2011. július 26., kedd

Trónok harca - I. évad

Annak, aki nem ismeri a történetet, ez a bejegyzés gigantikus spoilereket tartalmazhat!

Én nemigen nézek tévét. Lehetne jó kis sznob okom rá, most hosszan értekezhetnék arról, mennyire betegnek tartom a ládabambulást családilag, sörrel és nasival – de valójában időm nem marad rá: az annyi minden helyett, amivel megtömhetem a munkák meghagyta szabad időt egyszerűen nem a televízió adta lehetőséget választom. Nem szól háttérként, mert egyszerre csak egy dologra szeretek figyelni – még a rádió is zavar olykor, ha írok, olvasok, rajzolok; háttérzenének is szívesebben választok szövegtelen zenét. Néha megnézem, mit adnak, de jobbára azt is elfelejtem, ha kinézek előre valamit, amit (mégiscsak) megnéznék. Ezt a sorozatot ennek ellenére néztük végig, bár a tény, hogy nem hagytunk ki egyetlen epizódot sem, inkább Timi érdeme.

Persze sokat segített, hogy elragadónak találtam ezt a vége-nincs szövegfolyamot, Martin eklektikus fantasy-agymenését. Lehet szidni a rétestészta módjára nyúló cselekményt, a hősök bukásba potyogtatását, az író néhol oda nem illő, akár öncélúnak tekinthető naturalizmusát, az időkezelés egyenetlenségeit, én mindennek ellenére szeretem ezeket a könyveket. Szorongtam is, hogy néz ki majd mindez filmen, mennyire lesz átélhető a kék dobozba zárt, epizódokra szabdalt mozi, pontosabban mennyire lesz „mozi” – egyetlen, töretlen ívű történet részekre bontva –, és mennyire „sorozat”; azaz mennyire élnek az alkotók a műfaj adta lehetőségekkel és mennyire élnek vissza velük.

Az első évad után úgy tűnik, inkább éltek a lehetőséggel. A cselekmény szintjén az adaptáció megfelelt az elvárásaimnak, azaz a számomra fontos elemek általában akkor és úgy kerültek az epizódokba, ahogy vártam, és ért néhány kellemes meglepetés – Baratheon beszélgetése a testőreivel az első gyilkosságról, Varys és Petyr Baelish párbeszéde a trónteremben, Tyrion boros-mámoros kitárulkozása Bronn és Shae előtt –, az alkotók jó pár snittben ügyesen tömörített zanzákban adagolták a könyvben több helyütt szétszórt, a szereplők viszonyainak felrajzolásához elengedhetetlen információkat. Persze akadtak szerencsétlenebb momentumok: Tywin belépője a szarvasnyúzással zseniális volt, amíg ki nem fejtette a fiának a szokásos „légy, akinek születtél” monológot; ettől már Aragornnál sikítófrászt kaptam A király visszatérben, de úgy látszik, az amerikai mozgókép-fogyasztók tényleg ennyire hülyék – vagy a sorozatírók gondolják ennyire hülyének őket –, ennyire a szájukba kell rágni mindent. S ez a „minden” – mellesleg – egyik említett műben sincs „úgy”, ez a szarvashús helyett szarvasmarhát kotyvasztó, filmes-szakácsi csalás szokott a leginkább zavarni, ha adaptációról van szó, és ebbe a sorozatba fűszer gyanánt az „egyszerűbb motivációkkal helyettesítjük a hiteles motivációkat” jellegű ostobáskodásból sajnos elég sokat szórtak. Ez a legfontosabb kritikám: a könyvet nem ismerő nézők kedvéért a történet azért elég sokat butult.

A szereplők tekintetében sokkal kevésbé vagyok szigorú, mint nem egy rajongó-társam net(moly)szerte. Volt, akit nagyon szerettem a szerepében, volt, akit kevésbé, olyan alig akadt, akit egyáltalán nem. A „nagy játékosokkal” nem volt sok bajom, a legtöbb talán a Stark-gyerekekkel: Robb (Richard Madden) sótlan és erőtlen, Sansa (Sophie Turner) nem elég „szőke”, de Havas Jon (Kit Harrington) szerintem például jól elvan a szerepében; és hogy ne csak a böszme északiakról essék szó, szerintem Emilia Clarke Daenerys-ében is látni a „jövendő tüzeket” – a legtöbb rajongó véleményével ellentétben. A kedvencem naná, hogy Tyrion, Peter Dinklage filmes veteránhoz méltó profizmussal hozza magát a szerepben, és például miatta is, az egyszerre flegma és fensőbbséges, akaratlanul is sértő beszédmódjáért is érdemes felirattal nézni a sorozatot.

Ért néhány nagyon vicces meglepetés is, Jorah Mormont szerepében döbbenten ismertem fel kedvenc Hamletem, Iain Glent. Kellemesen meglepett – annak ellenére, hogy az én fejemben élő Mormont tagbaszakadtabb és szőrösebb… Tywin Lannister nyúlfarknyi szerepében feltűnik Charles Dance – őt legjobban a Gosford Parkban szerettem, nos, az nem lepett meg, hogy ez a szerep: a Lannister-ház nagyurának szerepe az övé. És egy jelenetben feltűnt kedvenc roxforti gondnokunk, David Bradley is, mint Walder Frey, az Átkelő ura - pillanatok alatt bizonyítva, mennyivel érdemesebb színész annál, hogy rosszul szabott frakkban futkosson a nagyteremben.

Egy apró felismerést, Martin egy aljas trükkjének felfedezését a sorozatnak köszönhetem, és ez a Sean Bean által megformált Ned Starkkal kapcsolatos: Martin itt egy tőről metszett hősi fantasy-karaktert lök kíméletlenül az udvari intrikák gyökeresen eltérő zsáner-világába, szép következetesen végigvezetve hősét a szituációból fakadó bukásig. Sean Bean erre szerintem tökéletes, Timi kedvenc angol szenthármasából (Ralph Fiennes, Alan Rickman, Sean Bean) messze ő a leggyengébb színész, de ezt a „nem hajlik, csak törik” figurát szinte parodisztikus tökéletességgel hozza. Nem mellesleg kellett is a sorozat nézőinek ez a sokk, ez a fővesztés – legalább leesett a tantusz, hogy ez most kicsit más lesz, mit a szokásos „a főhős úgyis megússza” szériák, mert lesz még itt egész csinos halom lehulló fejekből, ha a nézettség és a tőke is úgy akarják.

A látványra nincs panaszom, azt sejtettem – karcoltam is a molyra – hogy a ma megszokott filmes fantasy-látvány fapados verzióját kapjuk csak; a sorozat-költségvetés és vonzatai: forgatási idő, statisztéria, valódi és rajzolt helyszínek aránya, számítógépes utómunkálatok tekintetében egy sorozat „szegény rokona” csak a filmnek. Amíg A Gyűrűk Urának több ezer kockáját rajzolták például utólag át, itt erre nem volt lehetőség, a szűkebb kereteket viszont sikerült eléggé jól kitölteni ahhoz, hogy ne törjön folyvást az illúzió – belengi az egészet némi kamara-jelleg, nagyon sok a néhányszereplős, a sok párbeszédes jelenet, kevés az igazi tömegjelenet, csak beszélnek tízezer harcosról, de jó, ha látunk húszat –, a beleélés lehetőségének képben szépen ágyazott a látványra igen kényes műfaj keretein belül is a sorozat. A főcímet szeretem, a térképet itt mutatni kell, mert e nélkül a néző hamar eltévedne – azt persze megmagyarázhatná valaki, miért a „mechanikus óraművek” szimbolizálják a különböző helyszíneket, remélem, van egyéb magyarázat azon túl, hogy ezek a „gépi kinövések” jól néznek ki.

Végül a legfontosabb tetszésmérő: igen, nézni fogom a következő évadot. Hiszen ez a lényeg egy ilyen szériánál, nemde?

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...