Sylvain Neuvel: Védtelen halandók

Anno nagyon szerettem Sylvain Neuvel áldokumentarista stílusban írt óriásrobotos sci-fi-jét, az Alvó óriásokat. A folytatás, az Ébredő istenek már kevésbé ragadott magával, de még mindig szuper élmény volt – a túlságosan nagyra nyitott, szó szerint világrengető konfliktus, a túl sok gyilkos óriásrobot és a százmilliós nagyságrendre rúgó áldozat ellenére is. A trilógia befejező része, a Védtelen halandók még mindig elég szórakoztató, a forma és a pörgős cselekmény még mindig visz magával, de az összképet tekintve egyre több bennem az értetlenség és a bosszúság: miért is nem lehetett ezt félúton abbahagyni?

Kicsit olyan érzésem van, mintha Neuvelnek lett volna egy remek alapötlete, aztán addig húzta-húzta a történetet, amíg maga sem tudta, mit is kéne kezdenie vele. Az előző rész végén ugyebár a Földet megmentő kis csipetcsapat egy óriásrobot belsejében ragadva - nem egészen önként - elhagyja a bolygót. E kötetben a rejtélyes óriásrobotok gazdáinak, az ekteknek bolygóján találkozunk velük – és innentől kezdve az egész nem csupán hihetetlen (mármint úgy sci-fi módra is hihetetlen) de logikátlan és bosszantó is. Egy mesterkélten a „be nem avatkozás” politikájára felesküdött nép, akik mintegy véletlenségből kiirtották a fél Földet, hogy aztán az ismét csak „véletlenül” bolygójukra transzportált földlakókat egy évtizedig pátyolgassák… Ugyan, kérem!

Valahogy annyira ostobának éreztem az egész felállást azon az idegen bolygón, hogy utána már csak röhögni tudtam a bolygó uralkodójának saját demokratikusan választott Tanácsa elleni puccsán (amihez az égből odacsöppent földlakókat használja fel – hogy hogyan illeszkedik a „be nem avatkozás” politikájába az, hogy egy idegen bolygó lakóit használják saját céljaikra, azt fedje jótékony homály…); a robotvadász szülők dacos tinilányának szerelmén az idegen bolygó lakója iránt (most komolyan: miért kell egy katonai és tudományos jegyzőkönyvekre felépített sci-fi-be tiniromantika? – már az előzményben is rezgett a léc a pilóták románcánál, de az a maga módján természetes egymásra találás volt, ez ellenben simán klisés és bosszantó); és az egész hazajutás körüli hercehurcán (tíz éven át nem tudják kitalálni mit tegyenek, aztán hopp, elkötnek egy óriásrobotot és simán hagyják őket elmenni).

Sajnos amikor visszatérünk a Földre hőseinkkel, akkor a komikum jócskán háttérbe szorul és ismét bebizonyosodik, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény: a Földet idegengyűlölet, kitelepítések, népirtás rémképe fenyegeti, az egy szem itt maradt robotra kezét rátevő amerikai nagytestvér leigázná az egész bolygót, mindenki más meg vagy behódol, vagy a hidegháborút melegíti fel épp. Űrutazó hőseink meg ismét belecsöppennek a nagyok játszmájába, orosz titkosügynökökkel (ismét egy végtelenül sztereotip, kisarkított, hisztérikus orosz, akinek remeg a keze a gomb felett, hogy kinyírhasson mindenkit, aki nem hagyja nyugodtan iszogatni a vodkáját), őrült genetikusokkal, seggfej politikusokkal. És még egy óriásrobotokkal vívott családi csetepaté is helyet kap (na, ez aztán a sorozat mélypontja: a fiát házilag épített robotokkal szórakoztató Neuvel végképp átvette az uralmat a fantáziadús sci-fi szerző felett, amikor apa és lánya egymást gyepálja a városokat egy pillanat alatt megsemmisíteni képes óriásrobotokkal) – hogy aztán ismét előkerüljenek földönkívüli pajtijaink és minden szálat szépen elvarrjanak.

Többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és még mindig bírom Neuvel formai játékait meg az egész alapötletet, de… az emberiség ábrázolása roppant nyomasztó és ami nagyobb baj, roppant szájbarágósan nyomasztó és teljesen kilóg a trilógia szövetéből; a földönkívüliek egész bolygója, hozzáállása, politikai berendezkedése, tartózkodása-is-meg-nem-is elképesztően bugyuta; a főszereplők interakciói meg teljesen hiteltelenek és ostobák. Valahogy semmi sem jó. Abba kellett volna hagyni ezt a második résznél…

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina