2015. november 20., péntek

Trio Midnight & Harcsa Veronika - MOM Kulturális Központ

Idén 25 éves a Trio Midnight, a hazai jazzszcéna egyik legjelentősebb formációja. Már önmagában e tény elképesztő – 25 éve lüktet körülöttük a színpad, vendégeskedett koncertjeiken a világ és a haza krémje; hogy csak két nevet mondjak és csak e jubileumi év vendégeiből: Ernie Watts és Roby Lakatos… A teljesen szabadon körbetáncolt sztenderdekre és Oláh Kálmán saját szerzeményeire épülő műsorba tényleg élmény lehet belevendégeskedni – úgy színt keverni a palettába, azzal a szabadságfokkal, amely a trió tagjainak játékát is így (hogy ne mondjam: szabadjára) engedi.


Az valami hihetetlenül felszabadító, hogy milyen könnyed szigorral nyúl Oláh Kálmán a jazz akár legismertebb, sokszor, sokak által feldolgozott dalaihoz! Egri János bőgőjével folyamatos incselkedésben, már az együttfutás egyfajta vágta és játékos akadályverseny, ahol el-elszabadul a két hangszer. A bőven mért szólók előtt és után is úgy játszanak egymással, hogy leginkább a sztenderdeket jól ismerő közönséggel – nekünk mutogatva: nézzétek, még ez is belefér, ez az utalás, megidézés, belehallható dallamív, finom cifra, amiből egyszer csak fő dallam lesz, nézzétek, hogy pattog az egymásnak dobált zenei labda… S a zongora és bőgő egymást körülindázó játékára mindig valami egészen szabad módon táncol ritmust Balázs Elemér keze alatt a dob… táncol – a viszonya, a szabadságfoka legalább akkora, mint a született táncosok lépései a mélyen átélt zenére. Túl technikákon, virga őrületeken úgy szabad, hogy közben dédelgeti a hozzájárulás élményét. Messze túl az „ezt is meg tudom csinálni” büszkeségein – egyszerűen átéli a játszótársak egymással-játékát, és eljátszik az élménnyel.

Felszabadító, hogy a saját dallamhoz is ugyanezzel a féktelen játékossággal áll a trió. A „Liric Song” gyengéd futamai alá szinte progresszív rock-ízeket, olykor szinte Seattle és a grunge ízeit megidéző dobjátékot pakolt Balázs Elemér, amivel teljesen másként emelte ki a dallam színeit – teljesen máshová csábítva Oláh Kálmán elszabadulásait, Egri János is teljesen más színeket adhatott az ellenpontozásnak; a múltban hallott és felvételeken megidézhető az előadásban szinte reinkarnálódott a fülünk hallatára. Nyilván akad a három zenész közt feszültség-teli pillanat, próbán, színpadon akár – de a huszonöt éve működés titka ez lehet: ahogy bármelyikük képes újraszülni a már ismert, szeretett dalt, úgy képes a másik kettő a megszülető interpretáció dajkálására, felnevelésére, így a pillanat szülte produkció szinte minden alkalommal másként érik be – de minden alkalommal beérik.

Oláh Kálmán játékának szavakba idézéséhez én egyszerűen kevés vagyok. Nem értek annyira a zenéhez, a zongorához - egyszerű hallgatóként ülök tátott szájjal a muzsikában, csak néha ráébredve, tréfálnak, játszanak velem, mintegy mellékesen, hiszen elsősorban egymással és egymásnak játszanak, mi konkrétan pusztán élvezhetjük ennek a szakadatlan egymásra figyelésnek a gyümölcseit. Ha le is írok olyat, hogy ezen az estén némely pillanatban Egri János indiszponáltabbnak tűnt, mint egyébkor, hallható felvételeken; nehezebben követhetőnek a szólóiban főleg - nos, bár öt percre lehetnék ennyire indiszponált egyszer az életben!  

Felszabadító volt, ahogy az édes dallamok mestere: Fényes Szabolcs könnyed sanzonjai köré rajzolt teljes látképet a három muzsikus. Oláh Kálmán ugyanis átvehette a Fényes Szabolcs Díjat, és - mint ahogy pár szóban összefoglalta nekünk - ennek kapcsán egyszerűen szükségét érezte a megidéző zenei tiszteletadásnak. Amely egyszerre volt tisztelgés és játékos fricska a sanzonnak, mélységeket nyitott a dalok alá, hogy repíthesse őket – a nyíló távlatokon át ezek az annyiszor hallott, untig ismert dallamok lerázhatták magukról a port. Nem hittem volna, hogy valaha még így hallgatom a „Félteni kell”-t, ilyen odaadással – hogy a játék módja elhiteti velem: könnyű szövetből is hajtogathatók súlyokat cipelni képes zenei szárnyak.

Valójában elképesztő, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a testközelség. Ezt a koncertet első sorból néztük végig Pisti barátommal, akinek van némi dobos múltja - mivel Timi máshol volt érdekelt, ő kísért el, s mondhatom, külön szerencsének érzem, hogy e koncertet vele követhettem végig. Balázs Elemér a befejezésképp játszott latin szólóját például láb közé rántott, leesett pergővel nyomta végig. Nem tudtam eldönteni, a pillanat szülte zseniális, ujjal is pergőn színező játékmódot a kényszer szülte-e (ahogy Pisti véli), ugyanúgy, ahogy a tamot igazgató mozdulatokat - egy szentimentális hozzáállás az agyonhasznált, megszokott, szinte megszemélyesített hangszerhez; vagy eredetileg is ez volt a szándék, a seprűhasználatnál is intimebb bontások, a még több hely hagyása a többieknek, az énekesnek... bármi az igazság, konkrétan egy zseni a pasas! 


És nagyon vártam, mit tesz mindehhez Harcsa Veronika. Oláh Kálmán elmondta nekünk, olyan zenésztársat kerestek, akivel még soha nem álltak egy színpadon – de akivel inspiráló közös munka lehetősége nyílhat. Nos, a kedvenc kortárs énekesnőmet ezen az estén is imádta a színpad! Valami elképesztő sebességgel és töménységgel áll idén a közönség előtt Veronika, csodálom érte, hogy így bírja a maga diktálta tempót – a Quartet, a duó Gyémánt Bálinttal, a Kassák-lemez, és turné, turné, turné… sűrű és változatos szövetű zenei ünnephalmozás, amit művel! Ráadásul a Midnight Trio teremtette légkörben mintha megszólaltak volna máshol ennyire-így nem használt regiszterei is az énekének… 

Gonosz dolgot mondok - mintha a Quartet után az ilyen, s hasonló, kétség nélkül világszínvonalú játszótársakkal való fellépések volnának a következő lépcső. Amelyek majd nyilván visszahatnak a szerzői módon kezelt projektekre is. Ne értsetek félre, ha a színvonalat tekintem, akkor a Quartetnek, a Duónak, a Bin-Jipnek az égvilágon semmi szégyellnivalója nincs - de mintha Veronika minden ilyen kiruccanása után elmélyülne, további távlatokkal gazdagodna a rendszeres játszótársakkal való közös munka is. Mintha az egymásra figyelés minősége javulna attól, hogy ennyire rezdülni - és a másikat együtt-rezegtetni képes zenésztársakkal próbálhatja ki magát!

Nagyon remélem, hogy inspirálónak találják a közös munkát, Veronika és a trió tagjai – mert szívesen hallanék ebből sokkal, de sokkal többet, szívesen venném, ha előbb-utóbb hazahozhatnám valamilyen hordozón ezt a varázslatot is. Amit a maga teljességében úgysem őriz meg a felvétel – mert a teljessége része, hogy a pillanat szüli, mindig másképp, mindig gyönyörűen. Nagyon szépen köszönöm!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...