Azár Náfíszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

Dunát lehetne rekeszteni a szerencsétlen sorsú iráni nők életét könnyfacsaró köntösben bemutató regényekkel, fiatalabb koromban nekem is kijutott a Fátyol mögött és a Lányom nélkül soha. Első olvasatra ezek persze sajnálatot és szörnyülködést váltanak ki az olvasóból, de amikor halomban állnak az ilyen jellegű művek a könyvesboltok polcain (és még mindig jönnek újak!), akkor inkább csak csömört. Nagyon kevés az olyan iráni női sorsokról szóló alkotás, ami nem a könnyzacskókra hajt, hanem hiteles, intelligens módon mutatja be azt, ami európai ésszel felfoghatatlan, és ráadásul még irodalmi igénnyel van megírva. Persze adja magát az utóbbi évek egyik legmeglepőbb alkotása, a Persepolis, ami képregény mivolta ellenére is ilyen, és ilyen Azár Náfíszi könyve is.

Náfíszit már különös életútja is arra predesztinálta, hogy kitörjön a családi drámák köréből. A demokratikus Iránban született, az USA-ban tanult angol és amerikai irodalmat, tagja volt  a forradalmi ifjúságnak, tüntetéseken követelte a sah távozását és az iráni állam megújulását. Visszatérve Iránba a Teheráni Egyetem oktatója lett, és testközelből szemlélhette a vágyott változások kiforgatását és az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulását. Miközben az európai és amerikai kultúra szép fokozatosan a gonosz megtestesítője, az ifjúság megrontója, az erkölcstelenség hirdetője lett Iránban, Náfíszi változatlan hittel és szinte fanatikus rajongással tanította tovább az angol irodalmat hozzá hasonló diákoknak. A könyvet olvasva nem egyszer felmerült bennem, hogy vajon a mai magyar egyetemi kurzusokon is akkora lelkesedéssel vetik-e bele magukat a diákok az amerikai irodalom klasszikusaiba, mint a Teheráni Egyetem diákjai azokban a vészterhes időkben?

Persze a lelkesedés mellett az egyetemen is jelen van a cenzúra, az iszlám fanatizmus, az értetlenség, a harag azzal szemben, amit nem értenek. Így lehet, hogy A nagy Gatsby a vádlottak padján találja magát egy fiktív perben, amit a regény ellen folytat a rezsimhez hű diákság. Abban az országban, ahol bárkit bármiért perbe lehet fogni, és rögtönítélő bíróságok akár egy ferde pillantásért is elítélhetnek bárkit, nem meglepő, hogy erkölcstelenségért egy klasszikus regényt is a vádlottak padjára lehet ültetni. Annyira groteszk, hogy csak nevetni tudunk rajta, közben épp ezzel árul el oly sokat az ottani állapotokról.

Miután Náfíszi professzort az egyetemen ellehetetlenítik, maga mögött hagyja az intézményt, és hét legtehetségesebb diákját maga köré gyűjtve egyfajta olvasókört szervez, amin akkor már betiltott és beszerezhetetlen amerikai és angol regényeket olvasnak. Ezek az összejövetelek jelentik a kapaszkodót, a maradék civilizáltságot, a régi önmagukhoz való kapcsot a tanárnő és a lányok életében. És ahogy előkerülnek a könyvek, ahogy kivesézik a tartalmukat, a szereplőiket, a mondanivalójukat, úgy tárja elénk fokozatosan Náfíszi a hozzá járó lányok életét. Van köztük sorsába beletörődő, elnyomott lány, van, aki lázad családja ellen, van, akit hite akadályoz abban, hogy lázadjon, és van olyan is, aki a körülmények ellenére boldog házasságban él szintén irodalmat hallgató férjével, aki még a lányoknál is jobban zokon veszi, hogy a törvények miatt nem vehet részt az olvasókörben. Minden lány élete egy-egy irodalmi hősnő életével párhuzamba állítva bomlik ki, és ezzel a húzással Náfíszi úgy hozza közel őket hozzánk, hogy nem érezzük azt, most már elég a sok fátyolból, szenvedésből, tudjuk, hogy nehéz, nem kell újra elmondani. Szívesebben olvasunk egy lányról, aki olyan, mint Isabel Archer, vagy valakiről, aki Eliza Bennettre hasonlít, mint egy újabb elnyomott fátylas nőről, akinek úgysem tudjuk megjegyezni a nevét. Közel kerülnek hozzánk, aggódunk értük, és szorítunk nekik, hogy tovább olvashassák kedvenc könyveiket, és tanuljanak belőlük, hagyják szabadon szárnyalni a személyiségüket.

Mert mindenekelőtt a könyvek élni tanítják ezeket a lányokat. Közhely, ám olyan helyen és időben, amikor nincs kitől és nincs hogyan megtanulni a női szerepeket, amikor a nő és férfi közti interakció a legszabályozottabb és leggyanúsabb dolog a világon, kellenek a könyvek, melyek utat mutatnak, tanítanak, tartást adnak. Erről is szól Náfíszi könyve, arról a tükörről, amit a könyvek nyújtanak nekünk, amiben megláthatjuk önmagunkat, és a tükörbeli önmagunk segíthet átlépni a saját árnyékunkat és meglelni a kiutat.

Azár Náfíszi azóta ismét az Egyesült Államokban él, és a Johns Hopkins Egyetemen tanít, diáklányai többsége is elhagyta Iránt, csak remélhetjük, hogy azok, akik ott maradtak, tovább olvasnak, és találnak olyan tanárokat, társakat, illegális könyvterjesztőket, akik segítenek életben tartani az irodalom szeretetét.

Kiadó: Európa

Fordította: Sipos Katalin

Korábbi kommentek:

Charlaine Harris: Fájó szívvel

Mivel eléggé szeretem a True Blood sorozatot, rendesen elkerekedett a szemem, amikor pár hónapja Lobonál megláttam, hogy Charlaine Harrisnek már a nyolcvanas években megjelent magyarul az első krimije, a Fájó szívvel. Az, hogy nem hallottam róla, nem olyan meglepő, hiszen akkoriban még bőven óvodás voltam, nekem az Albatrosz sorozat úgy ahogy van, kimaradt, az már furcsább, hogy most, a True Blood óriási sikere után senkinek nem jutott még eszébe elővenni az írónő régebbi dolgait.

Nem vagyok egy nagy krimirajongó, ezt már többször írtam, még mindig csak ismerkedek ezzel a műfajjal, de a Fájó szívvel sem egy nagy krimidurranás. Elég egyszerű kis történet, elég könnyű rájönni, ki, kivel, miért és hogyan, ami mégis igazán kellemes olvasmánnyá teszi, az a hangulata és a környezet, ahol játszódik.

Catherine Linton, a fiatal újságíró szülei váratlan halála után visszaköltözik a poros déli kisvárosba, állást vállal a helyi lapnál, ahol főleg társasági cikkeket ír, gyerekzsúrokról, esküvőkről, temetésekről, begubózik a szülői ház magányában, és titokban meg van győződve arról, hogy szülei gyilkosság áldozatai lettek, és meg akarja találni az elkövetőt. Épp lőni gyakorol a földjén, amikor az elhagyatott kunyhóban egy női holttestet talál. Hamar eljut arra a következtetésre, hogy a nőt, aki apja asszisztense volt évtizedekig, ugyanaz ölhette meg, aki a szüleit, és a seriffel párhuzamosan nyomozásba kezd. Hamar kiderül, hogy az unalmas  kisvárosban mindenkinek van valami rejtegetni valója, a minden lében kanál szomszédok Catherine-ből akarják kiszedni, mit tud, titkos üzelmek, zsarolások, titkok kerülnek napvilágra.

A krimivonal kiszámítható és elég lagymatag, viszont ami a True Bloodban is nagyon tetszik, a kicsit őrült, titkoktól és elfojtásoktól terhes kisvárosi hangulat, az már itt is megvolt. A környezet, az amerikai dél, a maga előítéleteivel, misztikumával, hatalmas gyapotföldjeivel, forróságával eleve jó terep ahhoz, hogy maguknak való, kattant figurák nyomasztó kalandjainak helyszíne legyen.

Harris már itt is nagyon erős volt atmoszférateremtésben, és ez feledteti a cselekmény hiányosságait, jó kis olvasmány volt, egy délutánra épp megfelel hőség idején. Azért kíváncsi lennék, miket írt még.

Kiadó: Magvető

Fordította: Békés András 

Korábbi kommentek:

John David California: Rozshegyező

Elolvastam egy könyvet, a John David California álnevű szerző Rozshegyezőjét. Amit szerzője maradék nélkül hozzákötött egy másik könyvhöz, a Salinger álnevű szerző Zabhegyezőjéhez, amit régebben szintén olvastam. Volt bennem várakozás és félelem is, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet, hiszen Salinger könyveit sokat dédelgettem, még ha nem is elsősorban a Zabhegyezőt. Elfogult vagyok hát, alaposan, mégsem a hozzákötés ténye, a „párbeszédbe bonyolódás”, ahogy a szerzője fogalmaz, nem ez zavart; sőt azt hiszem igen tisztességes példája a könyv a más írói attitűdjébe való „beköltözésnek”. Az írója tehetséges ember, aki szereti a művet, amihez a magáéval beszél. Máshol és máshogy ingott az egész regényépítmény, számomra más okból volt nehezen tolerálható. (A továbbiak nyomokban cselekményleírást tartalmazhatnak.)

Salinger szerepel ebben a könyvben, egyes szám első személyben és dőlt betűvel szedve: mintegy a szerző, a történetmesélő pozíciójában. Ezekből a részletekből idézek, hogy mintegy vitatkozhassak J. D. Californiával az író és hőse viszonyának mibenlétéről. Mert szinte az első oldalaktól e viszony értelmezési zavaraitól sántul el nekem a könyv.

Hogy őszinte legyek, nem tudom igazán pontosan, hogyan is működik ez az egész. Még ha én vagyok is, aki kézben tartja a szálakat, nem tudom, mi történik velük, ha ilyen hosszú ideig a sorsukra hagyjuk őket. Vajon találkoznak másokkal… vagy gubóba rejtőznek, és csak akkor kelnek életre, ha tollat ragadunk… Vannak bizonyos szabályok, amiket követnem kell. A legfontosabb szabály… hogy itt mindenkinek kell legyen valamilyen múltja…

Gonosz játék úgy kezdeni egy könyvet, hogy egy szereplő egyszer csak hatvan évvel később ébred, személyiségében ugyanannak, aki volt, öregembertestbe zárva. Gonosz játék ezek után – mintegy az első pillanattól jelezve, hogy itt teremtő játszik a teremtménnyel, mégpedig önkényes játékot – mégis „múltat” adni neki. Először is. Egyetlen szabály van: ha írsz, teremts „életet”, ha nem tudsz, legalább legyél életszerű. Minden író megteremt egy közeget, ahol a hősei mozognak, s a mozgásaik dinamikáját jobb esetben rábízza a hősök jellemére. Ez a „jellem” lehet statikus, avagy dinamikus, ha életszerűbb; szerintem „élet” akkor lesz belőle, ha kicsit következetlen (hogynemondjam paradox) is: bármennyire szeretnénk, mi sem vagyunk logikus lények.

Ősi játék, alaptoposz, hogy a teremtmény fellázad a teremtő ellen (ld. paradicsomi sztori), persze sokrétegű és messzire vezetne, ha belemennénk, mennyi a teremtő felelőssége ebben. De itt gonosz játék folyik, amint mondtam, önkényes játék. Mert ha az író valóban „ébreszti” a hősét, az ott és akkor ébred, ahol az előző könyv „becsukása” elaltatta. Ha pedig „eltelik” a hatvan év regényidő, s úgy pillantunk hősünkre, felmérve moccanásaiból, miben változott, miben nem, hol tart egykori „álmodott önmagához képest” avagy másfelől nézve mennyit őrzött meg akár rögeszmeként egykori magából; a sakkot példának hozva (ahogy a szerző teszi) nem a nyitó, hanem a végjátékra látunk. A kettő együtt nincs: kint és bent fogott egér tipikus esete, avagy a harmadik eset: gonosz játék, írói önkény, mint a szappanoperában az amnézia.

