Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

Korábbi kommentek:

(A fenti link sajnos már nem mutat sehova - a freeblog igen régen megszűnt létezni. Ha valakit érdekel, hogyan bodorodott tovább a beszélgetés, ide kattintson:

https://tamadasazirodalomellen.blogspot.com/2012/10/masodkozles.html )

Avatar

Évek óta szép ütemesen jönnek ki a 3D-s mozifilmek, időről időre egy újabb horror, vagy mese, vagy kalandfilm, mind meg is kapja az őt megillető figyelmet, hírverést, minden egyes alkalommal megjelennek a 3D-t éltető és a mozi új diadalát prognosztizáló kritikák, vagy épp a filmművészetet temető írások. Én sokáig, nagyon sokáig távol tartottam magam a 3D-től, mert úgy vélem, egy filmnek nem csak és nem elsősorban a látványról kell szólnia. A 3D vagy akármilyen technikai újítás számomra semmit sem ér történet, épkézláb dialógusok, erős rendezői koncepció, és jó szereplők nélkül. Persze fontos része a filmművészetnek a látvány, de csak egy része, tisztelem és becsülöm azoknak az embereknek a megfeszített munkáját, akik többezer óra bűvészkedés után létrehoznak olyan, akár digitális látványvilágokat, amiket aztán tátott szájjal csodálunk a mozikban, de a film nem ettől film.

Amikor megérkezett az Avatar, én is, mint szerintem mindenki, kíváncsi voltam, hogy vajon miben más, miben több ez, mint az, amit eddig láttunk. Hogy valóban megtörténik-e az a digitális forradalom, amit Cameron ígérgetett, és eztán már mindent csak 3D-ben akarunk majd látni? Úgy alakult, hogy a filmet előbb láttam hagyományos vetítésen, és csak jóval később IMAX 3D-ben, ami azért nagyon jó, mert így külön tudok véleményt alkotni az Avatarról, mint filmről, és az Avatarról, mint 3D-s „alkotásról” és nagyjából van egy képem arról, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a technika. Mert hogy tesz hozzá, nem is keveset, az biztos. De azért nem is annyira sokat, hogy kiugorjak a bőrömből tőle, és követeljem, hogy eztán mindent IMAX-ben láthassak…

Azt el kell ismerni, hogy az Avatar már hagyományos vásznon is lenyűgöző látványvilágú alkotás. Nem nagyon láttam még ilyen elképesztő fantáziavilágot megelevenedni a vásznon. Giccses? Igen, mint egy fantasy-festmény, de azokat is megnézzük, és elámulunk rajtuk. A Pandora élővilága, lenyűgöző természeti képződményei még a legkőszívűbb kritikusokat is székbe szögezik, és nem egyszer bizony eláll a lélegzetünk az éjszakai erdőben világító növényektől, a Lelkek fájától, a lebegő szikláktól. Mindehhez jönnek még a na’vik, akikhez fogható CGI-teremtmények még tényleg nem mászkáltak a vásznon. Azt hiszem, Gollam óta tényleg most történt meg a legnagyobb lépés afelé, hogy a digitális szereplők a hús-vér színészekkel egyenrengú alakítást nyújtsanak. Ebben a tekintetben abszolút meggyőzött, azt hiszem, nincs ember, akit ne bűvölt volna el a csodaszép Neytiri, akinek alakítása simán kenterbe veri néhány humán szereplőét. De azt nem hiszem, hogy ki lehetne hagyni a képletből a színészt, aki lelket ad a karakternek. Fejleszthetik a motion capture-t, ahova csak akarják, mindig ott lesz a színész, aki előjátssza a szerepet, vagy csak a mimikáját adja hozzá, vagy akár csak a tekintetét.

A látvány tehát lenyűgöző, a technikai újítások megérték a beléjük fektetett dollárokat, ám mi van a csilivili külső mögött? Ezerszer látott kliséhalmaz az idilli „új világról”, amit a csúnya hódítók - fehér emberek - gyarmatosítók - kizsákmányoló gyárosok le akarnak rombolni, megfosztani természeti kincseitől, kiirtani őslakóit. Ahogy azt már előttem többen megírták szerte a neten, nyilvánvaló, hogy Cameron nem a forgatókönyv csiszolgatásával töltötte a Titanic óta eltelt több mint tíz évet. Szinte minden szereplőt, minden konfliktust, minden fordulatot láttunk már, mégis működik. Annak ellenére, hogy kiszámítható, végtelenül hatásvadász, nem egyszer giccsbe hajló, mégis megkajáljuk. Cameront már a Titanic kapcsán is sokat szidták, mert a világ egyik legnagyobb port kavaró hajókatasztrófájából képes volt monstre giccsparádét csinálni, de akkor is mesterien egyensúlyozott a dráma és a giccs, a szórakoztatás és a művészkedés között, ez most sincs másképp. Eszméletlen fantáziával, mesélőkedvvel, lelkesedéssel épít fel egy világot, és nagyon ért hozzá, hogy ezt a lelkesedést ránk is átragassza, minket is beszippantson a saját fantáziavilágába, ahol már elnézzük neki, bármit is tuszkol le a torkunkon. Nagyon profin csinálja.

Hatalmas várakozással ültem be a 3D-s vetítésre, reméltem, hogy majd minden kritikámat seperc alatt elfújja a még lenyűgözőbb látvány, titkon talán azt is, hogy gyökeresen más filmet látok majd. Nos, gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az Avatar 3D-ben is ugyanaz a film, mint 2D-ben. Nem lett jobb film pusztán attól, hogy még egy dimenzióval többet kapunk, noha azt el kell ismerni, hogy még szebb, még jobb, még nagyobb a látvány, de a hiányosságokat ez sem feledteti. Vagy csak belőlem hiányzik valami, de én még mindig nem gondolom, hogy pusztán a látvány, legyen az akármilyen gyönyörű, akármilyen nagy vásznon, akármilyen technikával, önmagában elvihet egy filmet. Persze „elviszi”, mert tényleg lenyűgöző, tényleg úgy érzi az ember, hogy ott van karnyújtásnyira tőle a Pandora őserdeje, tényleg egynek érzi magát a természettel, és tényleg repül az ikran hátán Jake-kel együtt, de mégis…

Ellentmondásos érzéseim vannak, azt hiszem, ez látszik az eddigiekből is. Hiába a lenyűgöző látványvilág, az elképesztő Pandora, a kecses na’vi harcosok, a csodaszép állat- és növényvilág, a fantázia szárnyalása, és mindaz, amit a 3D még pluszban hozzátesz az élményhez, nekem valami hiányzik. Amit az Avatar ad, az a mozi varázslata, nekem viszont hiányzik a film művészete. De ez is csak utólag, mert amíg néztem, hagytam magam elvarázsolódni én is…

Korábbi kommentek:

Lawrence Block: A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian; A betörő, aki Bogartnak képzelte magát

Lawrence Block Bernie-történeteit egyszerűen nem tudom megunni. Gyors egymásutánban olvastam el hét részt, és csak azt sajnálom, hogy már csak három van hátra. Ezért sem sürgetem, hogy elolvashassam a magyarul még megjelent két utolsó részt, mert aztán el kell kezdeni keresni valami Bernie-pótlékot. Az igazi truváj persze az hogy annak ellenére megunhatatlanok, hogy minden történet szigorúan ugyanazt a mintát követi, Block kötetről kötetre ismétli önmagát. Bernie minden rész elején kap egy megbízást egy tökegyszerűnek látszó betörésre, aztán mindig talál egy-két hullát itt-ott, szekrényben, ágyban, szőnyegen, időnként a saját mosdójában, és hipp-hopp gyanússá válik. Hogy tisztázza magát, fel kell göngyölítenie az ügyet, leleplezni a rosszfiúkat, és jól megszedni magát. Ez minden alkalommal sikerül is neki.

Ami mégis letehetetlenné teszi ezeket a könyveket, az Block utánozhatatlan stílusa, szarkasztikus humora, remekül megírt párbeszédei. A sorozat az ötödik kötetre már hemzseg a visszatérő, jobbnál jobb karakterektől, akik egytől egyig harsány kis színfoltjai Bernie önmagában sem unalmas, nyüzsgő New York-i betörőlétének. Legjobb barátja, Carolyn, a leszbikus kutyakozmetikus, aki néha társa a betörésekben is, de leginkább a lerészegedésekben, a város legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray, mindig segítőkész szomszédja, Mrs. Hirsch, maratonmániás ügyvédje, Wally Hemphill, bohém festő barátja, Denise, mind önmagukban is vicces karakterek, hát még, ha összeeresztik őket. Bernie szerencséjére nagyjából senkit nem zavar, hogy ő betörő, és mind egy emberként azon vannak, hogy segítsenek neki felderíteni a mindenkori gyilkosságot. Mi meg jól szórakozunk, ahogy Carolyn és aktuális szerelme figyelemelterelésként felgyújtanak egy kukát, vagy Denise fia és osztálytársai ad hoc tüntetést szerveznek egy múzeum elé.

A betörő, aki úgy festett, mint Mondrianban épp egy múzeum az események egyik fő helyszíne, a főszereplő pedig az ott őrzött festmény, Piet Mondrian 1942-es Kompozíció színekkel című műve. Amihez történetesen nagyon hasonlót látott Bernie egy könyvgyűjtő lakásában, ahova azért érkezett, hogy felbecsüljön egy gyűjteményt. Azonban a tulajdonost még aznap megölték, a festményt ellopták, a lakás tele Bernie ujjlenyomataival, kézenfekvő hát, hogy betörőnk hirtelen egy gyilkossági nyomozás közepén találja magát. És ha ez még nem lenne elég, Bernie-nek szó szerint a karjaiba omlik egy gyönyörű nő, jelentkezik még valaki, aki az ellopott festményt akarja, Carolyn macskáját pedig elrabolják, váltságdíjként pedig mi mást kérnének, mint az ellopott Mondriant. Hihetetlen akciók után – mint a már említett múzeumi kukagyújtogatással egybekötött tüntetés, és egy macskaszöktetés – Bernie rendet vág a számtalan fel-felbukkanó Mondrian és a szintén szépszámú tulajdonosjelölt között, leleplez mindenkit és még egy szép szobadíszre is szert tesz.

Nagyon tetszik, hogy Block a sorozatban folyamatosan használ kulturális utalásokat, mindig elővesz egy-egy témát, Kipling és Spinoza után Mondrian, könyv- és érmegyűjtők után megszállott festménygyűjtők, és közben az antikvárius betörő folyton-folyvást olvas. Ja kérem, sokunk álma egy antikvárium, tele könyvvel, ahol egész nap olvashatunk, bár én, ha választhatnék, azért kicsivel több vevőt szeretnék, az se baj, ha néha félbeszakítanak. De azt hiszem, nincs még egy ilyen intellektuális betörő, mint Bernie. A hetedik kötetből az is kiderül, hogy a könyvek mellett a filmeket is szereti.

Kedvence nem más, mint az utánozhatatlan Humprey Bogart, akinek filmjeiből épp fesztivált rendeznek New Yorkban, amit Bernie természetesen végignéz. Méghozzá nem egyedül, hanem aktuális szívszerelmével, a szép Ilonával. Ritka pillanat, de Bernie szerelmes. Közben azért persze dolgoznia is kell, és hát amilyen az ő szerencséje, a rémegyszerű betörés közben megint csak szekrénybe szorul, hullába botlik, és még a dossziét sem szerzi meg, amiért ment, úgyhogy nyakig van a slamasztikában. Újfent nyomozásba kezd hát, aminek során nem csak arra jön rá, hogy Ilona nem teljesen az, akinek mondja magát, és hogy a sármos hőst bizony sokszor átveri a femme fatale, de megtud ezt-azt az USA hidegháborús politikájáról egy volt hírszerzőtől, és elmerül a második világháború utáni kelet-európai történelemben is.

Ugyan Bogart nem a kedvencem, de a számtalan filmes utalást egyszerűen imádtam! Mégsem ezért lett ez a rész a kedvencem az eddig olvasott Bernie-sztorik közül, hanem az anatruriai királyság és a felkelők története miatt. Én hülyére röhögtem magam azon, amit Block kitalált, de azt hiszem, ezt igazán csak innen, ká-európából értékeljük, hiszen itt valóban voltak olyan időszakok, amikor minden bokorban alapítottak egy magát függetlenné kikiáltó királyságot, királlyal, csinnadrattával, ami aztán tartott vagy három napig, és utána már csak a bélyeggyűjtők ritkaságai közt létezett az a bizonyos királyság. De persze Bernie nem tagadhatja meg önmagát, egy szép nő kedvéért még egy sosem létezett királyság újraélesztését is kész támogatni.

Teljesen odavagyok Bernie-ért, Stephanie Plum mellett az utóbbi hónapok legjobb teljes kikapcsolódást nyújtó könyvélményei voltak a betörős történetek. Nyilván nem váltják meg a világot, nem képviselnek hajdenagyonnagy irodalmi értéket, egyszerűen szórakoztatnak, megnevettetnek. Tökéletes lazítós könyvek két fajsúlyosabb darab között, vagy akkor, amikor tele van a hócipőnk a világgal, és nem vágyunk komolykodásra.

Kiadó: Agave

 

Gerald Durrell: A piknik és egyéb kalamajkák

Viszonyom Durrellel sokáig a legkevésbé sem volt baráti. Mondjuk ki nyíltan: ki nem állhattam. Elsős gimnazista koromban kísérletező kedvű magyartanárunk kötelezőként adta ki nekünk a Családom és egyéb állatfajtákat, és én akkor halálosan meg voltam sértődve ezért. Nem mintha nem szerettem volna olvasni, épp ellenkezőleg, nagyon is szerettem, és túlfejlett öntudatú tizenkét évesként úgy gondoltam, én „komoly” irodalmat akarok olvasni. Ide nekem az Odüsszeiát meg a görög drámákat, de mégis, hogy képzeli a kedves tanárnő, hogy ilyen hülyeséget olvastat velem, a komoly gimnazistával? Vastag előítélet volt, de innentől kezdve nem volt mit tenni, Durrellt elkönyveltem komolytalan írónak, aki vidám kis semmiségeket ír állatokról, én pedig ilyet nem olvasok.

Azóta azért remélem, picit megváltoztam, talán a látóköröm is szélesebb lett, és már nem gondolom, hogy  „minőségi” irodalom csak az lehet, ami komoly és szomorú témákról szól, és lehetőleg mindenki meghal a végén. Durrellt sokan ajánlották az eltelt évek alatt (hú, írhatnám már azt is, hogy évtized…), élen Zolival, aki nagyon szereti, mégis csak most jutott el odáig a dolog, hogy félve és a régi előítéletektől kicsit zavarban kézbe vegyem egy kötetét. Ezt is csak azért, mert egyik barátnőm szó szerint a kezembe nyomta, hogy el kell olvasnom A bejárat című novellát. Persze mindezt azután, hogy mindenféle borzongató dolgokról beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy félek a szellemektől, ideges vagyok a tükröktől és utálom, ha ijesztgetnek. De azért ezt el kell olvasni…

A tükrös borzongatás bejött, bár én annyira felkészültem, hogy itt aztán hűdenagyon fogok félni, hogy végül egyáltalán nem féltem. Nem írom le a tartalmát, egyrészt mert biztos mindenki ismeri, másrészt mert tényleg nagyon jó, okosan felépített kis történet, a félelem meg jórészt azon múlik, hogy mennyire hagyjuk magunkat megvezetni. Viszont a hangulata telitalálat, igazi gótikus horror miniben, furcsa figurákkal, ködbe burkolózó Londonnal, utakat elvágó hóviharral, rejtélyes kastéllyal, huzatos szobákkal, letakart bútorokkal. Az összes kötelező kellék megvan a borzongatáshoz, nem vagyok biztos benne, hogy nem paródiának írta Durrell. De hogy nagyon szórakoztató, az biztos!

És bármily meglepő, a többi novella is tetszett, olyannyira, hogy szeretnék még Durrellt olvasni, lehet hogy egyszer még az oly nagyon lenézett Családom és egyéb állatfajtákat is előveszem :) Főleg, mert legjobban A piknik tetszett, a Durrell család tényleg válogatottan dilis emberkékből állhatott, mindegyikükön jóízűen kacagtam, és persze mert én is kiállhatatlan, antiszociális dög vagyok, Larry volt a kedvencem. (Mellesleg annyira régen szeretném elolvasni az Alexandriai négyest, de eddig mindig kimaradt, érdekes lesz ezek után…) Ami a legjobban tetszett, az az utánozhatatlan angol humor, amit én olyan nagyon szeretek, könyvben, filmen, mindenhogy, és eddig fogalmam sem volt, hogy Durrell ennyire mestere volt ennek! Imádom ezt a cinikus, gúnyos, mélyen intellektuális humort ami csak a szigetországbeliekre jellemző, és ami ott van a szexológiai szakkönyvtől felbolydult szállodában, a Michelin-csillag utáni beteges vágyakozásban, a szerelmi kalamajkába keveredő arisztokratákban, és a frissen vízre bocsátott lyukas oldalú hajóban is.

Szóval Durrell megfogott, nagyon tetszett ez a hat kis novella, biztos, hogy folytatni fogom az ismerkedést, és ki tudja, előbb-utóbb lehet, hogy a rajongója leszek.

Korábbi kommentek:

Donna Tartt: A titkos történet

Vannak könyvek, amik érthetetlen okoknál fogva egyszerűen nem találják meg a közönségüket, amik megjelennek, elkel belőlük pár ezer darab, aztán szép lassan elsüllyednek a feledésben, és a könyvtárak legalsó polcain várják a leselejtezést anélkül, hogy bárki feléjük nézne. Pedig többet érdemelnének. Nyilván ezer meg ezer oka van annak, hogy miért lesz ez meg az a könyv világsiker, bestseller, mindenféle sikerlisták éllovasa, és miért felejtődnek el mások. De amikor az ember rátalál egy ilyen észrevétlen gyöngyszemre, mint A titkos történet, akkor legszívesebben a falba verné a fejét, hogy miért, könyörgöm, egy ennyire jó könyv miért nem lett sokkal nagyobb siker nálunk, miért nem kapta meg az őt megillető figyelmet?

Én először Nimánál olvastam róla, azt hiszem, az Urak és játékosok kapcsán, aztán több blogon is megjelent, szinte mindenki lelkesen írt róla, nagyon örültem hát, amikor végre megtaláltam a könyvtárban, és hatalmas várakozással vágtam bele. Cseppet sem csalódtam.

A titkos történet egy kis vermonti egyetemen játszódik, egy kis, zárt közösségben, amelynek tagjai egyszer elkövetnek egy bűnt, amivel aztán együtt kell élniük, fel kell dolgozniuk, meg kell magyarázniuk maguknak. Egyfajta modernkori Bűn és bűnhődés. Nem szokványos krimi, hiszen maga a bűn és az elkövetők személye egy percig sem kérdéses számunkra, ami a sokszáz oldalt kitölti, az annak a boncolgatása, hogy hogyan jutottak idáig és hogyan mennek tovább. Pszichológiai thriller, antifejlődésregény, filozófikus eszmefuttatás. Mindez egyszerre, és egyik sem igazán.

Főhősünk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, a történet narrátora, Richard Papen egy csóró munkásosztályból származó kaliforniai srác, aki a családjából való kiemelkedés, a menekülés, az önfejűség, az önteltség valami sajátos keverékének köszönhetően az USA másik végéig, Vermontig fut bölcsészetet tanulni. Sajátos amerikai főiskolai közegbe csöpen, egy kis létszámú főiskolán, végenincs diákbulikkal, lerészegedésekkel, klikkekkel, számtalan fő-, al- és mellékszakkal, órák közti szabad átjárással. Mindig is bírtam ezt az amcsi főiskolai rendszert, ahol az ember gyakorlatilag a fősuli teljes kínálatát végigkóstolhatja, ide-oda váltogathatja a szakokat, aztán a végén kap egy tök ugyanolyan diplomát, mintha végigunt volna egy szakot. Nagyon kényelmes megoldás szerencsétlen egyfolytában önmagukat kereső húszéveseknek. Richard addig keresi önmagát, amíg rá nem lel a főiskola legzártabb, legtitokzatosabb, legelitebb klubjára, az ógörögöt tanuló kis körre. Az ógörög szak öt diákból áll, tanáruk, a félve tisztelt Julian nem egykönnyen enged magához közel újabb diákot, Richardot mégis befogadják maguk közé. Olyan körbe kerül, amiről addig nem is álmodott. Nem egyszerű diákok ők, akik a hétvégi maratoni lerészegedések és kúrások közti szüneteket töltik ki némi tanulással, hanem igazi megszállottak, akiknél az ógörög nyelv és az ókori kultúra egyfajta életformává vált. Képtelenek is beilleszkedni a hétköznapi diákok közé.

