Az ifjú pápa - sorozat

Nem igazán mérvadó, mit gondolok a sorozatokról, mert igen ritkán nézem őket – jobbára csak akkor, ha Timi szívós munkával kíváncsivá tesz. Így alakult… nem elhatárolódás ez a műfajtól, nem a szépművészet szerelmesének gőgje, még csak nem is a rendszerességet teljesen más ritmusban élő emberé, aki képtelen hétről hétre egy élménynek ugyanakkor időpontot ajándékozni (bár tény: ha nézem, akkor felvételről – sosem akkor, amikor adják). De Sorrentino sorozatát nem kellett a kedvesnek túl sokáig tukmálnia – egyrészt beleszerettem az öregség finom rajzába e rendezőtől az Ifjúságban, másrészt hittel alapjában sokat viaskodó emberként az első róla hallott hírek után érdekelt ez a széria.

Mert a hitemmel kicsi gyerekkorom óta viaskodom – írhattam volna hiteimet, hiszen teljes szívvel valóság-esélyben tartok egymást alapjában kizáró gondolatmeneteket, meglátásokat és meghallásokat; prófétálást és tanítást, szentséges ihletet és megvilágosodást. Az egyik legfontosabb rácsodálkozásom volt, amikor ráébredtem, hogy hiteink kerete minden esetben általunk rendbe látott adomány – mert azóta nem tehetem meg, hogy választok. A másik legfontosabb, hogy ennek ellenére az alapok, ahol a gondolataim állnak azért a maguk módján belehorgonyoznak a kereszténységbe – a felismert különbségtételeknek ez a hitrendszer biztosítja az alapzatot. Csapongó kíváncsisággal élem az életem – a tapasztaltat próbálom minél több hitnyelven megfogalmazni, anélkül, hogy rendszert építenék belőlük. Egyfajta vállalt tudathasadás ez, nem ökumené – hiszen folyamatosan ellentmondásokat termel.

Látnotok kell mindennek alapján, hogy nem voltak elvárásaim. Csak kíváncsiság – mit kezd az egyház sajátos, szentséges szörnyeteg voltával ez az érzékeny rendezői szem, milyen arcot ad neki azáltal, hogy hosszan követi az egyház fejének (és közvetlen környezetének, a sajátos szent szörnyeteg elképzelt sárkányfejének) vívódásait. A kezdetektől, az első hallatlanul vicces képsoroktól áradt, a főcímből áradt, hogy ez a saját olvasat végre arról beszél, amiről én is szeretek gondolkodni. Hogy itt a politika, az alkuk, az alapeszméket tényekhez idomító kényszerek csak kulissza lesznek a legizgalmasabb mesében, amely arról mer szólni: Sorrentino szerint mit kezd a legkevésbé világi hatalommal az arra leginkább méltó.

Durván fogalmazva mit kezdene egy teljesen mai helyzetben az egyházával Krisztus – avagy az Antikrisztus. Elragadónak találtam a gondolatot, és e gondolat szabadságfokát. Az már csak a hab volt ezen a tortán, hogy a sorozat maga erős, saját nyelven (a szokásos sorozat-nyelv visszafogott használatával) operált, hogy a színészi munka frenetikus – amit azért ilyen gárdától el is vár az ember. Nem lepett meg Jude Law átlényegülése, hogy nemcsak simán tartotta a lépést nem egy régi kedvencemmel (mint pl. Javier Cámara…), de vitte a hátán az egész építményt – azért jó pár szerepében látszott már ez a formátum. Mint ahogy az sem lepett meg, milyen jól teremt a színészeinek helyzeteket a forgatókönyv és a rendezés. Ezt én Sorrentinotól azért minimumként vártam el. Ahogy a komponált képek kifinomult szépségét is… Felfogom persze, mennyire kevés lehet ez annak, aki ezt a pápát például hit nélkülinek tekinti – azaz nem ért egy kukkot sem a felrajzolt dilemmából. Ennek a műnek van egy túlértékelt felfújt lufi-nézete, csak vaknak kell lenni rá hozzá, valójában miről szól a külső események és eseménytelenségek alatt Lenny Bellardo, Az ifjú pápa belső utazása.

Mert az alapkérdés tényleg ez: mihez kezd a valódi szentség egy ilyen, általunk neki kreált pozícióban. És ennél nem lehetne nyitottabb (az egész ismeretében) ez az alapkérdés – mert a hit mindkét ígért végletének, a kétféle lehetséges eljövetelnek tükrében is érvényes. Minderre a lehető legintelligensebben épültek rá a másodlagos kérdések: mit kezdhet az egyház a saját belső ellentmondásaival – amelyek mára az alapjait fenyegetik. Hiszen minden szükséges modernizációs törekvés, amellyel úgymond visszaszereznék, apaszthatja is a hívek számát. A katolicizmus reformja kényszer, sőt, valamilyen mélységig (állásfoglalásokat tekintve) ez a reformkényszer elérte mára a reformált egyházakat is. A legnyilvánvalóbb kihívások valóban alapvető hozzáállás-módosulást követelnének: a hittételekből következő valóságos szigor és kérlelhetetlenség mára politikai (akár meztelenül népszerűségi) kérdés lett, mint például az abortusz esetében. Kérdés, fogyatkozásában mit kezd az egyház a homoszexualitással (főleg ha érintett), mit kezd a bűnhődéshez való hozzáállással Kolumbiától Afrikán át a saját vatikáni korrupciójáig, s mit kezd a pedofíliával (ahol főleg, és intézményi szinten érintett)… Érdekes volt látni, hogyan nyílt e sorozatban ugyanaz a valóság, amit a Spotlight megtörtént eseményeket szinte dokumentarista módon bemutató meséjében (egy másik tükörben úgymond) már megvizsgálhattunk.

Mindezek másodlagos kérdések Az ifjú pápa igazi tartalmához képest – legalábbis nekem. Mert én egyfelől megnézhettem itt, mi tartott Jézusnak 33 évig – azaz milyen belső utakon ébred magára a szentség (amely, hiszem, van); milyen utakon fogadja el a cselekvés szükségességét, hogyan születik meg benne a bennünk való mélységes csalódottság keltette kiábrándult szigorból a részvét – ez egy felemelkedés-történet, ahol az árva valóban csak úgy ölelheti át az őt magára hagyó szüleit (akik az én szememben egy pillanatban holtra rémültek a csodatévőtől és azokra bízták, akiknek elvileg a csoda a szakterülete), ha mindannyiunkat átölel. Önkéntes, gyönyörű áldozatban. Úgy hogy közben a mesében felépül köré a teljes kulissza, van Máriája, Mária-Magdolnája, Keresztelő Szent Jánosa, vannak tanítványai és követői, még Júdása is van…

Avagy másfelől hogyan bukik el az Antikrisztus, akinek beszéde van Istennel, de nemcsak az élet, hanem az ítélet jogában is – aki halált is kér, ha a rész vétele ezt kéri tőle. Aki gonosz gesztusokkal büntet és száműz a birodalmának tekintett földgömb mellett; aki valójában minden megvalósuló csodája ellenére (a meddő nőnek gyermeket ajándékozó csodája ellenére is) hitetlen; akinek még az eltávozott pápák szelleme is csak azt tanácsolja: magában higgyen. Hogyan bukik el az Antikrisztus, mert az általa megismert (és levelekben tudatosan eltávolított) szerelem mintáit felismerve maga körül elragadják a példák – a részvétbe. Hogyan bukik el ez a szenvedélyek-rabja kiválasztott, amikor a szülőkeresés szenvedélyéből is kiszabadul (miután eltemette a sorsa adta apját és elengedte a sorsa adta anyja kezét) – aki rádöbben, magunkra hagyottságunkban, ebben a siralomvölgyben (ebben a hitrendszerben) valójában mindenki árva és senki nem ítélhető.

Ennyire szabadon értelmezhető ez a sorozat – messze túlmutatva saját magán. Ez nem a nívós szórakoztatás szokott szintje, politikával, henteléssel, csöcsökkel és zombikkal. Értem azt is, aki nem érti – vagy mert pusztán azt szeretné, ha szórakoztatnák, vagy mert alapjában nem érti-érzi a hit körüli vívódásokat. Ismerek ilyen embert, aki ettől még fejlett érzelmi és egyéb intelligenciával bír, így kijelenthetem, erre a vívódásra talán nincs is szüksége. Ez akkor nem neki szól – nem fogom kevésbé becsülni Sorrentinot azért, amiért nem tud mindenkit megszólítani. Egy csomó minden engem sem szólít meg… úgy, ahogy tette azt Az ifjú pápa. Örömmel hallottam, hogy lehetséges: lesz második évad, s hogy nem folytatás lesz – mert ez így kerek egész. Viszont kíváncsian várom, nyílik-e az is majd ekkorát.