2015. november 13., péntek

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

„Semmiféle más igazság nem áll rendelkezésemre, mint az, amelyet Liv Vestby által tálalok, s mindazoknak, akik azt állítják, hogy létezik egy objektív igazság, amely különbözik a rendelkezésemre álló igazságtól ebben a teljességgel önálló, szubjektív és tökéletes világban, melyet a következőkben hitelesen fogok ábrázolni az enciklopédiában – mindazoknak azt üzenem: kapják be.”

A módszertant is felvázoló bevezetésből idelopott idézet rögvest ízelítőt ad abból a vaskos, iróniától csepegő humorból, ami áthatja Hilde Østby (pardon, Liv Vestby) enciklopédiájának minden sorát – ahogy abból a szellemesen kifordított nézőpontból is, ami jó eséllyel csalódást okozott azon olvasóknak, akik „romantikus regényt” vártak A vágyakozás enciklopédiájától. Nem az. Nagyon nem. Inkább egy dühös, csalódott, sérelmekkel, elfojtásokkal, kételyekkel teli faképnél hagyott szerelmes segélykiáltásnak is beillő monológja. Avagy: ugye nem csak velem történik mindez?

Aki azt hiszi, a vágy csupán éteri, megfoghatatlan, szépséges tündérmese, az tuti nem csalódott még, állítja Vestby, és egyet kell értenem vele – akkor is, ha nyilván sarkított és pont ennyire egyoldalú, amikor a vágy viszonzatlan, dühödt, önpusztító oldalát hangsúlyozza. Óh, igen, kevés itt a boldog vég – de most őszintén, amikor az ember épp az önsajnálat mocsarában fetreng és még csak az a melodramatikus kép sem jön össze neki, „amikor Ophelia a virágok között lebeg lefelé a folyón” (mert hát: „A hideg ruhák azonban rettentő kellemetlenek és nincsenek virágok, amelyek között úgy lebeghetne, hogy holtában még szebb legyen, mint életében volt, a fogai vacognak, s valójában soha nem úgy képzelte, hogy vacogó fogakkal fog melodramatikus halált halni.”); szóval ilyenkor ki a fenének jutnak eszébe boldog végek? Na ugye.

Előbb jut eszébe Rómeó és Júlia tragikus véget érő tinirománca, vagy Boleyn Anna akit juszt is lefejeztek (ennyit a nőkről, akik megkapják_amit_akarnak), vagy az a sok szerencsétlen, aki halálra maszturbálta magát mert nem kaphatta meg szívszerelmét (lehet Anna mégis jobban járt, őt legalább párszor jól meg… mielőtt röpült a feje); esetleg a gondolat, hogy mi lett volna, ha Trisztán Izolda helyett Igorba szeret bele, vagy hogy tuti még a hírhedten ízetlen angol konyhaművészet is egy szerelmi csalódásnak köszönheti hírnevét, vagy hogy mekkora szívás, ha az ember lánya egy jetivel esik szerelembe (egész biztos vagyok benne, hogy a kötet egynémely szócikk-ötlete erősen köthető a balul sikerült Ophelia-jelenet közepette elfogyasztott alkoholmennyiséghez). És persze a kérdések kérdése: miért nincs a szerelemhez térkép/iránytű/GPS? Miért, hogy épp ez, az életünkben a legfontosabb marad örökké feltérképezetlen, felfedezetlen, megmagyarázhatatlan rejtély? Hogy lehet, hogy ma már mindenre (de tényleg… mindenre) kifejlesztettek legalább egy alkalmazást, csak épp azt nem tudhatjuk SOHA biztosan, ki az, akit nekünk rendelt az ég?

Nos, alkalmazást nem fejleszt Liv Vestby sem, helyette enciklopédiát állít össze a világtörténelem és -irodalom balul sikerült szerelmi történeteiből. Ami ugyan ahhoz nem ad receptet, hogyan leljünk rá az igazira, ahhoz viszont útmutató lehet, hogyan ne csináljuk. Persze csak ha komolyan vesszük, ami (tán az előbbiekből is leszűrhető) végzetes bűn lenne. Ellenben nyugodtan ajándékozhatjuk szerelmi bánatban szenvedő barátainknak – lehet hogy elsőre a fejünkhöz vágják a cím és az egyébként gyönyörű borító miatt, de ha elkezdik olvasni, garantáltan kirángatja őket egy percre csüggedésükből a senki által nem kölcsönzött hajózási szakkönyvekbe verset író bánatos könyvtáros története (aki beleszeretett az egyetlen nőnemű lénybe, aki valaha betette a lábát könyvtárába, pedig a hölgyemény pusztán a mosdót kereste); vagy a bánatát bicikliszerelésbe fojtó lányé, aki szerelmi csalódásából kovácsol magának szerencsét előbb versenyzőként, majd világhírű alkatrész-installációival.

Szellemes, könnyed, ironikus fricska ez a kötet a romantikus regényeknek, a romantikus regényeket faló olvasóknak, a szerelmeseknek és a szerelmi csalódásban szenvedőknek, a „történelmi tények” páncélos lovagjainak, a posztmodernért rajongó irodalmároknak, a mindig minden mögött mögöttes tartalmat kereső „vájtfülűeknek” – egyszóval úgy nagyjából mindenkinek. Hilde Østby köszöni szépen, nem kér Ophelia szerepéből, inkább kiírta magából mi a véleménye erről az egész hóbelevancról. Azt hiszem, mindannyian jobban jártunk így.


Kiadó: Park
Fordító: Pap Vera Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...