Budapest Ritmo 2018. - Akvárium

Ezt ha lehet, eztán soha nem hagyom ki... fogadkoztam tavaly, s a kedves révén, aki megajándékozott a bérlettel, idén sikerült is tartani ezt a fogadalmat. Immár ez a harmadik Budapest Ritmo, amelyiken ott vagyok, és bár most sokkal árnyaltabb volt a kirajzolódó összkép (az ámulat meg a lenyűgözés mellé jutott egyéb is), ha tehetem, jövöre ugyanígy szeretnék részt venni a Hangvető által meglehetősen profin szervezett fesztiválon. Borzasztóan tömény tud lenni estéről estére az öt-hat (minimum órás) koncert, még ha az esemény jellegéből kifolyólag az ember kénytelen is időről időre választani: marad-e a megkóstolt zenében, vagy vált (hiszen a másik helyszínen szintén valami érdekes ismeretlen kezdődik). Ekkora bőségben tényleg azt jelenti: magával ragadott, ha valakit ennek ellenére elejétől a végéig meghallgatsz. Én szerettem a MÜPA környezetében rendezett első Ritmót is (közvetlenül a Womex után evidens volt az a helyszín), de tény, az Akváriumba sokkal több szórakozni vágyó érkezik, a kíváncsi szakmai közönség mellé (a csütörtöki showcase idén is kimaradt...), igazából kezdem megszeretni ezt a helyszínt

Péntek

A Coladerával kezdtük a KisHallban, Tamással (szokás szerint) aki az Ekultura nevében hallgatózott, figyelt és nyüzsgött ezer mód (amúgy a kulturális ajánló oldalon régóta fut egy remek világzenei rovat, és nem azért ajánlom, mert néhány cikkét én követtem el...). A Coladera nagyon bájos kísérlet: három zenész, brazil, portugál és zöldfoki-szigeteki, első benyomásra könnyed és élvezetes zenét játszottak; aztán az első három szelíd szamba után azért belenyúltak annak az életérzésnek a mélységeibe is kicsit... Vicces, mennyire alapvetően másképp nyúl a két gitáros, Victor Santana és Joao Pires a hangszeréhez egy alapjaiban hasonló megfogásban is, de nagyon jól egészítik ki egymást.

Annyira üdítőek voltak még a szomorúbb hangulataikban is - maradnom kellett volna, de egyszerűen szerettem volna hallani a dél-afrikai Ladysmith Black Mambazo-t. Férfikórus, azok a szólista által előénekelt munkadalok, szerelmes évődések, ünnepi dalok, amiket aztán a felelgetősben a kórus ellenpontoz. Mindezt mozgással, olykor kifejezetten akrobatikus tánccal; az a'capella alaphelyzet ellenére egyfajta sűrű, olykor szinte kivagyi előadás... miközben lenyűgözött, valójában a szelíd, Atlanti Óceánon keresztülhúzott zenehíd után nem találtam benne a helyem. A beleélést nem segítette, hogy lelkes honfitársaik bekiabáló, felszabadultan ünneplő csoportja mellett hallgattuk őket - érdekes volt látni a fellépők reakcióiből, hogy ez nekik egyszerre lehetett kínos, és örömteli... Bántam volna, ha kihagyom, csak a két koncert valahogy nem tudott úgy egymásra feküdni, ahogy a tavalyi rendezvényen szinte mindegyik.

Volt egy kis kontraszt a következő koncerttel is... Redred, Sena Dagadu meg a ghanai vendég Wanlow The Kubolor együtt egyszerre teljesen elszállt, és patent kis műsort nyomtak, az igen felszabadult (jobbára kizárólag az ő kedvükért érkezett) közönségnek. Valahol a legjobb a dologban a három MC együttműködése volt - az nagyon komoly, amit Wanlow tud, hogy milyen beatekre pakolja, és hogyan a szöveget, és nagyon jó volt látni Sena Dagadut ugyanebben a szerepkörben (a szokásos női szerep: a refrének kiéneklése helyett). Mindazonáltal nem ragadtam le náluk - Senát és Élő Márton Mensát elég gyakran el lehet kapni itthon, viszont nem tudom, a Sabor de Gráciát lesz-e alkalmam valaha hallani még élőben. Na, ezt viszont úgy ittam be, mint a sivatag a monszunt. Erre a latin fürdetésre időnként valahogy szükségem van, azt nagyon jó volt tapasztalni, a budapesti közönségnek is mennyire...  Tamás szerint egyfajta Gipsy King-klón a társulat, a két flamenco-táncoslány ellenére, egy határral odébbról, Katalóniából. Van benne valami, de rengeteg apróságot másképp csinálnak ebben az életvidám katalán rumbában, mint a műfaj kétségtelen királyai. Egyáltalán ez a zenei oda-vissza injekciózás, ahogy a karibi visszatalál Európába, önmagában izgalmas...

Viszont Tcha Limbergerre és a Kalotaszeg Trióra nem maradt időm miattuk... meg azért se, mert az első pillanatától hallani akartam, mit művel a Tuuletar és vendégük, Maija Kauhanen. Az a'capellát szájdobbal és Kalevala-rappel bolondító finn csajok két éve beleégették magukat a fülembe, Kauhanen pedig egyedül is elég lett volna, hogy hallani akarjam (volt is néhány dal erejéig lehetőségem rá szombaton...). Ilyen előzményekkel bizony vicces ilyet mondani, de ez az előadásmódot, színpadképet, kosztümöt, mindent egyfajta gyönyörű, hideg, északi misztikába göngyölő előadás lett nekem az est igazi fénypontja. Fura ilyet mondani, hogy én a Sabor de Gráciával érkeztem meg igazán az idei fesztiválra de a Tuuletarral rendezkedtem be otthonosan. Teljesen mást és máshogy ragadnak magukkal... ám amíg így teszik, vigyék. Vigyenek.

Szombat

Amikor megláttam a székeket a KisHallban, meg a szokatlan hagszerek tucatjait a színpadon, úgy helyezkedtem el Tamás mellett az első sorban, hogy valahol előre belesimultam valamiféle enyhén meditatív alaphangulatba. Amit aztán hol erősített, hol megtört a Sirom formáció három zenésze... Ők a zenéjük úgy nevezik, hogy folk egy másik univerzumból. Én úgy hívom, hogy Kassák Lajos hangszerekkel és eszelős zenei tudással a kezében. Az avantgard erős, képzettársításokra épülő szabadszerkezetei ömlöttek le ránk a hangszerek alkalmanként igen alternatív használatával kinyert hangjain át - az ipari monotonitástól a szakadatlan növényi növekedésig eszméletlenül sokféle hangulatot megjelenítve. Az indusztriálistól a sevdalinkáig - elképesztő a paletta szélessége, ahonnan ebbe a zenébe Iztok Koren, Ana Kravanja és Samo Kutin színeket kever. Kell hozzá egy befogadói érzékenység és türelem, de például az este ez volt az egyik koncert, amelynek közönsége nemhogy nem fogyatkozott, de gyarapodott a végéig. Holott a NagyHallban közben már megkezdte műsorát a Muzsikás és a Muzykanci...

Ahova épp csak odaszagoltam. Imádom őket (mindkét formációt), így hallottam-hallom is őket viszonylag sokat. Azt most vettem észre, hogy a mezőségi sorzárlata nekem szavakban így hangzik: ki a legény, ha én nem?... Tény, a megelőző meditáció után kicsit erős váltás volt  a legényes... Inkább besurrantam hát az első kisterembe, hogy hallgassam kicsit szólóban is Maija Kauhanent. Olyan komoly lecke, ha felméred, mit is hallasz! Ez az igazi női mágia zenében: a kantele, az ének, a teljesen átélt szenvedés- és örömteli hangok... Maija nem takart ebből a nagyon más északból egy szemernyit sem el: kapu volt ez a zene, lélekkapu. A VoltLokál intimebb, foteles, padlószőnyeges (ennek megfelelően padlón is ülős) légkörében nagyon otthonosan érezte magát zenész és közönsége, nehéz is volt kiszakadni ebből. De kezdődött a Trio Da Kali, és abból egy percet sem lett volna szívem kihagyni. Ez volt az egyik koncert, amiről tudtam, hogy elejétől a végéig hallani akarom. Hawa Diabaté, a legenda, Mady Diabaté lánya, Lassana Diabaté, Mali talán legjobb balafon-játékosa, és Mamadu Kouyaté (a másik nagy zenészdinasztiából...) basszus ngonival a kézben. Egyrészt valami hihetetlen, mennyire nyilvánvalóvá teszik: ezeken a látszólag behatárolt lehetőségekkel bíró ősi hangszereken bármilyen játékmód megidézhető - s hogy mennyire afrikai gyökerű a népszerű zenéink egy igen jelentős része. Anno a Womexen a Sarabi, tíz tündérien energikus fiatal előadásában hallhattam az egyik határoktól függetlenül ismert és ismerős afrikai dalt, amit most a Trio Da Kali is előadott - nem akármilyen iskolázás volt: hárman legalább annyira energikusan, bevonva a közönséget, példaszerűen...

Jó volt, hogy ez a koncert ilyen dinamikusan ért véget, mert egyébként nagyon megüthetett volna Ekrem Mamutovic bandája. Na ez a balkáni trombitazene, amit szerintem csak mozogva lehet átélni, ez aztán tényleg ki a legény... zene; de az este ezen stádiumában pokolira jól esett. A családfő trombitával a kezében konkrétan zseni. Ők aztán tényleg semmit nem a fülünknek szokott ösvényen vezetnek! Nagyon ügyesen keverték a dalokon belül a többi balkáni rézfúvós zenekar által fülünkbe ültetett ritmikai variációkat - újak voltak az eddig hallotthoz képest. Komolyan veszélyezteti ez a szerb zenekar az umtaumta számomra eddigi királyainak tekintett román Fanfare Ciocarlia pozícióját. Kíméletlen műsort adtak, jó volna hallani őket még...

Aztán jött a Parasztok atmoszférában. A név zseniális. A hozzáállás bátor - még soha nem fogalmazta meg a szemem láttára ennyire kíméletlenül senki, színpadon állva, bele a képembe: a jelenlegi népzenei hagyományőrzés (minden gyönyörű erénye ellenére) a múltjából él. A táncházmozgalom keltette hullámverés utóéletében - mert mára a bemutatott hagyomány nem az együttműködés jegyében közösségi élmény, ugyanúgy zenész és hallgató egyszerű viszonya, ugyanúgy produktum és fogyasztó üzleties kapcsolata, mint akármilyen egyéb termék. Ezeknek a fiataloknak igazuk van: amit általában népzene gyanánt nézünk-hallgatunk, az halottvirrasztási szertartás. Ezt tolták minden könnyítés nélkül a képünkbe, iszonyatosan vontatott, keserves előadásban (mintegy sírva vigadva). Olyan fiatal zenészek, akik amúgy például a Góbéban mindent megtesznek érte, hogy élő, lélegezhető dolog maradjon ez a hagyomány. Csakhogy néha ők maguk sem találtak kapcsolatot az előadásban a tradíció és formabontás közt. Csakhogy a dekonstrukció színpadon eszelősen kockázatos móka, ha nincs ellenpontozva. Csakhogy úgy tűnik, nemcsak a kretént, az iróniát se lehet fullba' tolni - a kilátástalanság légköre elerodálta a közönséget. Bevallom, én sem vártam meg a végét - csillantanak-e valamit a sírásólapát élén futkosó fényen túl is, valamilyen reménysugarat...

Lementem még Gili Yalo etióp funkyjára - azt hiszem, ha ez az egy koncert lett volna az este, hálásan megköszönöm, de abban a földbe döngölt állapotban, amennyit meghagyott belőlem az atmoszféra, egyszerűen elment mellettem a muzsikájuk. A közönség nagyon élvezte, volt is mit; tehetséges fiatal zenészek és egy energiabomba frontember - eszméletlen, mit dolgozott ez a srác a színpadon, alaposan megtáncoltatta a fogékonyakat. Valamennyire kirázott a sokkból - de nem tudott a bőröm alá hatolni. Meg el is fáradtam ennyi hatástól addigra.

Vasárnap

"Vasárnap a fesztivál egy csak a Ritmo-n hallható műsorral tiszteleg a térség és hazánk roma zenészei előtt. Ebben a gálaprodukcióban a sokféle hagyomány kiemelkedő művészei lépnek színpadra, a közismert előadóktól az amatőr zenészekig és újra hallhatóak lesznek legendás hangok. A vokális zenét fókuszba helyező koncerten a popzenétől a tradicionális zenéig jól ismert nevek mellett a nagyközönség számára ismeretlen, de a közösségen belül nagyra tartott muzsikusok játszanak együtt és olyan áttekintést adnak az ezerarcú hagyományból, amely mindenki számára tartogat felfedezni való új élményt. Az együttlét, a közös zenélés élménye, a közös hagyományon való osztozás megsokszorozza az élmény erejét" irják a rendezvény programajánlójában...

A fellépők névsora:

Várkonyi csibészek

Balogh Andrea / Lakatos Mónika és a Cigány Hangok
Balogh Dániel / Lindri Együttes
Balogh József “Anirosz” / Romano Drom
Balogh Krisztina / Lakatos Mónika és a Cigány Hangok
Balogh Tibor / Romengo
Farkas István / Ternipe
Frigur Róber “Bobi” / Khamoro Budapest Band
Horváth Mária / ex-Lindri Együttes
Horváth Zoltán / Kanizsa Csillagai
Horváth Zoltánné / Kanizsa Csillagai
Király Pál (Szolnoki Pali)
Kovács A. Máté / Romano Drom ( Tycoon Endorser )
Lakatos János – Stefánó
Lakatos János Guszti / Romengo
Lakatos Mónika / Romengo
Miczoura Mónika
Novák Csaba
Rostás Csaba /ex-Ando Drom
Rostás Mária / Kék Láng
Rostás Mihály Mazsi / Romengo
Rostás Mónika / ex-Ando Drom
Rostás Tünde

Igazából ez volt az igazi népzene, amikor a Várkonyi csibészek belakták a színpadot. Nyersek, csiszolatlanok, válogatás nélkül hozzányúlnak ahhoz, ami a hallhatóból megmozdítja őket (legyen az József Attila vers, vagy sláger), de mélységesen önazonosan, egy hangütéshez hűen, mindent a maguk képére formálva - s mégsem egy lébe verve. Érdekes volt hallani ezektől az ózdi gyerekektől ezeket a nagyon felnőtt dalokat - dolgokról, amiket még nem éltek át; mert ennek ellenére volt hitelük. A színpadi jelenlétük már most ott van a szeren. Nagyon szeretném, ha egy áldozatkész, fantasztikus tanár odaadásából modell lehetne... pénz kellene hozzá, piszok sok, meg nagyon sok türelem.

Aztán eljött a pillanat, amikor az összes fellépő felsorakozott a színpadon, hogy két órán át szakadatlanul dalokba fürdessenek. Megkapó volt, hogy mennyire mélyen megélt bánattól mennyire szinte önfeladásig felszabadult örömig terjed az érzelmi terjedelem széle a roma muzsikában. Elgondolkodtató volt, hogy ez a muzsika mennyiféle - hallgatósok, pergetősök... Rostás Mihály "Mazsi" még felsorolt vagy háromfélét... Elgondolkodtató a gondolkodásmód, hogy ezek a féleségek hangulatokat jeleznek. És akkor még nem ejtettünk szót a tájegységekről, merthogy ennek a hagyománynak is vannak helyi sajátosságai, bőven vannak színei. És talán még nagyobb veszélyben van, mint a mi népzenénk - még ha örömmel láttam is, van fiatalabb generáció, aki játszani fogja, táncol rá... mert a nagyvárosi fiatalt beszippantja a hiphop, a rap, ami éppen világszinten jön. 

Nagyon szép lezárása volt a három napos fesztiválnak a Roma Ritmo. Így kell. Fel kell mutatni ezt a sok színt. Jó volna, ha minél többen észrevennék...