Babiczky Tibor: Levegővétel, A jóemberek

Verseskötetet versben idézve elemezni – játszottam már ilyet, de soha nem éreztem ennyire helyénvalónak, mint Babiczky Tibor esetében. Megindító dolgai vannak. Fiatalon öreg, érett, kegyetlen és szigorú – csak nézem a maga-fajta teherviselőket, azokat, akik nem fordítják el a tekintetüket, ha szúr-sikolt beléjük a látvány, és nem irigylem az ehhez kimért bátorságot és lelkierőt. Remélem, kedvet tudok csinálni hozzá, hogy kézbe vegyétek a verseit… 

Egy Levegővételre 

Irigykednék rá ismeretlenül

Ennyi gazdagságot egy lélegzeten -

szinte irritál.

Üres kert? Drótkerítés? Egy pillanat darabokban?

Kihajtogatja önmagát és szétterül

bennem, ami benne kiabál.

Ahol csupa mozdonyzokogás a kert:

ott találkozunk, egykor volt balatoni nyárban,

hol éppen hosszú tél következik;

lassú beszédét szívembe zártam,

de mint egy tőrt - hisz úgy szúr, úgy sajog,

ahogy saját kínommal szövetkezik.

Még akkor is, mikor vitatkozom,

valaki bennem neki ad

igazat:

„Nézd, elsötétült az álom, elhagyott”.

De a sötétben szívritmusra hagy

verdesni egy aranymadarat. 

A jóemberek margójára 

Nem tudom, hogy itt ki a hunyó,
de nehéz neki ekkora bugyor
érzékenységgel dermedni e kort –
széllel bokázó, rászáradt gubó
a humora, alkalmasint ha csurgat
egy kis szódát az égett alkoholba,
a whiskybűz amint ajakra fagy;
ahogy angolszász múlton ballag át,
hol sírvers követi a balladát.

Jóember vagy? Akár a hőseid?
A mennyre sáros, a pokolra bufla?
Bitó-érett gyümölcs, kin nem segít
ha rossz választás mentén végre bukna?
Mint egy kései, keserű Robert Burns,
akit nőstényöl immár nem vigasztal –
kinek szállongó pipafüst az erkölcs,
sötétjében nincs arca a holdnak:
bánatvölgybe úgyse jön a holnap?

Valakit gyászol. Lehet, előre mindet?
Nem tudhatom személyes gyászodat –
Csak érzem télbe kékülő tagokkal
hová vonszol e vers-bitó-vonat –
hogy távoli, hangás angol múlt-sarak
göröngye szárad bakancsos lábadon,
hogy magad elől sem rejt a szó-vadon
zabáltan itt lógsz, pucéron és vakon,
kinek máját kutyák, szívét a madarak –

Azt remélem, hogy hamar felébredsz,
hogy nemcsak álmodban, ha lámpa gyúlt,
s hogy önmagába temeti a múlt,
amit – hisz látom – engedni képtelen vagy.
Egy rozsföld mellett majd a rozsbeszéd –
remélem, fruska új tavaszra éleszt,
mit nem felednél, tőle semmivé lesz.
De addig túl Szépasszonyon és őrdögön,
minden leírt sorod köszönöm!