2017. március 30., csütörtök

Jeanette Winterson: Teher

„Atlasz elámult. Látta, hogy a fa roskadozott a gyümölcstől, ahogy most is, de amikor leszedni készült az almákat, úgy tűnt neki, csak három van ott, az a három, amelyiket választania kellett.
- Nincs ebben semmi varázslat, Atlasz. Nem tudtad olyannak látni a fát, amilyen. Képtelen voltál meglátni a világ változékonyságát. Ez az összes múlt a tiéd, az összes jövő és minden jelen. Választhattál volna másképp. Nem tetted.”

Jeanette Winterson már sikeres íróként, felkérésre írta át az égboltot büntetésből örök időkig tartó titán, Atlasz mítoszát a Canongate kiadó mítosz-sorozatába, mégis: akár a szerző többi műve esetében, most is joggal érezhetjük, önmagáról ír. A témaválasztás, akár a szerető megválasztása, bensőséges döntés – írja a bevezetőben, és ismerve az életrajzot, tudjuk: nem véletlen, hogy a szerzőnek, aki élethosszig gyermekkora terheit próbálja feldolgozni, az ókor gazdag mítoszkincséből épp a terhe alatt magányosan nyögő, azzal tán idővel megbékélő Atlasz történetére esett választása.

Atlaszéra, akit az istenek elleni lázadása miatt sújtottak a világ terhével, és akit egyszer meglátogat Héraklész, hogy egy időre átvegye terhét – amíg Atlasz ellopja neki a Heszperidák három aranyalmáját. Hősök és titánok, naná, hogy becsapnák egymást, ha tudnák – Atlasz nem venné vissza terhét, Héraklész viszont ravasz, csak ráaggatja újra. Egymás terhét nem viselhetik sokáig. Mindenkinek a maga keresztje, tartja a mondás – és valóban. Atlasz, a magányos, aki évek hosszú során át gondolkodott a világ forgásán senkitől nem zavarva, akinek válla meggörnyedt a teher alatt, de szellemét nem mocskolták a külvilág ingerei, megzavarodik, amint kimerészkedik terhe alól – minden bokorban fenyegetést és idegen ingereket látva visszavágyja magányát. Ó, persze nem terhét – zavartalanságát. De hát az egyik nem lehet a másik nélkül. Eközben Héraklész, akit hőstettek fárasztó sorára ítél a végzet, beleőrül a magányba és az unalomba.

Vajon észrevesszük-e ha terhünk hozzánk nőtt, ha személyiségünk részévé építettük, ha önazonosságunk elsődleges meghatározójává tettük? Igen, mi – mert a terhet ránk aggathatják, de hogy mit teszünk vele, az nagyrészt rajtunk áll. Hogy hagyjuk-e magunkat megbéklyózni a gyermekkor terheivel, hogy küzdünk-e ellenük, vagy méltósággal viseljük, hogy másra aggatnánk-e vagy belátjuk: hozzánk tartoznak. Hogy felismerjük-e a pontot, amikor letehetjük. Amikor le kell tennünk.

Atlasz leteszi terhét – Winterson átírja a mítoszt és ezzel megmutatja: mindig lehet másképp. A szerző, aki olyan fájdalmasan írt depresszióról, évtizedes sérelmekről, élethosszig hurcolt fájdalmakról, a múlt pofon csapó erejéről önéletrajzában, hogy máig elszorul a torkom, ha rágondolok, elénk tárja azt is: le lehet tenni. A terheket, a sérelmeket, a pofonokat, amelyeket az élet adott. Sokszor nem is kell hozzá semmi, csupán a felismerés. Vagy egy apró inger. Mint a semmiben kerengő apró lény, kinek magányossága csak Atlaszéhoz fogható. A legapróbbak is képesek változtatni a világ alakulásán – hogy egy egész más mítoszkört idézzek. A humor, amely megcsillan a befejezésben, jól mutatja, mi lehet a kulcs a megküzdéshez, a teher elfogadásához és a teher letételéhez is: tudnunk kell humorral tekinteni saját életünkre (is) és meg kell tanulnunk észrevenni és megragadni a legkisebb ingert is, ami kizökkenthet megszokott köreinkből. Mert ott vannak. Csak rajtunk áll, mit kezdünk velük.


Kiadó: Palatinus
Fordító: Lengyel Tamás

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...