Avatar

Évek óta szép ütemesen jönnek ki a 3D-s mozifilmek, időről időre egy újabb horror, vagy mese, vagy kalandfilm, mind meg is kapja az őt megillető figyelmet, hírverést, minden egyes alkalommal megjelennek a 3D-t éltető és a mozi új diadalát prognosztizáló kritikák, vagy épp a filmművészetet temető írások. Én sokáig, nagyon sokáig távol tartottam magam a 3D-től, mert úgy vélem, egy filmnek nem csak és nem elsősorban a látványról kell szólnia. A 3D vagy akármilyen technikai újítás számomra semmit sem ér történet, épkézláb dialógusok, erős rendezői koncepció, és jó szereplők nélkül. Persze fontos része a filmművészetnek a látvány, de csak egy része, tisztelem és becsülöm azoknak az embereknek a megfeszített munkáját, akik többezer óra bűvészkedés után létrehoznak olyan, akár digitális látványvilágokat, amiket aztán tátott szájjal csodálunk a mozikban, de a film nem ettől film.

Amikor megérkezett az Avatar, én is, mint szerintem mindenki, kíváncsi voltam, hogy vajon miben más, miben több ez, mint az, amit eddig láttunk. Hogy valóban megtörténik-e az a digitális forradalom, amit Cameron ígérgetett, és eztán már mindent csak 3D-ben akarunk majd látni? Úgy alakult, hogy a filmet előbb láttam hagyományos vetítésen, és csak jóval később IMAX 3D-ben, ami azért nagyon jó, mert így külön tudok véleményt alkotni az Avatarról, mint filmről, és az Avatarról, mint 3D-s „alkotásról” és nagyjából van egy képem arról, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a technika. Mert hogy tesz hozzá, nem is keveset, az biztos. De azért nem is annyira sokat, hogy kiugorjak a bőrömből tőle, és követeljem, hogy eztán mindent IMAX-ben láthassak…

Azt el kell ismerni, hogy az Avatar már hagyományos vásznon is lenyűgöző látványvilágú alkotás. Nem nagyon láttam még ilyen elképesztő fantáziavilágot megelevenedni a vásznon. Giccses? Igen, mint egy fantasy-festmény, de azokat is megnézzük, és elámulunk rajtuk. A Pandora élővilága, lenyűgöző természeti képződményei még a legkőszívűbb kritikusokat is székbe szögezik, és nem egyszer bizony eláll a lélegzetünk az éjszakai erdőben világító növényektől, a Lelkek fájától, a lebegő szikláktól. Mindehhez jönnek még a na’vik, akikhez fogható CGI-teremtmények még tényleg nem mászkáltak a vásznon. Azt hiszem, Gollam óta tényleg most történt meg a legnagyobb lépés afelé, hogy a digitális szereplők a hús-vér színészekkel egyenrengú alakítást nyújtsanak. Ebben a tekintetben abszolút meggyőzött, azt hiszem, nincs ember, akit ne bűvölt volna el a csodaszép Neytiri, akinek alakítása simán kenterbe veri néhány humán szereplőét. De azt nem hiszem, hogy ki lehetne hagyni a képletből a színészt, aki lelket ad a karakternek. Fejleszthetik a motion capture-t, ahova csak akarják, mindig ott lesz a színész, aki előjátssza a szerepet, vagy csak a mimikáját adja hozzá, vagy akár csak a tekintetét.

A látvány tehát lenyűgöző, a technikai újítások megérték a beléjük fektetett dollárokat, ám mi van a csilivili külső mögött? Ezerszer látott kliséhalmaz az idilli „új világról”, amit a csúnya hódítók - fehér emberek - gyarmatosítók - kizsákmányoló gyárosok le akarnak rombolni, megfosztani természeti kincseitől, kiirtani őslakóit. Ahogy azt már előttem többen megírták szerte a neten, nyilvánvaló, hogy Cameron nem a forgatókönyv csiszolgatásával töltötte a Titanic óta eltelt több mint tíz évet. Szinte minden szereplőt, minden konfliktust, minden fordulatot láttunk már, mégis működik. Annak ellenére, hogy kiszámítható, végtelenül hatásvadász, nem egyszer giccsbe hajló, mégis megkajáljuk. Cameront már a Titanic kapcsán is sokat szidták, mert a világ egyik legnagyobb port kavaró hajókatasztrófájából képes volt monstre giccsparádét csinálni, de akkor is mesterien egyensúlyozott a dráma és a giccs, a szórakoztatás és a művészkedés között, ez most sincs másképp. Eszméletlen fantáziával, mesélőkedvvel, lelkesedéssel épít fel egy világot, és nagyon ért hozzá, hogy ezt a lelkesedést ránk is átragassza, minket is beszippantson a saját fantáziavilágába, ahol már elnézzük neki, bármit is tuszkol le a torkunkon. Nagyon profin csinálja.

Hatalmas várakozással ültem be a 3D-s vetítésre, reméltem, hogy majd minden kritikámat seperc alatt elfújja a még lenyűgözőbb látvány, titkon talán azt is, hogy gyökeresen más filmet látok majd. Nos, gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az Avatar 3D-ben is ugyanaz a film, mint 2D-ben. Nem lett jobb film pusztán attól, hogy még egy dimenzióval többet kapunk, noha azt el kell ismerni, hogy még szebb, még jobb, még nagyobb a látvány, de a hiányosságokat ez sem feledteti. Vagy csak belőlem hiányzik valami, de én még mindig nem gondolom, hogy pusztán a látvány, legyen az akármilyen gyönyörű, akármilyen nagy vásznon, akármilyen technikával, önmagában elvihet egy filmet. Persze „elviszi”, mert tényleg lenyűgöző, tényleg úgy érzi az ember, hogy ott van karnyújtásnyira tőle a Pandora őserdeje, tényleg egynek érzi magát a természettel, és tényleg repül az ikran hátán Jake-kel együtt, de mégis…

Ellentmondásos érzéseim vannak, azt hiszem, ez látszik az eddigiekből is. Hiába a lenyűgöző látványvilág, az elképesztő Pandora, a kecses na’vi harcosok, a csodaszép állat- és növényvilág, a fantázia szárnyalása, és mindaz, amit a 3D még pluszban hozzátesz az élményhez, nekem valami hiányzik. Amit az Avatar ad, az a mozi varázslata, nekem viszont hiányzik a film művészete. De ez is csak utólag, mert amíg néztem, hagytam magam elvarázsolódni én is…

Korábbi kommentek: