- Mi történt? - kérdezte Poppaea vádoló, számon kérő hangon.
Nero rossz lelkiismerettel állott előtte.
- Komédia - felelte Nero. - A nép színházat játszik. Zendülés van,
tüntetés. Az történik.
Érdekes, hogy elsősorban a máshol olvasott miatt éreztem úgy – elő kell vennem ezt a könyvet, beleolvasni újra,
kicsit megmerítkezni benne, mint egy római fürdő érdes falú, de kényelmes
medencéjében. Ahol viszont (ha zsarnok lennék, most dühöngenék) a víznek pont
nem a megfelelő a hőfoka. Első regény, határozottan bizonytalan, a fókuszában
csúszkáló: megtalálja és elveszíti az arányokat, időnként szenveleg és szépeleg
– mégis szeretem és nemcsak az írója személye, a későbbi életmű, a versek
miatt. S nemcsak azért, mert vannak rendkívül találó, finom mondatai, amelyek a
szecessziós szövegkörnyezetben is pontosan közvetítik az érzetét egy szerepnek,
ami a zsarnoké.
De ahogy ígértem, induljunk ki
(kivételesen) a recepció végleteiből. Király István történelmi parabolaként
értékeli a regényt, Kosztolányi kora egyfajta irodalmi tükrének. Kiss Ferenc
szerint az értékválsággal küzdő társadalom rajzába ágyazott
„anti-fejlődésregény”. Bori Imre szerint szinte nettó „művészregény” – csak az
alkotáshoz való beteg viszony rajza érdekes benne, bár e rajz tekintetében
egyedülálló. Bodnár György lélektani regénynek – alkotás-lélektani kísérletnek
jelöli, Szegedi-Maszák Mihály csak egy apropónak, hogy a történelmi regény
mibenlétéről elmélkedhessen a kötet kapcsán. A kortársak Nero figurájában Szabó
Dezső karikatúráját látták – rácsodálkoztam, hogy ez a vita mennyire él ma is;
és mennyire sokféle alakban: nem is túl rég (a kritikai kiadás kapcsán) egy megjelent írás Kosztolányi úgymond
„zsarnoktükrét” szinte napi kontextusba helyezte…
Most hadd beszéljen belőlem a
sejtett, a bizonytalan, amit (mégis) biztosnak érzek. Izgalmas - úgy különben -
ez a Szabó Dezsőt mű-fókuszba emelő megközelítés, csak alapjában nem veszi
figyelembe az alkotó személyét. A fiatal Kosztolányi (mélységesen és sokrétűen)
szinte minden leírt szavában benne él; a Babits-i magamnál tovább nem jutottam ordas szintekig nyilvánvaló játékát
játssza a versekben, a novellákban, s nyilvánvalóan a legelső regényében is. A
prózája később úgy él egyre teljesebb életet, ahogy ettől a gyakran leplezetlen
tükörjátéktól eltávolodik, akár úgy, hogy szeretettjeinek életéből ironizál
(ahogy mondjuk az Aranysárkányban)
avagy ironikus alteregó-teremtéssel játszik és távolít szabadabban (mint Esti Kornél történeteiben). A szememben
a legerősebb művek azok, ahol ezt az ironikus mankót is elhajítja (például a Fürdés c. novellában) – amit a Nero esetében még oda se támaszt az
enyhén szépelgő, szecessziós módon burjánzó látszólagos semmit-mondás; az
elcsúszó optika hóna alá. Nero ugyanúgy Kosztolányi alteregója, ahogyan
Britannicus is – a Szabó Dezsővel fellobbanó időleges barátság és közös munka a
Kosztolányiban könnyen rezonáló húrok hangzatát tölti élettel: Neroban annyi
Szabó Dezső van, amennyit Kosztolányi felfedezett és feltárt magában Szabó
Dezsőből. Kétségtelenül: a kapcsolat tapasztalata által. Kosztolányi dilettáns
költő-császárja nem Szabó Dezső gonosztükre – hanem Kosztolányié. Messzire
vezetne, ha fel akarnám tárni a meglehetősen zaklató ismeretség összes okát és
vonatkozását (például költőnk bérhírlapírása az irredentizmus jegyében), és
szerintem nem is igazán segítené a Nero,
a véres költő feltárását…
- Mégis -
hebegte Nero - gyilkosság.
- Gyilkosság? - szólt Seneca, magasra vonva szemöldökét. - Mondd
inkább: államérdek és akkor mosolyogni fogsz. Nem szabad megijedni egy szótól.
A szók magukban mindig borzasztóak, mint az üres koponyák. Hiányzik belőlük az
élet, a vér meleg, emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. Hiszen gondolkozz
csak, mi történt volna, hogyha ez nem esik meg. Ő tovább ármánykodik, a
hadsereg kettészakad, kitör a háború, polgárok és katonák egymást ölik. Jobb
lett volna ez? Valld be őszintén, ártatlanabbnak, szelídebbnek érzed-e magad,
hogyha egy élet helyett sok ezer vész el s hullahalom borítja a Palatinust és
Capitoliumot?
Szabó Dezső |
…Hiszen a hatalomban saját határait
nem lelő dilettáns elszabadulása a szervilis környezetben (aki sem a művészetet
nem tanulja, sem a hatalmat – egyiket sincs kitől ott, ahol nem fogalmazódhat
valódi kritika) nincs kapcsolatban Szabó Dezső váteszi öntudatú primadonna- és
páriaszerepeivel. Egyszerűen nem ugyanaz a pozíció a nagyregény sikerét gát
nélkül politikai aprópénzre váltó, állandóan (bármilyen) pálya szélén ágáló
író-szerkesztőé, mint a dilettáns diktátoré – annyira nem, hogy egymás
karikatúrái se igen lehetnének. S ugyanez a véleményem a politikai felhang, a
Király István által felvezetett kortükör – politikai, történelmi parabola
értelmezésre feszítéséről is. Kosztolányit ez idő tájt még igen kevéssé érdekli
a világ e vetülete maga körül - így köthet ki a Tanácsköztársaság kíváncsi,
óvatos támogatása után egy darabig a szélsőjobboldali Új Nemzedéknél (az
elcsatolt Szabadka szülötte oda vetődik, ahová az indulata veti…). Elsősorban
saját maga érdekli, másodsorban az irodalom (most és itt nem említeném a
nőket…). Ahogy kulcsregény-pozícióba kényszerítette a szocialista irodalomtörténet
ezt az alapjában a nagy mű születését és fogadtatását (az írópálya csábító buktatóit
Nero jól ismert története kapcsán olykor túlságosan szenvelgő,
kiegyensúlyozatlan gesztusokkal) feltárni kísérlő könyvet, az nem a könyvről,
csak a szocialista irodalomszemléletről árul el rengeteget. Akkor ez volt az
alap: a társadalmi vetület. Ráhúzható a történetre, de pattanásig feszülnek e
szemlélet „ruháján” a gombok – az alkotásba hiába torzuló lélek rajza mentén.
Nero nem attól válik pokoli császárrá, hogy nem teljesül ki a tehetsége a
költészetben…
A fiatalember író – a
megélhetésért ügyeskedni, csalni, újságot írni kényszerülő, valamilyen szinten
(hogy mást ne mondjak: a sikernek) kiszolgáltatott író szerintem mindössze azt
méri fel az ismert történeten át, milyen buktatókkal rakott a minden
lehetőséget életbe markoló művész sorsa, milyen az, ha nincs előtted korlát, ha
nem kell izgasson a megélhetés, ha bármi a te kiteljesedésed szolgájává tehető
– hogy szerinte hova vezet ez. A fiatal író felméri, mit jelentene a korlátlan
vagyon, a szabadidő dögivel, mit jelentene, ha bárki megkapható – mit jelenthet
ez a művésznek. Felépíti ebből azt a kudarcot, amit érez benne: a tehetségben,
aki nem kap igazi kritikát, aki nem kaphat igazi ösztönzést, aki nem vágyakozik
– a szóhoz, a művészet szavakba vágyó mágiájához vágyakozás kell, betöltetlen
éhek, elérhetetlen gyümölcsök, súrlódó pályatársak, bántó élű kritika; mert e
nélkül elbetegszik, a legkevesebb, hogy öncélúvá válik, a legtöbb, hogy
zsarnoki terrorrá. A szóban is. Hamis dicsőséggé, amit (ha kell) a korbács
kényszerít ki. Számomra a gyönyörű, időnként könyvből kifénylő mondatokon túl
ez a szemlélet a Nero,a véres költő egyik
igazi ajándéka – mert ezt a nézőpontot gördíti sokkal tudatosabban majd Esti
Kornél álcája alatt is az író: az alkotói attitűd kizárólag a „benne létezés”
felülemelkedést kerülő vállalásával csiszolódik, a csiszolódás fájdalmas, de
szükséges; mert így születik a kellő érzékenység.
Ez az egyik fele – a
művészregény-fele. A másik: sokan szeretik elfelejteni, hogy a zsarnokokat
minden esetben a nép akarja, a saját arisztokráciája ellenében, a meglévő
(vagyoni) hatalmi struktúrák ellensúlyaként. A zsarnokainkat úgy válasszuk a
fejünk fölé, és ez a gesztus mindkét pólusnak - zsarnoknak és népének - felkínál
egy-egy jól játszható szereplehetőséget. Ez a kapcsolat lényeges elemeiben
valóban színházi, a zsarnok valóban játszik: kiteljesedésében végül jobbára már
csak önmagának – kegyet gyakorló demokratát a legtöbbször (önmagában oximoron),
aki a népe érdekében terrorizálja a híveit (is). Valóban zsarnoktükör is a
könyv, amely a hatalom „színi teljesítményét” valamilyen szinten a helyén
kezeli – a gesztusokban, ahogyan belátja: ez is csak egy szerep. De szerintem
nem parabola, nem egy adott kor berendezkedésének történelmi kontextusba
helyezett rajza – sokkal inkább e mintázat gyökerét tárná fel a történelmi
kontextusban. A kényszereket, ami ezt a fajta szereplést szüli, az utakat,
amiket bejárhat, és a jellegből következő kudarcot. Az antropos helyett a toposzt - ami ezt a társadalmi szerepet meghatározza. Ez a másik fele: a szerepbe
csöppent középszerűség, amint zsarnokot játszik - és mindenki más, ahogyan
szervilis tanítót, maradék szuverenitást, okkal vagy oktalanul lázadót, vagy
csak úgy egyszerűen: népet.
Ez a kötet nem hibátlan, de
szerethető. Számomra ennyi minden miatt. Nem kellene könyvtárak hátsó polcán
porosodni hagyni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése