2010. július 14., szerda

Azár Náfíszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

Dunát lehetne rekeszteni a szerencsétlen sorsú iráni nők életét könnyfacsaró köntösben bemutató regényekkel, fiatalabb koromban nekem is kijutott a Fátyol mögött és a Lányom nélkül soha. Első olvasatra ezek persze sajnálatot és szörnyülködést váltanak ki az olvasóból, de amikor halomban állnak az ilyen jellegű művek a könyvesboltok polcain (és még mindig jönnek újak!), akkor inkább csak csömört. Nagyon kevés az olyan iráni női sorsokról szóló alkotás, ami nem a könnyzacskókra hajt, hanem hiteles, intelligens módon mutatja be azt, ami európai ésszel felfoghatatlan, és ráadásul még irodalmi igénnyel van megírva. Persze adja magát az utóbbi évek egyik legmeglepőbb alkotása, a Persepolis, ami képregény mivolta ellenére is ilyen, és ilyen Azár Náfíszi könyve is.

Náfíszit már különös életútja is arra predesztinálta, hogy kitörjön a családi drámák köréből. A demokratikus Iránban született, az USA-ban tanult angol és amerikai irodalmat, tagja volt  a forradalmi ifjúságnak, tüntetéseken követelte a sah távozását és az iráni állam megújulását. Visszatérve Iránba a Teheráni Egyetem oktatója lett, és testközelből szemlélhette a vágyott változások kiforgatását és az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulását. Miközben az európai és amerikai kultúra szép fokozatosan a gonosz megtestesítője, az ifjúság megrontója, az erkölcstelenség hirdetője lett Iránban, Náfíszi változatlan hittel és szinte fanatikus rajongással tanította tovább az angol irodalmat hozzá hasonló diákoknak. A könyvet olvasva nem egyszer felmerült bennem, hogy vajon a mai magyar egyetemi kurzusokon is akkora lelkesedéssel vetik-e bele magukat a diákok az amerikai irodalom klasszikusaiba, mint a Teheráni Egyetem diákjai azokban a vészterhes időkben?

Persze a lelkesedés mellett az egyetemen is jelen van a cenzúra, az iszlám fanatizmus, az értetlenség, a harag azzal szemben, amit nem értenek. Így lehet, hogy A nagy Gatsby a vádlottak padján találja magát egy fiktív perben, amit a regény ellen folytat a rezsimhez hű diákság. Abban az országban, ahol bárkit bármiért perbe lehet fogni, és rögtönítélő bíróságok akár egy ferde pillantásért is elítélhetnek bárkit, nem meglepő, hogy erkölcstelenségért egy klasszikus regényt is a vádlottak padjára lehet ültetni. Annyira groteszk, hogy csak nevetni tudunk rajta, közben épp ezzel árul el oly sokat az ottani állapotokról.

Miután Náfíszi professzort az egyetemen ellehetetlenítik, maga mögött hagyja az intézményt, és hét legtehetségesebb diákját maga köré gyűjtve egyfajta olvasókört szervez, amin akkor már betiltott és beszerezhetetlen amerikai és angol regényeket olvasnak. Ezek az összejövetelek jelentik a kapaszkodót, a maradék civilizáltságot, a régi önmagukhoz való kapcsot a tanárnő és a lányok életében. És ahogy előkerülnek a könyvek, ahogy kivesézik a tartalmukat, a szereplőiket, a mondanivalójukat, úgy tárja elénk fokozatosan Náfíszi a hozzá járó lányok életét. Van köztük sorsába beletörődő, elnyomott lány, van, aki lázad családja ellen, van, akit hite akadályoz abban, hogy lázadjon, és van olyan is, aki a körülmények ellenére boldog házasságban él szintén irodalmat hallgató férjével, aki még a lányoknál is jobban zokon veszi, hogy a törvények miatt nem vehet részt az olvasókörben. Minden lány élete egy-egy irodalmi hősnő életével párhuzamba állítva bomlik ki, és ezzel a húzással Náfíszi úgy hozza közel őket hozzánk, hogy nem érezzük azt, most már elég a sok fátyolból, szenvedésből, tudjuk, hogy nehéz, nem kell újra elmondani. Szívesebben olvasunk egy lányról, aki olyan, mint Isabel Archer, vagy valakiről, aki Eliza Bennettre hasonlít, mint egy újabb elnyomott fátylas nőről, akinek úgysem tudjuk megjegyezni a nevét. Közel kerülnek hozzánk, aggódunk értük, és szorítunk nekik, hogy tovább olvashassák kedvenc könyveiket, és tanuljanak belőlük, hagyják szabadon szárnyalni a személyiségüket.

Mert mindenekelőtt a könyvek élni tanítják ezeket a lányokat. Közhely, ám olyan helyen és időben, amikor nincs kitől és nincs hogyan megtanulni a női szerepeket, amikor a nő és férfi közti interakció a legszabályozottabb és leggyanúsabb dolog a világon, kellenek a könyvek, melyek utat mutatnak, tanítanak, tartást adnak. Erről is szól Náfíszi könyve, arról a tükörről, amit a könyvek nyújtanak nekünk, amiben megláthatjuk önmagunkat, és a tükörbeli önmagunk segíthet átlépni a saját árnyékunkat és meglelni a kiutat.

Azár Náfíszi azóta ismét az Egyesült Államokban él, és a Johns Hopkins Egyetemen tanít, diáklányai többsége is elhagyta Iránt, csak remélhetjük, hogy azok, akik ott maradtak, tovább olvasnak, és találnak olyan tanárokat, társakat, illegális könyvterjesztőket, akik segítenek életben tartani az irodalom szeretetét.


Kiadó: Európa
Fordította: Sipos Katalin

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...