Elena Ferrante: Az új név története

„Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [...] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?”

Nagyon rég fordult elő utoljára, hogy egy könyv ilyen indulattömeget váltott volna ki belőlem, mint Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának második része, Az új név története. Ami önmagában érdekes, mert emlékszem, jó két éve az első résztől én nem voltam annyira elájulva, mint az olvasóközönség nagy része. Jó volt, jó volt, de többet vártam, és (visszaolvasva akkori posztom megmosolyogtató felvetését), meg kell mondjam, az idővel sem került „jelentőségteljesebb” polcra bennem. A folytatás viszont… Te jóisten! Ez a könyv megríkatott, feldühített, jó párszor akartam sarokba vágni, felpofozni szereplőit, bombát dobni a telep közepébe és szétzúzni álságos, embertelen, megalázó hagyományait, berögződéseit, félrenézéseit és leginkább Lilát. Mindig csak Lila. Lila, aki Elena regényének, életének, önvallomásának középpontja. A gonosz, saját kezével dekonstruált képmását valami ördögi boszorkánysággal lángra gyújtó, minden körülötte lézengő életét tönkretevő Lila. Lila, aki nem bírja elviselni, ha bárki más, akár legkedvesebb barátnője bármiben felé kerekedjen. Aki inkább gyilkolna, minthogy bármiben második legyen.

Sokszor jutott eszembe olvasás közben Az őz, Szabó Magda zseniális regénye – ott olvashattunk ilyen engesztelhetetlen, megátalkodott gyűlöletet minden iránt, ami a másiknak van. De még a barátnője boldogságát saját szerelme halála árán is szétzúzó Encsy Eszternél is jobban undorít Lila: Eszter gyűlölettel vegyes féltékenysége Angéla iránt a nyomorgó, megtört gyermek kivételezettek iránti irigységéből születik és nő egész életet keserítő talapzattá; ezzel szemben Lila pontosan tudja, hogy a vele egyívású, ugyanúgy a nápolyi munkástelep erőszakos, ócska miliőjéből származó Elena minden sikerét saját kemény munkájának köszönheti. Mégis mindent elkövet, hogy megfossza tőle, hogy összetörje, hogy felé kerekedjen. Lealázza Elena tanárnőjét és annak értelmiségi ismerőseit, mert nem tud mit kezdeni saját kívülállóságával, saját jelentéktelenségével egy, a teleptől annyira különböző környezetben rendezett partin. Ujja köré csavarja Elena rajongásának tárgyát, csak hogy szabaduljon saját béklyóiból és ne érezze férjes asszonyként lehetőségeiben „kevesebbnek” magát még független barátnőjénél. Lépten-nyomon megalázza Elenát, csak hogy bizonyítsa saját fensőbbségét – miközben élete tragédiájaként éli meg, hogy nem tanulhatott tovább, és ha épp olyanja van, támogatja Elena törekvéseit, hogy rajta keresztül valósíthassa meg álmait. Hogy valóban barátságból-e, kérdéses… Netán Lila csak azért támogatja Elenát, hogy szert tegyen a „tanult barátnő” trófeára, akinek ő vette meg a könyveket? Elena sem más, mint a házassága kudarcát éktelen költekezésbe fojtó Lila új lakása, bútorai, egyre feltűnőbb ruhái, vagy az általa tervezett cipőbolti dekoráció: valami, ami Lilának van, másnak nincs? Valami, amivel a telep fölé emelkedhet, amit mutogathat?  

Az új név története – persze ez Lila regénye. A lányé, aki tizenhat évesen a telep elvárásait követve férjhez megy ahhoz, aki a legtöbbet kínálja, aki beáll a telepi fiatalasszonyok sorába, aki feloldódik a házasságban, elvesztve nevét, álmait, saját teste feletti rendelkezési jogát, családját, barátait, mindenét. Aki az előző rész utolsó lapjaitól Carracci asszony, akivel Carracci úr rendelkezik. Aki összeverve jön haza a nászútjáról, és még a saját anyja is jótékonyan elfordítja a fejét, hisz „így szokás”. Majd megszokja. Bár utáljuk Lilát, és joggal, a szerző okosan és érzékenyen tárja elénk azt a társadalmi modellt, ami ebből a jóeszű kislányból, aki vihette volna bármire, tizenhét éves korára megkeseredett, gonosz telepi fúriát csinált. Küzdhetett volna persze. Próbálhatott volna szembeszállni az apai akarattal. Hisz kiskorában még Elenánál is tehetségesebb volt. Próbálhatott volna szembeszállni a férjével és megvalósítani önmagát a cipőtervezésben. De vajon volt-e elég ereje hozzá bármikor? Vagy, ahogy lassan meggyőzi magát: még a kislánykorában tervezett úttörő cipők sem az ő művei? Esetleg azt az energiát, amit abba ölt, hogy megfossza Elenát a sikereitől, fordíthatta volna saját boldogsága előmozdítására?

Sosem derül ki, mi lehetett volna Lilából, ha nem hódol be a telep elvárásainak – de az kiderül, micsoda kárt tudnak okozni ezek az elvárások. Undorít ez a telep, a maga félrenézéseivel, „majd megszokja”-ival, kicsinyes torzsalkodásaival, a csemegeboltos-cipőboltos-uzsorás villogásaival-villongásaival, ezzel az örökös „kinek van nagyobb játékszere” versengéssel. Ahol a nő is csak trófea, mint a legújabb kocsi, bolt, lakás. Ahol a tizenéves lányok értékét az határozza meg, szülnek-e és mennyit és mikor, két szülés közt meg mennyi pénzt tudnak lecsalni a vevőkről a csemegebolt pultja mögül. Ahol mindig az lesz a hibás mindenért, aki elmegy – ahogy el is hangzik egy barát szájából Lila és Elena első elhidegülése alkalmával: Elena a hibás, mert otthagyta, mert feljebb akar törni, mert nem akar bebetonozódni a telepen. Ahol a feleségét össze-vissza verő férjet hátba veregetik, hisz biztos oka volt rá, sőt, még sajnálják is, mert egy boszorkát vett el, aki ezt hozza ki belőle. Ahol mindenki behódol a Solarák pénzének és pökhendiségének. Ahol következetesen nem vesznek tudomást a telepen kívül eső világról.

Félelmetes. Félelmetes, milyen erővel tud szembesíteni Ferrante saját múltunk telepeivel. Hányingerig tud hergelni, ahogy a sikertelen kitörési kísérleteket, a rokonok-barátok értetlenségét, irigységét, lehúzását, a „csakazértsem viszed semmire a telepen kívül” visszatérő köreit leírja. Mert annyira valós, annyira sokszor látjuk ezt magunk körül, annyira nehéz még ma is szabadulni a múlt visszahúzó erejétől, kudarcainktól, a be nem teljesített elvárások okozta lelkifurdalástól, a mérgező rokoni-baráti kapcsolatoktól. A „felénk ez a szokás” megsemmisítő erejétől. Hisz úgysem viszed semmire, ha mással próbálkozol, mint ami a szokás, inkább állj be hát szépen te is a sorba és hallgass… Szülj, vegyél fel hitelt, főzz húslevest minden vasárnap, végezz szar munkát szar pénzért, mert a családod is így csinálta. Tűrd a bunkó rokont, mert „fő a családi béke” és „jó ember az, csak ha iszik, nem bír magával…”. Hunyászkodj meg a munkáltatóid előtt, mert „mifelénk nem szokás ugrálni”. Ne legyenek álmaid, ne akarj írni, karriert csinálni, könyveket olvasni, élhetőbb életet élni. Ne akarj semmit másképp csinálni. És istenőrizz, hogy kimondj bármit, ami megrepesztené a hazugságból, félrenézésből, gondosan púderezett sérülésekből szőtt mázat.

Iszonyúan drukkolok, hogy az út, amin Elena a könyvben elindult, valóban kivezesse őt a telepről és le tudja zárni Lilához fűződő kapcsolatát – miközben nyilván tudjuk a kerettörténetből, hogy igazán soha… Van, amitől soha nem szabadulhatunk.

Kiadó: Park

Fordító: Matolcsi Balázs