 |
| Ramsch & Rosen (fotó: Galgóczi Tamás) |
Most aztán tényleg hagytam magam csapongani, befolyásolni, menni a kedvem meg a fülem után (meg Galgóczi Tamás barátom kívánságai után) csak úgy. Mert Timi jóvoltából pénteken és vasárnap újfent zenébe merülhettem - a Budapest Ritmo (a tavalyi Womex frissen gründolt hazai kistestvére) két napjára, péntekre és vasárnapra kaptam tőle jegyet és kimenőt (szombaton máshol voltunk érdekeltek). Ha rászánhattam volna az időt ebben a sűrű, olykor igen fárasztó októberben, nyilván megint hosszan válogattam volna az elérhető információk által, mibe hallgassak, mit hagyjak ki, mit szeressek (előre), mit ne (legfeljebb utólag...) - de nem jutott rá érkezésem. Sokkal jobb így - jobb érzéssel veszem tudomásul, mennyi minden nem érinthetett meg, ha egyszerűen csak azzal foglalkozom, ami igen.
Péntek
...volt az egyszerűbb eset, hiszen csak a sátorban sorakoztak egymás után a koncertek. Könnyebben ülepedett így az élmény - hogy a zenekarok közti átállás szüneteiben nem egy teljesen más zenei világban utaztunk -, de hiányzott belőle a tavaly megízlelt pörgés, a bőség boldog zavara. Hiányzott belőle a habzsidőzsi. De csak az. Mert ahogy felpörgette az estém a Svjata Vatra (viking-kozák folk-rock, észt zenekar és az ukrán frontember: Ruszlan Trochynsky), arra nem lehetett panaszom. Tény, az erősen posztpunk hatású pozaunozás háta mögé népi hangszerekkel és ritmusokkal dallamot hímező banda világát azért viszonylag hamar ismerőssé hallotta a fülem, de én ezt valójában szeretem, ahogy egyfajta lendületes, pár vonalas egyszerűség mögül kikacsint egy sokkal bonyolultabb világ. Belakták a színpadot, élvezték a lehetőséget - jól érezték magukat s ezt jó volt látni-hallani. Elkezdődött velük valami. Megköszöntem nekik.
Hogy aztán az összes nem létező angolságommal próbáljam megköszönni a Tuuletar hölgyeinek, amit következő fellépőként velünk műveltek! Ezt tényleg hallani kell, hogyan lesz az a' capella teljesen modern, hiphoppal felérő mutatvány, hogyan épül bele a beatbox és hogy szól a rappelt Kalevala - na, valahogy így kell életet lehelni a hagyományba, nem közel hozni, modernizálni úgymond, hanem beledöngölni a hallgatóba, négy fényes lányhanggal, megkérdőjelezhetetlenül. Beszélgettük Tamással, mekkora áldás a finneknek, hogy van egy hiteles eposzuk (akármennyire is konstrukció voltaképp, akármennyire is ellentmondás-mentesített irodalmi változat), mekkora hiány, hogy ezt a saját kultúránk gyökérzete így nem élte túl, hogy a népzenei, népmesei gyűjtésekből kell-lehet úgyamennyire kimatekozni - meg ellenkulturális (keresztényi) alapokon fogalmazott, akkori, napi politikai érdekeket szolgáló, történetírói kódex-szövegekből. A négy lány igazi időhídverő - ráadásul profi, zavarba hozhatatlan előadók, akik még a bakijaikat is képesek az előadás színgazdagságának növelésére használni - nem mellesleg aztán végigbulizták a többi fellépő koncertjeit, felszabadultan ugrándozva.
 |
| Maïa Barouh (fotó:Galgóczi Tamás) |
Volt mire ugrálni. Nekem Maïa Barouh és zenekara fénylett a legszebben pénteken. Okinavai varázsének, fuvola, a japán dobhagyomány és (a francia kísérőzenészek által alápakolt) electropop - na, velük egy egész estés bulit igencsak el tudnék képzelni; és egy pillanatig sem ülve. Fura ez - általában idegesít ez a vonal, általában nem szeretem; előítéletes vagyok némiképp - jó hogy nem készültem fel belőlük, jó, hogy egyszerűen csak ott voltam. A hölgy órákat adhatna színpadi jelenlétből, megdöbbentően vitt bennünket, minden mozdulatával zenélt. Élőben kell hallgatni, mert sokkal többet ad, mint akármilyen felvétel. Képes volt felfűteni a sátrat, a (pénteken érthetetlenül gyér) közönséget odarángatta a színpad elé, megtáncoltatta a népet, megénekeltette a népet, egyszerűen többen lettünk. Fesztiválra való, kegyetlenül eltalált, főműsoridős program...
Valahol nemcsak Sorie Kondi, a vak énekes és együttese ült le ezután - ő a színpadra, a nézők ahova éppen tudtak... Mint mikor boldogult ifjúkoromban egy Nap-nap Fesztiválon a Vágtázó halottkémek után jött a Sziámi. Pedig valamit nagyon tud a hangszerével, a mbirával az öreg, csak ez esetben egyrészt egy teljesen másra hangolt közeg fogadta, mint ahol érvényesülhetett volna ez a fájdalmakat lüktető szív, másrészt a DJ hozzátétele inkább elvétel volt a fülemnek... a jóval egyszerűbb alaplüktetés leültette a hangszeres játék és az ének afrikai zenékre annyira jellemző egymással-körbefutkározását is. Itt és most nekem elvett a zenéből a világzenei attitűd... és sajnos elszivárgott közben a nép is. Mondjuk a Throes + The Shine tagjait ez egyáltalán nem hozta zavarba, ötven embernek is elképesztő energiával adták a bulit - ez sem az én zeném, ehhez képest hatalmasat ugráltam rá...
Vasárnap
...viszont megkaptam a bőség óhajtott zavarát - a szombati (szívemnek kedves, egyéb) program után kicsit náthásan és nagyon fáradtan. Pont illett a hangulatomhoz az a kedves érzékenység - mondjuk így: sramliköltészet - ami a Ramsch & Rosen játékát jellemzi. Sam Lee jutott az eszembe, holott Somin Zöchbauer (a Federspiel egyik zenésze) és Julia Lacherstorfer játéka legfeljebb az attitűdben, a felszabadultan játékos, szuverén hozzáállásban rokon a szarkafészek angolszász fiókájának dalvilágával - ahogy a saját hagyományt merik teljesen más dimenzióba helyezni az intimebb hangszer-használattal, a szokatlansággal, ami ugyanazt másként építi. Tényleg meglepő, hogy a fülemnek mindig harsány és felületes umtatta alatt (fölött, mögött) milyen boldogan kibontakozó kis szépségek lakhatnak. Őket keresni fogom és mindenképpen meg szeretném mutatni Timinek is - az is lehet, hogy új kedvencet avatunk a vasárnap reggeli ébredésekhez (ahonnan most Sam Lee és bandája kirobbanthatatlan)
Kivártuk a végét, így nem mentünk fel a fesztiválszínházba - várt bennünket a sátor és Noura Mint Seymali. Mauretániai sivatagi blues - hát kérem! Egyszerűen elképesztő, hova, hogyan engedi magát a saját szája íze szerint hangolt gitáron Noura férje, milyen alázatos pontossággal és nagy fantáziával színez a basszusgitáros, hogyan keres a dobos ritmusokat ehhez a saját ízekkel bőven rakott zenéhez! Lenyűgöz a nemtörődömnek tűnő bátorság, ahogy egy cifra okán lazán túllóg a szóló a keretén (amit a többi hangszer pontosan jelez) - egyszerűen nagyobb egységekben gondolkodva, mint a puszta, fülünknek megszokott, együtt kattanó lüktetés. Ha elkap ez a gondolkodásmód, egyszerre rájössz: nem hiba. Szépségek forrása, hogy hagyja a dallamot, a díszítményt, Knopfler bontott játékmódjához igen hasonló (sivatagi hangszereken edzett) pengetéssel - ez is milyen érdekes, hogy a bendzsó felől jövő gitáros jut az eszembe Jeiche Ould Chingali játékáról, aki érkezzen akármilyen hangszer felől, mintha az isten is gitárt teremtett volna a kezébe. Jártak már itt, remélem, még jönnek...
 |
| Mames Babegenush (fotó: Galgóczi Tamás) |
Nem túl hosszan, de belehallgattam a Kapela Maliszów előadásába - aztán a Fesztiválszínház színpadán a három énekes, Szalóki Ági, Pandzarisz Dina és Lakatos Mónika koncertjébe (nagy örömmel fedezve fel a színpadon Palya Bea állandó tettestársát, Szokolai Dongó Balázst)... remélem, hallom még őket, remélem, még sokszor, jó kis kulturális mixet hoztak, élvezet volt tágra nyílt tekintetű walesi lányok szomszédságában hallani őket (teljesen elvarázsolt hallgatókat tessék elképzelni...). De muszáj volt kimennem a sátorba, hogy megkóstoljam a dán klezmert. A Mames Babegenush ütött, bolondos és felszabadult zenéje kellett, klezmer, balkáni, meg ki tudja, még mi; jókedv és egymásra nevetések - náluk éreztem, hogy akárhol képesek ezt a könnyed, mégis munkás őrületet feltenni a színpadra, és érezte ezt a (péntekhez képest örvendetesen felszaporodott) közönség is. Van bennük valami elemien gátlástalan - a klezmerből általuk nem hallatszott úgy a mély és indokolt bűntudat ahogy időnként szokott, annál inkább a sutba hajítása. Nem tudom, mi teszi ezt, mi az a dán fűszer, amitől kilúgozódott a játékukból a műfajt gyakran jellemző mély (és kétféle) végletesség - hogy csak életöröm áradjon felénk a színpadról: zenébe göngyölt jó-élni-érzet.
Nem az ellenpontot kerestem, amikor belehallgattam a Klapa Reful férfikórusának éteri hangulatú előadásába. És nem az ellenpontot kerestem - valahol mégis azt kaptam, amikor besodródtam a Fesztiválszínházba Amira Medunjanin sevdalinkáját hallani. A sevdah nehezen magyarázható érzeteket kelt - néha elhiszem neki, hogy létezik simogató fájdalom. Bosszúföldi szelíd énekek ezek. Jó volna kideríteni, miért érint ennyire közelről, miért érzem úgy, hogy ez is otthonom - ahova visszahallgatódzom. Már tavaly, a Womexen elfogott magának a Sevdah Takt (a műfaj egyik renitense, úgy különben) de azóta is tartozom róla egy írással - valahogy nehéz erről beszélnem. Szembenézést követelne valamivel, amit még valójában nem fejtettem meg. Egyszer biztosan sikerül. De addig még sok sevdah ágyaz bennem helyeket egy megfogalmazatlan gyásznak.
Így ért véget. Nekem így. Kicsit melankolikusan, de nagyon boldogan. Remélem, hagyománnyá lesz ez a rendezvény, remélem jövőre is lesz Budapest Ritmo - a MÜPA ideális helyszín erre, jól kihasználható, erre való terekkel. Lehet, hogy a késő esti bulizenéknek egy harsányabb reklám nem ártana (a visszafogott, kulturális program ízű hirdetések mellé), hogy ne ötven ember örüljön egy talán soha többé itthon nem látható angolai-portugál kuduro-rock bandának; lehet, hogy nem kéne erőltetni a hangos-bemondást amikor koncert van az átriumban - érzékeny, gazdag csendet termő koncert ráadásul. Lehet min javítani. Csak legyen min. Ha lesz jövőre is Ritmo, én ott leszek.
 |
| Jeiche Ould Chingali (fotó: Galgóczi Tamás) |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése