R. F. Kuang: Sárga

„Istenem, de hiányoznak a középsulis évek, amikor felcsaptam a füzetemet és egy üres oldalban a lehetőséget láttam, nem a tehetetlenséget! Amikor még tényleg örömet szerzett, ahogy a szavakat és mondatokat egymásba fűztem, csak hogy megtudjam, hogyan hangzanak. Amikor még az írás a puszta képzeletről szólt, hogy elvigyem magam valahova máshova, hogy alkossak valamit, ami kizárólag az enyém.
Hiányzik az írás abból az időből, amikor még nem ismertem Athena Liut.
De aztán belépett az ajtón a professzionális könyvkiadás, és az írás hirtelen a szakmai irigykedés és a homályos marketingbüdzsé tárgyává vált, meg az előlegeké, amelyek összehasonlíthatatlanok a pályatársaid előlegeivel. A szerkesztők fogják magukat, és belekutyulnak a szavaidba, a víziódba. A marketing és a nyilvánosság arra késztet, hogy több száz oldalnyi gondos, kiforrott elmélkedést cuki, tweet-méretű vitatémákra szoríts le. Az olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet, hanem a te politikai hozzáállásod, a filozófiád, a morális témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta világon senkit nem érdekelnek.
És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.”
 
Hű… Önmagában ez az idézet megérne egy posztnyi elemzést, és még mennyi minden van ebben a könyvben! Nem olvastam még semmit R. F. Kuangtól, bár a Mákháború évek óta itt figyel a polcon, de pont ezen évek alatt én úgy érzem, kinőttem a történelmi fantasy-korszakomat – lehet, át kéne ezt gondolni, mert a lányka tud írni, az biztos. Mondjuk nem tudom, hogy a Sárga után ugyanolyan szemmel tudnám-e olvasni az „ügyeletes ázsiai kirakatszerző” (erről még később lesz szó) kínai történelmi fantasy regényeit, mint tudtam volna azelőtt. És egyből eljutottunk a könyv legfontosabb kérdéséig: számít-e a szerző személye? (Persze, hogy számít.) Kéne-e számítson? (Nem.) Jobb lenne-e nekünk, ha gőzünk nem lenne, hogy ki írta az adott művet, és koncentrálhatnánk kizárólag arra, ami a két borítólap közt van? (Naná – helló, Elena Ferrante!) És akkor még a diverzitás témakörét nem is érintettük, meg a végletekig tolt polkorrektséget. (Egyáltalán, leírhatom én azt, hogy sárga?) Nomeg: vajon Kuang fordítói szerte a világon bírnak-e kisebbségi identitással? Manapság fordíthat egyáltalán többségi társadalomhoz tartozó fordító kisebbségi művet? (Lásd az Amanda Gorman versei körüli fordítási mizériát.)
 
June Hayward majdnem önhibáján kívül találkozik ezekkel a kérdésekkel, melyek közül valójában egyikre sincs felkészülve. Majdnem önhibáján kívül, mert hát az egész hercehurca egy nagy hibával kezdődik: June, a közepesen sikertelen író (akinek egy könyve jelent meg eddig, de sem utánnyomásra, sem folytatásra nemigen mutatkozik igény) egy nap tanúja lesz irigykedve csodált (frászt, gyűlölt) egykori egyetemi évfolyamtársa és majdnem-barátnője, a sikeres (értsd: amerikai módra sikeres - New York Times bestsellerszerző, díjakra jelölt, hatszámjegyű előlegekkel megdobált, agyonistenített és az irodalmi diverzitás kirakatfigurájává tett) Athena Liu halálának. A csodagyerekből a fél világ által sztárolt fiatal íróvá lett Athena groteszk halála páratlan lehetőséghez juttatja June-t: ellopja barátnője frissen elkészült, és mindenki előtt titokban tartott kéziratát, hogy aztán átdolgozva a sajátjaként adja ki. Jó, azért Kuang erősen karcolja a valószerűtlenség határait azzal, hogy a huszonegyedik században egy sztárszerző írógépen írja műveit (oké, mondjuk egy sokezer dolláros vintage darabbal lehet stílust formálni és biztos hoz pár plusz like-ot az instán); hogy sem az ügynöke, sem a kiadója, sem a fiúja nem tudott semmit arról, min dolgozik; hogy nem osztott meg semmit a kutatásairól a közösségi médiában (noha az egész életét gondosan dokumentálta) – de fogadjuk el ezt a kis döccenést.
 
June hazaviszi hát a kéziratot, aztán dolgozik rajta pár hónapot, átformálja, utánajár, kutat ő is annyit, mint Athena, valóban méltó módon fejezi be a művet – amit aztán a sajátjaként ad el. A kiadói marketingstratégiának köszönhetően már mint Juniper Song. Ó, mennyire ironikus, hogy valóban ez a név szerepel az útlevelében, hogy az épp hippi korszakát élő anyja születésekor indián áthallásként adta ezt neki a közhelyes Hayward mellé! Valójában senki nem hazudik itt, senki nem állítja, hogy a Song névnek lenne bármi ázsiai kötődése, az, hogy az ügyes sajtófotós épp úgy állítja be a szerzői profilképen, mintha mandulavágású szemei lennének, csupán a véletlen műve… Ezt az egyet valóban June javára lehet írni: sose hazudott az identitásáról. Az, hogy a közönség kezdettől azt látta bele, mert azt várta, hogy egy, az első világháborúban a franciák és a britek mellett harcoló kínai munkáshadtestről szóló könyvet kizárólag ázsiai szerző írhatott, valójában nem az ő ügye.
 
Lehetne ez egy végtelenül egyszerű narratíva is: June ellopott egy kéziratot, amit sajátjaként adott el, ez a szerzői jogok megsértése, köztörvényes bűncselekmény, ejnyebejnye, pont. Ám valójában senkit nem ez érdekel. Ha June történetesen ázsiai lenne, legalább annyira, mint Athena Liu, akkor senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy az ő műve-e, hogy van-e joga kínai témáról írni, hogy kizsákmányolta-e a halott barát szellemiségét azzal, hogy mert olyan témáról írni, ami inkább „Athenáé” kellett volna legyen. Mert ugyan írhat-e egy fehér, hetero, középosztálybeli amerikai nő kisebbségi létről? Írhat-e ázsiai munkásokról, norvég leszbikusokról, magyar egyedülálló anyákról? Írhat-e férfi szerző „női” témákról vagy nő szerző „férfi” témákról? Ad absurdum, írhatok-e én kritikát egy norvég pasi vagy egy kínai nő vagy egy amerikai transzszexuális könyvéről innen, a kis magyar valóságomból? (Nomeg, visszafordítva a szerző felé saját fegyverét: írhat-e egy ázsiai származású szerző egy olyan fehér szerzőről, akit épp az ázsiai téma „jogosulatlan” használata miatt hurcolnak meg?)

 
June pikk-pakk a kiadói machinációk, a közösségi média trolljai és a diverzitás önjelölt papjainak háromszögében találja magát. A kiadónak nyilván kb bármi jó, ami feljebb tornássza az eladásokat, a negatív reklám is, naná; elég, ha June cserkészbecsszóra megesküszik, hogy nem lopta el Athena könyvét, lapozzunk. A twitter foteltrolljait ismerjük: nekik csak az kell, hogy valakit gyorsan és véresen szétcincálhassanak, aztán miután meg is köpködték a hulláját, pár hét múlva újabb áldozat után néznek. A diverzitás szószólói a legrosszabbak: ők azok, akik újra meg újra megkérdőjeleznek mindent, amit June tesz – és itt nagyon hamar összemosódik az önérzet, hogy van-e joga egy fehérnek írni a kínai munkásokról és a sértettség, hogy már megint egy fehér zsákmányolja ki őket, és húz hasznot a szenvedéseikből. Így lesz a szerző, akit akár jó szándék is vezérelhetne, hogy felhívja a figyelmet egy valóban elhallgatott történelmi tragédiára, hirtelen gonosz kizsákmányoló, aki csak hasznot akar húzni az elnyomott népcsoportokból.
 
Így cincálódik széjjel végül az elején még szent Athena öröksége is – hisz ő sem tett mást, csak hasznot húzott felmenői szenvedéseiből, megírta a történetüket, aztán sütkérezett az „elnyomott kínai kisebbségi író” szerepében, noha valójában brit magániskolából került a Yale-re, és sosem tanult meg mandarinul (amit egy kínainak elnézünk, de egy fehérnek már nem). Így lép be a képbe az Athena örökségét és June-t egyaránt gyűlölő „másik” ázsiai szerző, aki látta Athena felemelkedését, és látta, hogyan szorít le mindenki mást a piacról – mert hát kell a diverzitás, de azért elég egy szezonban egy kínai tematikájú megjelenés, és ha már megvan az ázsiai kirakatszerzőnk, akkor nem kell még egy, nézhetsz más munka után.
 
Pszichothrillerként van pozicionálva a könyv, June szépen lassan beleőrül a folyamatos vegzálásba, a vége pedig tartogat egy-két brutálisnak szánt csavart (mondjuk én másfelé csavartam volna, még pszichosabba); ennek ellenére a cselekmény és az, hogy mi lesz June sorsa, megírja-e a nevét tisztázó művet valaha, vagy belefullad a könyvkiadás és a közösségi média mocsarába, igazából nem is számít. Ami számít, az a kérdés, amit újra meg újra fel kell tennünk magunknak: mi adja valójában egy könyv (vagy bármilyen műalkotás) értékét? A szerző személye? A megélt tapasztalatai? A témája? A bátorsága? A polgárpukkasztása? Vagy pusztán és meztelenül az, ami a lapokon van? Egyáltalán, lehet-e függetleníteni ezeket egymástól? Olvasás közben számtalanszor tolakodott az elmémbe Elena Ferrante (épp a Sárga előtt olvastam Gomolygás című esszé- és interjúkötetét), aki huszonéve küzd azért (és dörgöli újra meg újra az rejtőzködését firtató újságírók orra alá), hogy elfogadtassa: csak a mű számít. Ezen a ponton adja magát a kérdés: vajon ha egyszer mégis kiderülne, hogy Elena Ferrante nem egy nápolyi nő, ahogy mindenki véli, hanem mondjuk egy japán férfi, az levonna bármit a Briliáns barátnőm értékéből?
 
Mondanám, hogy rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után a könyv, de igazából ami számomra a legnagyobb tanulság ebből, az épp az, hogy túlságosan is sokat gondolkodunk manapság a könyvekről. Lehet, abba kéne hagynunk a folytonos méricskélést, töprengést, szerzői életekben vájkálást, hatások, ellenhatások, divathullámok és ostoba szerzői megnyilatkozások elemzését és egyszerűen hagyni, hogy az, ami a kötet lapjaira van írva, hasson ránk. Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek.

*****

Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek – írom, s rögtön előtolakodik a szerző, akivel nehezen, de úgy tűnik, csak barátok lettünk, és akinek autofikciója az elmúlt két évem egyik legnagyobb kalandja (s még koránt sincs vége): Karl Ove Knausgård. Aki a saját személyéből csinál vállaltan és szándékoltan attrakciót. Amely attrakcióról képtelenség lehasítani a szöveget – pedig megállna az önmagában is. De vajon tényleg megállna? Mennyiben adja a kortárs szépirodalom egyik legnagyobb teljesítményének értékét a szerző gesztusa, amellyel a szemünk előtt hántja le saját bőrét és szór sót a sebbe? Erre maximum egy párhuzamos univerzumban tudnánk válaszolni, ahol a körítés nélkül olvashatnánk a Harcom sorozatot. Addig is, marad nekünk ez a dilemma. Szerencsére az én virtuális polcomon azért elég jól megfér egymás mellett Ferrante és Knausgård. 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Tót Barbara