2016. augusztus 11., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

- Mi történt? - kérdezte Poppaea vádoló, számon kérő hangon.
Nero rossz lelkiismerettel állott előtte.
- Komédia - felelte Nero. - A nép színházat játszik. Zendülés van, tüntetés. Az történik.

Érdekes, hogy elsősorban a máshol olvasott miatt éreztem úgy – elő kell vennem ezt a könyvet, beleolvasni újra, kicsit megmerítkezni benne, mint egy római fürdő érdes falú, de kényelmes medencéjében. Ahol viszont (ha zsarnok lennék, most dühöngenék) a víznek pont nem a megfelelő a hőfoka. Első regény, határozottan bizonytalan, a fókuszában csúszkáló: megtalálja és elveszíti az arányokat, időnként szenveleg és szépeleg – mégis szeretem és nemcsak az írója személye, a későbbi életmű, a versek miatt. S nemcsak azért, mert vannak rendkívül találó, finom mondatai, amelyek a szecessziós szövegkörnyezetben is pontosan közvetítik az érzetét egy szerepnek, ami a zsarnoké.

De ahogy ígértem, induljunk ki (kivételesen) a recepció végleteiből. Király István történelmi parabolaként értékeli a regényt, Kosztolányi kora egyfajta irodalmi tükrének. Kiss Ferenc szerint az értékválsággal küzdő társadalom rajzába ágyazott „anti-fejlődésregény”. Bori Imre szerint szinte nettó „művészregény” – csak az alkotáshoz való beteg viszony rajza érdekes benne, bár e rajz tekintetében egyedülálló. Bodnár György lélektani regénynek – alkotás-lélektani kísérletnek jelöli, Szegedi-Maszák Mihály csak egy apropónak, hogy a történelmi regény mibenlétéről elmélkedhessen a kötet kapcsán. A kortársak Nero figurájában Szabó Dezső karikatúráját látták – rácsodálkoztam, hogy ez a vita mennyire él ma is; és mennyire sokféle alakban: nem is túl rég (a kritikai kiadás kapcsán)  egy megjelent írás Kosztolányi úgymond „zsarnoktükrét” szinte napi kontextusba helyezte…

Most hadd beszéljen belőlem a sejtett, a bizonytalan, amit (mégis) biztosnak érzek. Izgalmas - úgy különben - ez a Szabó Dezsőt mű-fókuszba emelő megközelítés, csak alapjában nem veszi figyelembe az alkotó személyét. A fiatal Kosztolányi (mélységesen és sokrétűen) szinte minden leírt szavában benne él; a Babits-i magamnál tovább nem jutottam ordas szintekig nyilvánvaló játékát játssza a versekben, a novellákban, s nyilvánvalóan a legelső regényében is. A prózája később úgy él egyre teljesebb életet, ahogy ettől a gyakran leplezetlen tükörjátéktól eltávolodik, akár úgy, hogy szeretettjeinek életéből ironizál (ahogy mondjuk az Aranysárkányban) avagy ironikus alteregó-teremtéssel játszik és távolít szabadabban (mint Esti Kornél történeteiben). A szememben a legerősebb művek azok, ahol ezt az ironikus mankót is elhajítja (például a Fürdés c. novellában) – amit a Nero esetében még oda se támaszt az enyhén szépelgő, szecessziós módon burjánzó látszólagos semmit-mondás; az elcsúszó optika hóna alá. Nero ugyanúgy Kosztolányi alteregója, ahogyan Britannicus is – a Szabó Dezsővel fellobbanó időleges barátság és közös munka a Kosztolányiban könnyen rezonáló húrok hangzatát tölti élettel: Neroban annyi Szabó Dezső van, amennyit Kosztolányi felfedezett és feltárt magában Szabó Dezsőből. Kétségtelenül: a kapcsolat tapasztalata által. Kosztolányi dilettáns költő-császárja nem Szabó Dezső gonosztükre – hanem Kosztolányié. Messzire vezetne, ha fel akarnám tárni a meglehetősen zaklató ismeretség összes okát és vonatkozását (például költőnk bérhírlapírása az irredentizmus jegyében), és szerintem nem is igazán segítené a Nero, a véres költő feltárását…

 - Mégis - hebegte Nero - gyilkosság.
 - Gyilkosság? - szólt Seneca, magasra vonva szemöldökét. - Mondd inkább: államérdek és akkor mosolyogni fogsz. Nem szabad megijedni egy szótól. A szók magukban mindig borzasztóak, mint az üres koponyák. Hiányzik belőlük az élet, a vér meleg, emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. Hiszen gondolkozz csak, mi történt volna, hogyha ez nem esik meg. Ő tovább ármánykodik, a hadsereg kettészakad, kitör a háború, polgárok és katonák egymást ölik. Jobb lett volna ez? Valld be őszintén, ártatlanabbnak, szelídebbnek érzed-e magad, hogyha egy élet helyett sok ezer vész el s hullahalom borítja a Palatinust és Capitoliumot?

Szabó Dezső
…Hiszen a hatalomban saját határait nem lelő dilettáns elszabadulása a szervilis környezetben (aki sem a művészetet nem tanulja, sem a hatalmat – egyiket sincs kitől ott, ahol nem fogalmazódhat valódi kritika) nincs kapcsolatban Szabó Dezső váteszi öntudatú primadonna- és páriaszerepeivel. Egyszerűen nem ugyanaz a pozíció a nagyregény sikerét gát nélkül politikai aprópénzre váltó, állandóan (bármilyen) pálya szélén ágáló író-szerkesztőé, mint a dilettáns diktátoré – annyira nem, hogy egymás karikatúrái se igen lehetnének. S ugyanez a véleményem a politikai felhang, a Király István által felvezetett kortükör – politikai, történelmi parabola értelmezésre feszítéséről is. Kosztolányit ez idő tájt még igen kevéssé érdekli a világ e vetülete maga körül - így köthet ki a Tanácsköztársaság kíváncsi, óvatos támogatása után egy darabig a szélsőjobboldali Új Nemzedéknél (az elcsatolt Szabadka szülötte oda vetődik, ahová az indulata veti…). Elsősorban saját maga érdekli, másodsorban az irodalom (most és itt nem említeném a nőket…). Ahogy kulcsregény-pozícióba kényszerítette a szocialista irodalomtörténet ezt az alapjában a nagy mű születését és fogadtatását (az írópálya csábító buktatóit Nero jól ismert története kapcsán olykor túlságosan szenvelgő, kiegyensúlyozatlan gesztusokkal) feltárni kísérlő könyvet, az nem a könyvről, csak a szocialista irodalomszemléletről árul el rengeteget. Akkor ez volt az alap: a társadalmi vetület. Ráhúzható a történetre, de pattanásig feszülnek e szemlélet „ruháján” a gombok – az alkotásba hiába torzuló lélek rajza mentén. Nero nem attól válik pokoli császárrá, hogy nem teljesül ki a tehetsége a költészetben…

A fiatalember író – a megélhetésért ügyeskedni, csalni, újságot írni kényszerülő, valamilyen szinten (hogy mást ne mondjak: a sikernek) kiszolgáltatott író szerintem mindössze azt méri fel az ismert történeten át, milyen buktatókkal rakott a minden lehetőséget életbe markoló művész sorsa, milyen az, ha nincs előtted korlát, ha nem kell izgasson a megélhetés, ha bármi a te kiteljesedésed szolgájává tehető – hogy szerinte hova vezet ez. A fiatal író felméri, mit jelentene a korlátlan vagyon, a szabadidő dögivel, mit jelentene, ha bárki megkapható – mit jelenthet ez a művésznek. Felépíti ebből azt a kudarcot, amit érez benne: a tehetségben, aki nem kap igazi kritikát, aki nem kaphat igazi ösztönzést, aki nem vágyakozik – a szóhoz, a művészet szavakba vágyó mágiájához vágyakozás kell, betöltetlen éhek, elérhetetlen gyümölcsök, súrlódó pályatársak, bántó élű kritika; mert e nélkül elbetegszik, a legkevesebb, hogy öncélúvá válik, a legtöbb, hogy zsarnoki terrorrá. A szóban is. Hamis dicsőséggé, amit (ha kell) a korbács kényszerít ki. Számomra a gyönyörű, időnként könyvből kifénylő mondatokon túl ez a szemlélet a Nero,a véres költő egyik igazi ajándéka – mert ezt a nézőpontot gördíti sokkal tudatosabban majd Esti Kornél álcája alatt is az író: az alkotói attitűd kizárólag a „benne létezés” felülemelkedést kerülő vállalásával csiszolódik, a csiszolódás fájdalmas, de szükséges; mert így születik a kellő érzékenység.

Ez az egyik fele – a művészregény-fele. A másik: sokan szeretik elfelejteni, hogy a zsarnokokat minden esetben a nép akarja, a saját arisztokráciája ellenében, a meglévő (vagyoni) hatalmi struktúrák ellensúlyaként. A zsarnokainkat úgy válasszuk a fejünk fölé, és ez a gesztus mindkét pólusnak - zsarnoknak és népének - felkínál egy-egy jól játszható szereplehetőséget. Ez a kapcsolat lényeges elemeiben valóban színházi, a zsarnok valóban játszik: kiteljesedésében végül jobbára már csak önmagának – kegyet gyakorló demokratát a legtöbbször (önmagában oximoron), aki a népe érdekében terrorizálja a híveit (is). Valóban zsarnoktükör is a könyv, amely a hatalom „színi teljesítményét” valamilyen szinten a helyén kezeli – a gesztusokban, ahogyan belátja: ez is csak egy szerep. De szerintem nem parabola, nem egy adott kor berendezkedésének történelmi kontextusba helyezett rajza – sokkal inkább e mintázat gyökerét tárná fel a történelmi kontextusban. A kényszereket, ami ezt a fajta szereplést szüli, az utakat, amiket bejárhat, és a jellegből következő kudarcot. Az antropos helyett a toposzt - ami ezt a társadalmi szerepet meghatározza. Ez a másik fele: a szerepbe csöppent középszerűség, amint zsarnokot játszik - és mindenki más, ahogyan szervilis tanítót, maradék szuverenitást, okkal vagy oktalanul lázadót, vagy csak úgy egyszerűen: népet.

Ez a kötet nem hibátlan, de szerethető. Számomra ennyi minden miatt. Nem kellene könyvtárak hátsó polcán porosodni hagyni.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...