2012. január 26., csütörtök

Andrea Kettenmann: Kahlo



Vannak művészek, akiknek művészetét és személyes történetét lehetetlen külön választani – Frida Kahlo kétségkívül ilyen. Jó néhány éve már, hogy egy kedves ismerősöm egy Kahlo-albumot lapozgatva értetlenül állt a festőnő elsőre borzalmasnak tűnő látomásai előtt, aztán ahogy hosszan beszélgettünk arról, milyen események váltották ki ezeket a látomásokat, a végén azt mondta: nem csoda, hogy ilyeneket festett.

Frida Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy magyar származású, Németországból kivándorolt festő, Guillermo Kahlo és a spanyol-indián származású Matilde Calderón y González harmadik lányaként. Hat évesen gyermekbénulásban megbetegedett, és egyik lába deformálódott – ennek köszönhetően hordott egész életében hosszú szoknyát vagy férfiruhát és soha nem tudott bicegés nélkül járni. Az igazi trauma azonban tizennyolc évesen érte: a busz, amin Frida utazott, egy villamossal ütközött, a fiatal lány pedig szó szerint teljesen összetörve, számos maradandó sérüléssel élte túl a balesetet.


Ez a baleset, és az azt követő hosszas kórházi lábadozás vezetett ahhoz, hogy Kahlo festeni kezdett – a kórházi ágyon fekve, unalmában ragadott ecsetet, és eleinte csak saját magát és rokonait festette. Később a baleset és a betegségek váltak állandó témáivá – rengeteg önarcképe (melyekről szólva azt mondta, azért festi többnyire önmagát, mert gyakran magányos, és saját magát ismeri legjobban) közül a legtöbb a balesetre reflektál, a sérülések és betegségek feldolgozását (vagy fel nem dolgozhatóságát) örökíti meg. Kahlo sosem épült fel teljesen, gerincsérüléseit nem vették időben észre, így később műtétek sorát kellett végrehajtani rajta, egész életében fűzőt kellett hordania, és nagy fájdalmai voltak.


A baleset előtt aktívan politizáló, orvosnak készülő fiatal nő a kórházat elhagyva a mexikói művészvilágba került, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Mexikó legnagyobb festőjének tartott Diego Riverával. Viharos házasságuk és összetett, ellentmondásos érzéseik adják Frida festészetének másik központi témáját – és vezetnek el a festőnő tán legnagyobb traumájához, hogy a sérülései miatt nem szülhetett gyereket. Orvosai tiltakozása ellenére többször próbálkozott, ám újra meg újra elvetélt, az egyik ilyen alkalom megörökítése, a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik.


Kahlo jelentősége leginkább abban rejlik, hogy olyan témákat festett döbbenetes őszinteséggel, amiket előtte senki. Az első festőnő volt, aki nyíltan – olykor taszító naturalizmussal – festette meg a női test működését: a szülés, vetélés, vérzés képi ábrázolása korában sokkolta a nézőket. Ám a legsokkolóbb talán az a szimbolista ábrázolásmód, ahogy Kahlo a saját testi gyötrelmeiből kiindulva átértékeli az anyasághoz, a teremtéshez, a tápláláshoz való viszonyt – kezdve a saját anyjával és szoptatós dajkájával, kibontva a képet egészen a mindenkit tápláló Földanyáig. Képeit korában sokan szürrealistának tartották, ám ő maga ezt mindig tagadta: festményeit saját érzései, kínjai szimbólumainak tartotta.
 

 Még életében hatalmas sikert aratott, ikon lett belőle, az első latin-amerikai festő volt, akitől képet vásárolt a Louvre, magát mégsem tartotta soha olyan jelentős festőnek, mint férjét. Élete vége felé a festészetnél is fontosabb helyett foglalt el életében a politika, úgy tartotta, a marxizmus gyógyír a világ – és az ő – összes bajára. Miután egyre súlyosbodott az állapota, egyik lábát amputálni kellett, és kiújuló gerincproblémái miatt az ágyból sem tudott felkelni, 1954-ben halt meg otthonában – hivatalosan tüdőgyulladásban, ám utolsó naplóbejegyzései alapján az öngyilkosság sem zárható ki.

A huszadik század második felében Kahlo nem csupán a feminista mozgalmak egyik legnagyobb példaképe lett, hanem stílusikon is: egész életében hordott tehuana népviselete és prekolumbián ékszerei a hetvenes években meghódították a kifutókat, Jean Paul Gaultier pedig egész kollekciót szentelt a festőnőnek. A Frida-kultusz betetőzése volt 2002-ben a Salma Hayek főszereplésével készült, Julie Taymor rendezte Frida című film, ami méltó emléket állított a művésznek.

Ekkoriban vált hazánkban is ismertté és népszerűvé a mexikói festő, akinek munkásságáról 2004-ben jelent meg az első magyar nyelvű album Andrea Kettenmann szerkesztésében, a Taschen közönségkedvenc „kis fekete” sorozatában. Most ez az album került újra kiadásra, immáron reprezentatívabb külsővel, nagyobb alakban, keményborítóval – ami viszont nem változott, az a minőség: a kiadótól megszokott kiváló minőségű képekből (végre nagy alakban!) és a részletes, átfogó ismeretterjesztő anyagból teljes képet alkothatunk a festő munkásságáról és életéről. Ráadásul mindezt a piacon szokatlanul vásárlóbarát áron – az album kevesebbe kerül, mint a legtöbb frissen megjelenő regény. A festészet iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan!


Kiadó: Tashcen/Vince
Fordította: Molnár Magda

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...