Megszállottságuk juttatja el őket a szakadék szélére, oda, ahol egy gyilkosságot már csak egy újabb gyilkossággal lehet leplezni. Mire Richard megismeri a titkaikat, mire valóban befogadják maguk közé, addigra már nincs visszaút, ő is bűntársukká válik, és egy orgiákkal, bacchanáliákkal, önkívülettel, vérfertőzésekkel teli játszmába keveredik. Mégis úgy tűnik, nem csak nem tud, de nem is akar kiszállni. Nagy kérdés, hogy meddig vihet egy embert a kiemelkedés, a különbözés vágya? Tudjuk már sok példából, hogy gyakorlatilag bármeddig. Azt hiszem, nincs erősebb hajtóerő a sértett hiúságnál, és az elnyomásnál. Richard annyira szeretne különbözni családjától, gyerekkori környezetétől, annyira szeretne kiemelkedni, maga mögött hagyni régi életét, az új „barátaihoz” hasonlítani, kivételesnek, okosnak, gazdagnak érezni magát, hogy mindent elnéz nekik, mindenben bűntársuk lesz, hagyja, hogy úgy irányítsák, ahogy akarják. És nem veszi észre, hogy nála sokkal okosabb és ravaszabb emberek kezébe adta magát, akik ha kell, játszi könnyedséggel feláldoznák őt is. Mindvégig sajnáltam Richardot, mert értettem, milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy olyannak érezze magát, mint Henry, mégsem tudtam szeretni. Ahogy igazából senkit nem lehet szeretni ebben a regényben. Mindenki a maga módján szerencsétlen, szánalmas, kudarcokkal, elfojtásokkal teli, tehetetlen figura. A kivétel Henry, aki az érzelemmentes zseni a történetben, ő a valóban kivételes elme, aki ugyanakkor, ha nem is velejéig gonosz, de annyira eltöltötte a saját valós kivételességének tudata, hogy nem törődik senkivel és semmivel, nem ér neki semmit az élet és a hétköznapi értékek. A Henry-félékből lesznek a zseniális katonai stratégák, épp, mert érzelmek nélkül képesek bárkit feláldozni saját céljaik érdekében. Néha az volt az érzésem, hogy a többiek – a kőgazdag úrifiú Francis, a buta, ám gyönyörű ikrek, Camilla és Charles, a közönséges, alkoholista Bunny – mind csak statiszták Henry kísérleteihez.

Egy hatszáz oldalas kriminél, aminek már az elején tudjuk a „megoldását”, hisz tudjuk, ki követte el a gyilkosságot, sokáig várjuk, hogy legyen valami csavar, derüljön ki még valami, helyeződjön egészen új megvilágításba a történet. Aztán ahogy peregnek az oldalak, már nem várunk semmit,  csak azért drukkolunk, hogy ne bántsák már egymást túl sokat a szereplők, hogy érjenek már véget a megpróbáltatások, a legvégén pedig már azért szorítunk, hogy ússzák meg, és menjen mindenki a maga útjára, mert épp elég büntetés nekik megbékélni saját magukkal.

Fantasztikusan megírt thriller, igazi lelki borzongatás, magával ragadó atmoszférával, nagyon jól megfestett közegben, tele feszültséggel, izgalommal, és jó nagy adag gondolkodnivalóval. Szeretnék még sok ilyet olvasni!