2014. október 27., hétfő

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete



Könyvmolyokról könyvmolyoknak – avagy ismét egy könyv, ami csak erősíti bennem az érzést, hogy mi, kitalált történetekért rajongó betűmániások valójában nagyon is egoista népség vagyunk, hisz hajlamosak vagyunk mindennél jobban rajongani akár közepesen megírt sztorikért is, ha azok hozzánk hasonló elvetemült könyvmolyokról szólnak. Gabrielle Zevin regényére már akkor rácsodálkoztam, amikor Lobo írt róla, ám gyorsan el is helyeztem az ’áh, úgyse fog megjelenni magyarul’ polcon, és jó eséllyel el is feledtem volna, ha egyszer csak nem jön szembe velem a neten ez a Moore-könyvekre hajazó borító. Hoppá! Naná, hogy el kellett olvasni, és bár úgy érzem, én itt bizony istenesen fel lettem ültetve, mert ez a sztori nagy jóindulattal is csak közepes, annyira, de annyira bájosan van megcsinálva (direkt használok ilyen randa kifejezést, mert ez, bármilyen szeretettel íródott is, egy „megcsinált” könyv), hogy nem tudok nem rajongani érte. Igen, az elvetemült könyvmoly énemet megvették, kilóra.

A. J. Fikry, az özvegy könyvesboltos Alice Island egyik legkülöncebb különce – egy idegen, akire annak ellenére is furcsa szemmel néznek a tősgyökeres New England-i lakosok, hogy helybéli felesége halála után ott maradt a szigeten, és tovább viszi a közös könyvesboltot. A sziget egyetlen könyvesboltját, ami jórészt a nyáron ide tévedő turistákból él – belőlük is csak módjával, ami leginkább a tulaj végtelen sznobizmusának köszönhető. Mert A. J. nem árul semmit, ami túl népszerű – gyűlöli a fantasyt, nem kevésbé mindent, amiben vámpír szerepel, utálja az irodalmi krimiket, a posztapokaliptikus történeteket, a posztmodernt, a mágikus realizmust és a halott elbeszélőket. Nem is szólva a gyerekirodalomról vagy az ifjúsági szemétről. Hát még a háborús történetekről… Tulajdonképpen néhány novellistán kívül nehéz lenne megnevezni bárkit, akit szeret. Hogy miért vezet egyáltalán könyvesboltot…?

Nyilván a halott felesége miatt. Mert A. J. valójában nem egy kórosan embergyűlölő mogorva vénember, hanem egy megtört, elveszett, sérült lélek, aki képtelen túllendülni a tragédián, ami kettétörte az életét. Aki igazából csak azért maradt Alice-on, mert ahhoz is túlságosan bénult, hogy továbbálljon; aki sem nem szereti, sem nem utálja a könyvesboltot, egyszerűen csinálja gépiesen, napra nap, minden értelem nélkül a valamennyire megszokott életét. És közben minden este leissza magát a sárga földig és legnagyobb kincsével, egy első kiadású Tamerlán kötettel beszélget. Egészen addig, amíg nevezett kötet rejtélyes módon ki nem sétál az életéből, hogy nem sokra rá egy kétéves kislány meg besétáljon. És A. J. Fikry újjászülessen.

Persze nem ennyire pikk-pakk, mert hát mit kezd egy kétéves gyerekkel egy embergyűlölő geek, aki még életében nem látott kiskölyköt közelről? Első körben rákeres a google-n, hogy mit is eszik egy kétéves… Aztán, ha már az internet adta okosságokból felszedte az alapokat, elkezd beszélgetni a véletlenül boltjába tévedő anyukákkal. Akik persze készségesen ellátják tanácsokkal – s ha már ott vannak, és velük vannak a gyerkőceik is, talán némi gyerekkönyvet is kéne tartani a boltban, hátha leköti a kisembereket, ha meg aztán a mama meg is veszi, csak hab a tortán. Szép lassan, mondhatni, észrevétlen, a kis talált gyermek, Maya – aki szerencséjére már kétévesen igazi könyvmoly és minden reggel köszön a könyvjelző-állványnak – megváltoztatja a mogorva könyvesboltos mindennapjait. És nem csak az övét – az egész szigetecske felbolydul, ahogy a könyvesbolt kinövi magát a közösség életének egyik központjává. Könyvklubok alakulnak, könyvek felett vitáznak a vásárlók, tanácsok és ötletek jönnek-mennek, és A. J. Fikry maga sem tudja, hogyan, de a közösség oszlopa lesz. És ki tudja, talán még egy új szerelem is beficcen az életébe...

Szerettem ezt a könyvet, gyakorlatilag az első sortól az utolsóig fülig érő vigyorral olvastam, pedig nem mindig vidám, és bizony a kettő között olykor könnyeket is csalt a szemembe. Igazi „feelgood” regény ez, egyszerűen jó olvasni, még ha nem is ad semmi különöset. Hatásvadász? Az. Viszont Zevin egyfelől annyi szeretettel ír hőseiről, olyan kedvesen, bájosan szövi a beemelt regény- és novellarészletek köré az apa történetét, hogy nem érdekel. Ráadásképp ironikusan és okosan kezeli saját paneljeit (is). Akad itt titokban fánkimádó rendőrfőnök, aki csak azért tér be a könyvesboltba időről időre, hogy ellenőrizze, minden rendben-e a talált gyermekkel, aztán szép lassan igazi könyvmollyá válik, míg a végén megalapítja „A rendőrfőnök ajánlja” könyvklubot a testület tagjainak. De van sikeres írónk, aki remek bemutatkozó műve után leginkább a turnéin megfektetett diáklányok számában méri a sikert; angoltanárnőnk, aki titokban halálosan unja a színjátszókör évről évre ismétlődő darabjait; lelkes kiadói ügynökünk, aki még hisz abban, hogy minden eladni kívánt könyv világsiker lesz.

Minden és mindenki a könyvek körül forog – természetesen Maya, aki a könyvek bűvöletében nő fel, szintén. Végülis az egésznek a középpontjában ő áll: a kicsi lány, aki megváltoztatja egy ember és egy közösség életét. És közben kapunk egy halom remek könyves idézetet, számos könyvet képzeletbeli várólistánkra, imádnivaló párbeszédeket és a Szívek szállodáját idéző kisvárosi hangulatot (a folyton karattyoló liba nélkül). Tiszta szívemből utálom az olyan hátsó borítóra nyomott figyelemfelkeltéseket hogy „szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni” – de ez esetben sajnos nem tudok vitatkozni vele. Ez tényleg afféle szerelmeslevél az olvasáshoz, a könyvekhez, a könyvesboltokhoz, a könyvmolyokhoz. Bűbájos, egyestés léleksimogatás. 

„Mit hozhatok fel a mentségemre, amikor tudom, hogy csak átlagos? A válasz a következő: az apád megtalálta a közös pontot a történet szereplőivel. Nekem ez fontos. És minél régebb óta csinálom ezt (igen, természetesen a könyvesboltra gondolok, de magára az életre is, ha ez nem hangzik túl érzelgősnek), egyre inkább úgy gondolom, hogy ez ad értelmet az egésznek. Hogy tudj valamihez kötődni, édes kis könyvmolyom. Csak kötődni kell.” (A. J. Fikry)


Kiadó: Magnólia
Fordító: Ballai Mária

7 megjegyzés :

Tara Nima írta...

valamiért azt gondoltam az elején, hogy ez a könyvesboltos egy öregember, de akkor ezek szerint nem.
nekem tetszik ez a könyv.

Ilweran írta...

Én is azt hittem, hogy nyugdíjas korú lesz, meg is lepődtem, hogy alig negyven.
Szerintem ezt minden könyvmoly élvezné, ráadásul annyira antiszoc az elején A. J. hogy neked tuti szimpatikus lenne ;)

Amadea írta...

Hmm. Nagyon ingadozom, hogy kell-e nekem ez a könyv. Abban majdnem biztos vagyok, hogy saját példány nem, de lehet, hogy egyszer elolvasom, kellenek néha az ilyen lazaságok. Alapvetően már a bonyolultabb történetek nyűgöznek le, de a a könnyebb könyvek cirógatása még mindig jólesik.

Ilweran írta...

Kölcsönadom szívesen :)
Nem nyűgöz le, de bájos kis semmiség, néha jólesik ;)

katacita írta...

A folyton karattyoló liba:D Melyikükre gondolsz? Mindkét nyavalyás Gilmore girl-t utálom, pedig a kisvárosi hangulat nagyon tetszett, bár a mai napig nem értem, hogy mivégre volt az a sorozat, és miért szeretik annyian:)
De ha ilyen kis léleksimogatós ez a könyv, akkor nekem is kell, legalább egy egyszeri olvasás idejére. A legutóbbi könyvimádós könyvem elég nagy csalódás volt, ez a Penumbra úr non-stop könyvesboltja, valamiért nem "jött át".

Ilweran írta...

Lorelei karattyol, Rory csendes gyilkos :) a kiscsajt néha bírtam, az anyjától falnak mentem, részenként akartam rákiabálni, hogy néha vegyen már levegőt... Amúgy közepesen kedveltem a sorozatot, asszem négy évadot végignéztem, a hangulat meg a kattant kisvárosi arcok tetszettek, meg a nagyszülők, meg a kávézó :D hogy minek volt ekkora felhajtás körülötte, azt én sem értem.

Amadea írta...

Észben tartom, köszi.:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...