2014. december 18., csütörtök

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Régen fájt ennyire szó. Úgy féltem ezt! Hogy az a kíméletlenség, ami csattogó kerekek pályáira űzött, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Féltem ezt, és nem hiába... Ez a történet miránk épül. A csalásra. A bele nem nyugvás kerülőútjaira, a juszt-is poklára, ami csak a célt látja, a körülményt alig, és a következményt soha. Miattunk pusztuló gyönyörű bolygónk minden fűszála ismeri lassan ezt a mélyen emberit. S most egy mesélő megmutatja – maga a mese sem ment tőlünk. Nem mentes, és meg se ment. Nem rajzolja át mélységesen valódinak érzett korlátaink. Az Üveghegy: valódi határ. Héterdő csak a vidéke – aki ide kötődik, azt maga az Üveghegy köti. A sors. Hiszen itt ered. S ezen a határon lépne át folyvást az ember.

Az elejtett fonalat most más gombolyítja fel – ezúttal Lóna. Gyönyörű hangja van a fejemben. Kortalan, mély zengésű magas hang, mintha énekelne akkor is, amikor csak kimond. Lóna hattyú-léte a beszédében lakik. Vannak csőrrel odavágó, csendet vérző mondatai. Vannak tollal simogató szavai. Verdeső, szállni képtelen törései a beszédben. Eddig ő a legtágabb regiszterű mesélő-hang. A nézőpontja pedig… mindent kiforgat. A másik szemszög riasztó átértelmezés-kényszerében egyszer csak azon kaptam magam, hogy újraolvasok, helyeket keresek, hagyom, hogy összevagdosson leveleivel újfent az Ólomerdő. Az egyik történet kézbe veteti újra a másikat – hogy megdöbbentsen, mennyi mindent nem vettem észre, vagy másként, nem élve bele magam mégse elég mélyen az ígéret kötelezvény-jellegébe. Lóna hangja kell hozzá, hogy az Ólomerdő sokrajzú álmodozásába beleiralódjon az egy ösvény, amin a lánya járni fog – az egyetlen maradéktalanul hiteles út, ami mégis választásnak tűnik. A varázslat választásának. Hiszen mi értelme a varázslatnak, ha nem a Csoda tétele?

Ahogy túljutok az Üveghegyen – a határ átlépésének sokkján – végre kinyílik a világ. A Kősárkány világa végre tágul. Ahova bennem is tágul a mese: a birodalomba, amely maga a hagyomány. Amely elsősorban megőrizne. Apró közösségek hálózatában, s a ritmusban, amely a változást így hívja: ciklus. Csakhogy a változásnak van egy másik arca is. Ha ezt az arcot fordítod a mese világa felé, akkor a mese világa stagnálni látszik. Rugalmatlanná váló világnak látszik, amely így pusztulhat akár. A megőrzés gesztusa így lehet gátja magának a megőrzésnek – aki-ami mindenhonnan kiszorult, kipotyogott, előlünk odamenekült (mert nem akar változni), az előbb vagy utóbb a saját kiszorultságában, Széphonában is veszélybe kerül. Hiszen a mesét újra meg újra elmesélik az Üveghegyből eredő sorsok. S az ezernyi változatban ugyanaz valójában a változataival önmaga ellen ágál.

Észreveheted, nem mesélem a könyvet. Nem mutatom be – csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad. S kezdd el elölről – mert ez valójában egyetlen történet. Nem akarom mesélni az Üveghegy szívszaggatását. Sem a feloldás nélkül hagyott lépésről-lépésre kalandot, amit az Üveghegyen is túl élnek a Kősárkány meséjében a hősök.

Csak örülök, hogy Csilla megtalálta ezt a történetet. Ahol a mesék, a saját világ belső logikája, a megteremtett keret egyszer csak szabad folyást enged - mégis - a szereplők döntéseinek. Már nem látom – nem veszem észre az egymásba tükrözött meséinket. Azokat látom, akik mozognak ebben a keretben, akik megélnék benne gyönyörű illúziónk: a választás szabadságát. Mert lám: megvan a kerülőút. Amire a szabály nem gondol. A mese szabálya – a vállalt sors. Hiszen ezzel mindig szemben álltak gyönyörű, választott tévelygéseink, az emberi szív kerülőútjai. A hiteles különbség rajzolódik az emberi és tündevilág közé, mert mi azok a mesélők vagyunk, akik nem nyugszunk bele. Sorsba, gátba, elhamarkodott, megkerülhetetlen ígéretek béklyójába. Ez töltsön el reménnyel – még ha másfelől ugyanez bukásunk záloga is: hiszen a szabály, amelyen kifognánk miránk is vonatkozik. Az a része is, a kivétel, amit mi alkotunk, a szegése által.

A legszebb: amikor Szépország útjait a vállalt lépések súlyát hordozva járja az élő – amit létezésével így, vagy úgy, de betölt. Ha Szépország változni akar, egy félvérre van szüksége, akiben benne lakik az emberi dac: egyszerre a jóság és jóra való restség, egyszerre a mindent átölelni akarás és (a szeretet rohamában akár) a másik megtaposása. Ha tündérhon változni szeretne, egy „két világban hontalanra” van szüksége. Aki létével pusztít – s csinál helyet az engesztelésnek. Simogat, hogy Kleinheincz Csilla csillagszemű tinije úgy lép a határokon át, ahogyan Ende hőse a Végtelen történetben, ahogy Tamsin Beagle történetében – s ha ez a hallatlanul következetesen magához hű, várakozásokra és olvasói óhajokra magasról tevő bátorság vezeti a folytatásba is, hát olyasmi történik a fantáziában, amit az egész világnak meg kell majd mutatni!


Kiadó: Gabo

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...