(Főleg mivel a 32. oldaltól tudjuk: a teremtő azért ébreszti a teremtményt, hogy kinyírhassa. Hogy végre megszabadulhasson tőle. Nos, az önkény terepén vagyunk, hát csapja agyon az író, és kész. Persze akkor nincs regény. És itt már problémát jelent az is, nem az író a teremtő, és a teremtmény nem az ő „gyereke”, még a kötetbe rejtett „írói én” sem az övé. Jó kis szerzői jogi katyvasz ez, nem is értem, miért nem cuppant rá hatvanhat jogász…)

Hogy merészeli! Ki engedte meg neki, hogy így eljátszadozzon itt?! Semmi részem ebben az illetéktelen, szentimentális múltidézésben…sétálgat… egy nem létező múltban, visszaréved egy életre, amit nem is élt le…a teremtményem, az élő művészet egy darabja, úgy látszik önálló akaratra tett szert…

Ha következetes vagyok, a hősnek valóban „önléte” lesz. Holden „önléte” az író szerint erős „valóság”, hiszen kiszabadul az írói szándék alól. Más ember lett, tanult és felejtett, nemzett és temetett. Ez mind egészen jó téma – ha már folytatást ír az ember. Az ifjúkori dilemmák öregkori maradéka, zárványos testek a lélekben – csupa izgalmas téma. De ez a könyv pusztán a hős makacs ragaszkodásáról szól az élethez, és az íróról, aki elpusztítaná, oldalakon át fondorkodva hőse ellen – ennek a könyvnek ebben a formában alig van köze a Zabhegyező eredeti kérdéséhez: ha ilyen fos az élet, érdemes-e élni egyáltalán?

Mert itt két külön kérdéskör van. Az egyik: érdemes-e élni „még”? A szeretteink elveszítése avagy eltávolodása után, pusztán az életért magáért? Erre annyi válasz van, ahány ember, bár meg kell jegyezzem, személyes ismeretségemben szinte csak olyan időseket ismerek (nem egy olyat gyászolok) akik élni szerettek volna, ha csak még egy órácskát akár… ezzel együtt ez egy valódi kérdés. Ennek köze is van az „anyaregényhez”.

A másik kérdéscsokor az íróé: mit tegyek a hősömmel, ha nem hagy nyugodni? És mit tegyek, ha nem tudom „örök nyugalomra helyezni”? Úgy vélem, rossz „atya” az, aki nem hagyja kirepülni (az akár szellemi) gyerekét, vagy nem rugdossa ki a fészekből, ha nem megy magától. Persze itt Salinger „atya” nem ápol ilyen viszonyt, és nem kérdez ilyeneket. És ennek van valamiféle erős illetéktelenség-szaga szerintem, ha ezt a kérdést helyette akarja feltenni valaki.

Ráadásul azért finom stílusjátékokkal van tele e kérdésfeltevés. Amikor az író többször nekifut egy-egy epizódnak, mindig kicsit más hangon megszólalva, mintegy a monológot optikailag „továbbcsalva”. Az írói szándékot követő Mr. C és az ellenszegülő Mr. C között is remekül alkalmaz intonációs játékokat a szerző – mondhatni hamisan hangolt hangszeren, de szépen játszik. Jól eltalált, ahogyan a szűkös könyvi New York, a könyvi „valóság” alakítja az írói önkény szándéka szerint önmagát, ahogyan például az „ellenerő” megtestesítője, a többszörös életmentő is az „íróisten” szolgálatába szegődik, a szerelem árnyéka által, a megalázás által mintegy a „halálkínálók” sorába lép.

Én vagyok az ő Istene. Én vagyok az ő egyetlen Istene. De azért valaminek mégiscsak lennie kell… valami ellenem és az erőfeszítéseim ellen dolgozik. Őt magát nem okolhatom, hiszen fogalma sincs, mi folyik. Nem más ő, csak egy marionettfigura… én viszont meghalok, mire a végére járna a dolgainak.

Játszhat azzal az alkotó ember, hogy istene a teremtményeinek – szerintem ez az önkény terepe. Játszhat azzal is, hogy a regény „írja önmagát”, hogy ő csak a „legyen!”, a teremtő, kezdő lökés, és azóta csak krónikása szereplői tiszteletben tartott szabadságának. Sőt játszhat azzal is, hogy pusztán közvetítő csatorna, s a „világlélek” súgja a fülébe a mondandót, s ő csak lejegyez (automatikus írással). Játékon túl viszont minden mű komponált, ettől lesz regénnyé, ettől lesz benne például „jellemfejlődés”, hogy mást ne mondjak – az életben sokszor elvagyunk nélküle. E könyvben egy ponton egyszer csak eltörik az író szájában a mondat. Az író meghal, a történet folyik tovább, apró zökkenőkkel, akár csak addig, lehetőségekkel és variációkkal, de a hős tovább él. Az író meghal, a hőse halhatatlan. Isten halott? Végül is remek konklúzió.

Kiadó: Partvonal

 Korábbi kommentek: