Idén 25 éves a Trio Midnight, a
hazai jazzszcéna egyik legjelentősebb formációja. Már önmagában e tény
elképesztő – 25 éve lüktet körülöttük a színpad, vendégeskedett koncertjeiken a
világ és a haza krémje; hogy csak két nevet mondjak és csak e jubileumi év
vendégeiből: Ernie Watts és Roby Lakatos… A teljesen szabadon körbetáncolt
sztenderdekre és Oláh Kálmán saját szerzeményeire épülő műsorba tényleg élmény
lehet belevendégeskedni – úgy színt keverni a palettába, azzal a
szabadságfokkal, amely a trió tagjainak játékát is így (hogy ne mondjam:
szabadjára) engedi.
Az valami hihetetlenül
felszabadító, hogy milyen könnyed szigorral nyúl Oláh Kálmán a jazz akár
legismertebb, sokszor, sokak által feldolgozott dalaihoz! Egri János bőgőjével
folyamatos incselkedésben, már az együttfutás egyfajta vágta és játékos
akadályverseny, ahol el-elszabadul a két hangszer. A bőven mért szólók előtt és
után is úgy játszanak egymással, hogy leginkább a sztenderdeket jól ismerő
közönséggel – nekünk mutogatva: nézzétek, még ez is belefér, ez az utalás,
megidézés, belehallható dallamív, finom cifra, amiből egyszer csak fő dallam
lesz, nézzétek, hogy pattog az egymásnak dobált zenei labda… S a zongora és
bőgő egymást körülindázó játékára mindig valami egészen szabad módon táncol ritmust
Balázs Elemér keze alatt a dob… táncol – a viszonya, a szabadságfoka legalább
akkora, mint a született táncosok lépései a mélyen átélt zenére. Túl
technikákon, virga őrületeken úgy szabad, hogy közben dédelgeti a hozzájárulás
élményét. Messze túl az „ezt is meg tudom csinálni” büszkeségein – egyszerűen
átéli a játszótársak egymással-játékát, és eljátszik az élménnyel.
Felszabadító, hogy a saját
dallamhoz is ugyanezzel a féktelen játékossággal áll a trió. A „Liric Song” gyengéd futamai alá szinte progresszív
rock-ízeket, olykor szinte Seattle és a grunge ízeit megidéző dobjátékot pakolt
Balázs Elemér, amivel teljesen másként emelte ki a dallam színeit – teljesen
máshová csábítva Oláh Kálmán elszabadulásait, Egri János is teljesen más
színeket adhatott az ellenpontozásnak; a múltban hallott és felvételeken
megidézhető az előadásban szinte reinkarnálódott a fülünk hallatára. Nyilván
akad a három zenész közt feszültség-teli pillanat, próbán, színpadon akár – de
a huszonöt éve működés titka ez lehet: ahogy bármelyikük képes újraszülni a már
ismert, szeretett dalt, úgy képes a másik kettő a megszülető interpretáció
dajkálására, felnevelésére, így a pillanat szülte produkció szinte minden
alkalommal másként érik be – de minden alkalommal beérik.
Oláh Kálmán játékának szavakba idézéséhez én egyszerűen kevés vagyok. Nem értek annyira a zenéhez, a zongorához - egyszerű hallgatóként ülök tátott szájjal a muzsikában, csak néha ráébredve, tréfálnak, játszanak velem, mintegy mellékesen, hiszen elsősorban egymással és egymásnak játszanak, mi konkrétan pusztán élvezhetjük ennek a szakadatlan egymásra figyelésnek a gyümölcseit. Ha le is írok olyat, hogy ezen az estén némely pillanatban Egri János indiszponáltabbnak tűnt, mint egyébkor, hallható felvételeken; nehezebben követhetőnek a szólóiban főleg - nos, bár öt percre lehetnék ennyire indiszponált egyszer az életben!
Felszabadító volt, ahogy az édes
dallamok mestere: Fényes Szabolcs könnyed sanzonjai köré rajzolt teljes
látképet a három muzsikus. Oláh Kálmán ugyanis átvehette a Fényes Szabolcs Díjat,
és - mint ahogy pár szóban összefoglalta nekünk - ennek kapcsán egyszerűen
szükségét érezte a megidéző zenei tiszteletadásnak. Amely egyszerre volt
tisztelgés és játékos fricska a sanzonnak, mélységeket nyitott a dalok alá,
hogy repíthesse őket – a nyíló távlatokon át ezek az annyiszor hallott, untig
ismert dallamok lerázhatták magukról a port. Nem hittem volna, hogy valaha még
így hallgatom a „Félteni kell”-t, ilyen odaadással – hogy a játék módja
elhiteti velem: könnyű szövetből is hajtogathatók súlyokat cipelni képes zenei
szárnyak.
Valójában elképesztő, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a testközelség. Ezt a koncertet első sorból néztük végig Pisti barátommal, akinek van némi dobos múltja - mivel Timi máshol volt érdekelt, ő kísért el, s mondhatom, külön szerencsének érzem, hogy e koncertet vele követhettem végig. Balázs Elemér a befejezésképp játszott latin szólóját például láb közé rántott, leesett pergővel nyomta végig. Nem tudtam eldönteni, a pillanat szülte zseniális, ujjal is pergőn színező játékmódot a kényszer szülte-e (ahogy Pisti véli), ugyanúgy, ahogy a tamot igazgató mozdulatokat - egy szentimentális hozzáállás az agyonhasznált, megszokott, szinte megszemélyesített hangszerhez; vagy eredetileg is ez volt a szándék, a seprűhasználatnál is intimebb bontások, a még több hely hagyása a többieknek, az énekesnek... bármi az igazság, konkrétan egy zseni a pasas!
És nagyon vártam, mit tesz
mindehhez Harcsa Veronika. Oláh Kálmán elmondta nekünk, olyan zenésztársat
kerestek, akivel még soha nem álltak egy színpadon – de akivel inspiráló közös
munka lehetősége nyílhat. Nos, a kedvenc kortárs énekesnőmet ezen az estén is
imádta a színpad! Valami elképesztő sebességgel és töménységgel áll idén a
közönség előtt Veronika, csodálom érte, hogy így bírja a maga diktálta tempót –
a Quartet, a duó Gyémánt Bálinttal, a Kassák-lemez, és turné, turné, turné…
sűrű és változatos szövetű zenei ünnephalmozás, amit művel! Ráadásul a Midnight
Trio teremtette légkörben mintha megszólaltak volna máshol ennyire-így nem
használt regiszterei is az énekének…
Gonosz dolgot mondok - mintha a Quartet után az ilyen, s hasonló, kétség nélkül világszínvonalú játszótársakkal való fellépések volnának a következő lépcső. Amelyek majd nyilván visszahatnak a szerzői módon kezelt projektekre is. Ne értsetek félre, ha a színvonalat tekintem, akkor a Quartetnek, a Duónak, a Bin-Jipnek az égvilágon semmi szégyellnivalója nincs - de mintha Veronika minden ilyen kiruccanása után elmélyülne, további távlatokkal gazdagodna a rendszeres játszótársakkal való közös munka is. Mintha az egymásra figyelés minősége javulna attól, hogy ennyire rezdülni - és a másikat együtt-rezegtetni képes zenésztársakkal próbálhatja ki magát!
Nagyon remélem, hogy inspirálónak
találják a közös munkát, Veronika és a trió tagjai – mert szívesen hallanék
ebből sokkal, de sokkal többet, szívesen venném, ha előbb-utóbb hazahozhatnám
valamilyen hordozón ezt a varázslatot is. Amit a maga teljességében úgysem őriz
meg a felvétel – mert a teljessége része, hogy a pillanat szüli, mindig
másképp, mindig gyönyörűen. Nagyon szépen köszönöm!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése