rácsodálkozó gyermeki énünket, azt az ősbizalmat, amivel kicsiként a nagyszülők felé fordultunk. És megmutatja, hogy akár puha és mosolygós, akár szikár és gondokkal terhelt, akár ölelgetős, akár szeretetét soha ki nem mutató felmenőink vannak-voltak, mily sokat köszönhetünk nekik.

Ahogy becsuktam, az volt az első gondolatom, hogy ha könyvet írnék a nagyanyámról, ilyet akarnék írni (s közben látom magam előtt, ahogy ül a sámliján, lóg a kezéből a bagó, és közli velem, hogy jódolgomban azt se tudom, mit csináljak) – de nem tudnék. Csodálom Angit, hogy ilyen mélyen magába nyúlt, és elénk tárta mindezt – de ha a Mamóról írni is ilyen bensőséges, fájdalmas dolog, milyen lehetett akkor a Mamót megírni?

Kiadó: Koinónia

Korábbi kommentek: