„Semmiféle
más igazság nem áll rendelkezésemre, mint az, amelyet Liv Vestby által tálalok,
s mindazoknak, akik azt állítják, hogy létezik egy objektív igazság, amely
különbözik a rendelkezésemre álló igazságtól ebben a teljességgel önálló,
szubjektív és tökéletes világban, melyet a következőkben hitelesen fogok
ábrázolni az enciklopédiában – mindazoknak azt üzenem: kapják be.”
A módszertant is felvázoló bevezetésből
idelopott idézet rögvest ízelítőt ad abból a vaskos, iróniától csepegő
humorból, ami áthatja Hilde Østby (pardon, Liv Vestby) enciklopédiájának minden
sorát – ahogy abból a szellemesen kifordított nézőpontból is, ami jó eséllyel
csalódást okozott azon olvasóknak, akik „romantikus regényt” vártak A vágyakozás enciklopédiájától. Nem az.
Nagyon nem. Inkább egy dühös, csalódott, sérelmekkel, elfojtásokkal,
kételyekkel teli faképnél hagyott szerelmes segélykiáltásnak is beillő
monológja. Avagy: ugye nem csak velem történik mindez?
Aki azt hiszi, a vágy csupán éteri,
megfoghatatlan, szépséges tündérmese, az tuti nem csalódott még, állítja
Vestby, és egyet kell értenem vele – akkor is, ha nyilván sarkított és pont
ennyire egyoldalú, amikor a vágy viszonzatlan, dühödt, önpusztító oldalát
hangsúlyozza. Óh, igen, kevés itt a boldog vég – de most őszintén, amikor az
ember épp az önsajnálat mocsarában fetreng és még csak az a melodramatikus kép
sem jön össze neki, „amikor Ophelia a
virágok között lebeg lefelé a folyón” (mert hát: „A hideg ruhák azonban rettentő kellemetlenek és nincsenek virágok,
amelyek között úgy lebeghetne, hogy holtában még szebb legyen, mint életében
volt, a fogai vacognak, s valójában soha nem úgy képzelte, hogy vacogó fogakkal
fog melodramatikus halált halni.”); szóval ilyenkor ki a fenének jutnak
eszébe boldog végek? Na ugye.
Előbb jut eszébe Rómeó és Júlia tragikus
véget érő tinirománca, vagy Boleyn Anna akit juszt is lefejeztek (ennyit a
nőkről, akik megkapják_amit_akarnak), vagy az a sok szerencsétlen, aki halálra
maszturbálta magát mert nem kaphatta meg szívszerelmét (lehet Anna mégis jobban
járt, őt legalább párszor jól meg… mielőtt röpült a feje); esetleg a gondolat,
hogy mi lett volna, ha Trisztán Izolda helyett Igorba szeret bele, vagy hogy
tuti még a hírhedten ízetlen angol konyhaművészet is egy szerelmi csalódásnak
köszönheti hírnevét, vagy hogy mekkora szívás, ha az ember lánya egy jetivel
esik szerelembe (egész biztos vagyok benne, hogy a kötet egynémely
szócikk-ötlete erősen köthető a balul sikerült Ophelia-jelenet közepette
elfogyasztott alkoholmennyiséghez). És persze a kérdések kérdése: miért nincs a
szerelemhez térkép/iránytű/GPS? Miért, hogy épp ez, az életünkben a
legfontosabb marad örökké feltérképezetlen, felfedezetlen, megmagyarázhatatlan rejtély?
Hogy lehet, hogy ma már mindenre (de tényleg… mindenre) kifejlesztettek
legalább egy alkalmazást, csak épp azt nem tudhatjuk SOHA biztosan, ki az, akit
nekünk rendelt az ég?
Nos, alkalmazást nem fejleszt Liv Vestby
sem, helyette enciklopédiát állít össze a világtörténelem és -irodalom balul
sikerült szerelmi történeteiből. Ami ugyan ahhoz nem ad receptet, hogyan leljünk rá az igazira, ahhoz
viszont útmutató lehet, hogyan ne csináljuk.
Persze csak ha komolyan vesszük, ami (tán az előbbiekből is leszűrhető)
végzetes bűn lenne. Ellenben nyugodtan ajándékozhatjuk szerelmi bánatban
szenvedő barátainknak – lehet hogy elsőre a fejünkhöz vágják a cím és az egyébként
gyönyörű borító miatt, de ha elkezdik olvasni, garantáltan kirángatja őket egy
percre csüggedésükből a senki által nem kölcsönzött hajózási szakkönyvekbe
verset író bánatos könyvtáros története (aki beleszeretett az egyetlen nőnemű
lénybe, aki valaha betette a lábát könyvtárába, pedig a hölgyemény pusztán a
mosdót kereste); vagy a bánatát bicikliszerelésbe fojtó lányé, aki szerelmi
csalódásából kovácsol magának szerencsét előbb versenyzőként, majd világhírű alkatrész-installációival.
Szellemes, könnyed, ironikus fricska ez a
kötet a romantikus regényeknek, a romantikus regényeket faló olvasóknak, a
szerelmeseknek és a szerelmi csalódásban szenvedőknek, a „történelmi tények” páncélos
lovagjainak, a posztmodernért rajongó irodalmároknak, a mindig minden mögött
mögöttes tartalmat kereső „vájtfülűeknek” – egyszóval úgy nagyjából mindenkinek.
Hilde Østby köszöni szépen, nem kér Ophelia szerepéből, inkább kiírta magából
mi a véleménye erről az egész hóbelevancról. Azt hiszem, mindannyian jobban
jártunk így.
Kiadó: Park
Fordító: Pap Vera Ágnes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése