„Mindazt,
amit látsz, játéknak veszed.”
Amszterdam, 1686 – a 18 éves Petronella
Oortman naiv vidéki fruskaként kerül dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt
házába. A Herengracht Arany Kanyarában álló ház és titokzatos lakói legalább
annyira rémítik és bűvölik el Nellát mint a házasság gondolata – egyikről sem
tud semmit. Fiatal, tájékozatlan lányként, egy eladósodott család kiárusított
gyermekeként csak báb ő – sógornője, férje, a „Brandt-ház” és a korabeli Amszterdam
társadalmi elvárásainak bábja. Sorsa irányítása sokkal inkább egy felvágott nyelvű
cselédlány, mintsem a saját kezében van.
Nella vergődik a rá kényszerített
szerepben, lázadozna, de hogy mi ellen, tán ő sem tudja – miközben retteg a
házasság gyakorlati részétől, másra sem vágyik, mint hogy férje végre észrevegye;
nem akar „szokványos” feleség lenni, ám hogy mi „más” lehetne, arról fogalma
sincs. Mint egy álomvilágba cseppent gyermek jár-kel új otthonában, új
városában, új életében, anélkül, hogy felfogná, mi veszi körül. Annál
fájdalmasabban csapja arcon amikor felszínre kerülnek az elhallgatott titkok és
szembe kell néznie az emberi gonoszsággal, a társadalom képmutatásával, a
bigottság és a rosszindulat robbanásveszélyes elegyével. Miközben nem más ő,
mint egy gyermek, akinek babaháza mellett lenne a helye.
A
babaház úrnője…
Érdekes és megannyi olvasatot alapozó a címadás – sokkal kifejezőbb, mint az
eredeti The Miniaturist. Mert ugyan a
Nella babaházát kéretlen lakókkal benépesítő miniatúrakészítő az, aki a
háttérben megbújó jóságos-avagy-sem boszorkaként mozgatja a szálakat és indítja
el hősnőnket a felnőtté válás, egyáltalán, az önálló gondolkodás útján; mégis,
a főszereplő nem ő, hanem a babaház(ak) és lehetséges úrnő(ik). Hisz mi is a babaház,
Johannes Brandt félresikerült nászajándéka? Csupán egy játék? Divatos korabeli
státuszszimbólum unatkozó hölgyeknek? Műalkotás? Netán a Brandt-ház
allegóriája? Ha igen, ki a tulajdonképpeni babaház úrnője, a kis Nella Oortman
vagy Marin Brandt, a bátyja háztartását biztos kézzel igazgató, kívül tüskés,
nőiségét gondosan főkötő alá száműző, belül viszont selymes-puha, kandírozott
dió illatú húg? S hol van a képletben a férj, aki - mintha csak valami illúzió
lenne - rendre eltűnik a csatornákat belepő halszagú párában?
Látszólag olyan egyszerű regényecske A babaház úrnője – fiatal vidéki lány
bekerül a csúnya nagyváros csúnya nagy házába, ahol meg kell küzdenie az őt
megillető helyért az őt rendre gúzsba kötni kívánó rokonokkal, személyzettel,
rosszakarókkal, elvárásokkal. Láttuk-olvastuk már ezt jó párszor. Essünk túl a
negatívumokon – amivel a regény sajnos elmarad számtalan elődjétől, az Nella
maga. Aki fájdalmasan hirtelen, egyik napról a másikra lesz naiv fruskából
öntudatos, felvilágosult, már-már huszadik századi feminista eszméket valló
fiatal nővé, és megkeményített szívvel, rezzenéstelenül nézi végig, ahogy álmai
a csatorna mélyére süllyednek. Túl azon, hogy kezdettől gyenge és idegesítő
karakter, „fejlődése” bosszantóan hiteltelen s hihetetlen.
 |
| Petronella Oortman babaháza |
„Lévén
a kockázatra alapították, Amszterdam ma a bizonyosság után sóvárog, a tiszta,
rendben tartott életút után, melynek során unalmas engedelmességgel vigyázza
pénze kényelmét.”
Amivel viszont több a regény, mint jó néhány
elődje, az a társadalomábrázolás – és itt kapnak jóval nagyobb hangsúlyt a mellékalakok,
valamint itt kapja meg valódi
jelentőségét a babaház. Nella világában mindenki rejteget valamit. Mindenkinek
rejtegetnie kell valamit. Szerepet
játszanak, ki a tiszteletre méltó kereskedőét, ki a vallási előírásokat
szigorúan követő karót nyelt vénlányét, ki a boldog férjét-feleségét. Nem
csupán Nella báb itt, báb minden szereplő – társadalmi konvenciók, elképzelt „normalitások”,
vallási előírások, önként vállalt szerepek bábjai vagyunk. Igen, mi, olvasók is
– hiába élünk háromszáz évvel később, egy, a felszínen jóval felvilágosultabb
korban. Másképp és másért, de éppúgy megkötjük saját magunk, ahogy a
tizenhetedik századi Amszterdam polgárai. És éppúgy süllyedünk csatornák
mélyére, sokszor önmagunk által a nyakunkba akasztott súlyok alatt.
Sok szempontból Joanne Harris némelyik regényére emlékeztet A babaház úrnője – érdekes, élvezetes, a képzelet határait
gyengéden feszegető történet, leheletnyi mágiával és mindent átható finom
nőiességgel. Lassan, komótosan hömpölygő, romantikus nagyregényeket idéző,
kifejezetten ráérős szöveg ez – miközben izgalmas és szenvedélyes történések
bújnak meg lapjain. Műfajilag elég nehezen besorolható, a szépirodalom és a
szórakoztató irodalom határán sikerrel egyensúlyozó olvasmány, ami bár nem
különösebben kiemelkedő (a Waterstones „év könyve” díját azért némi
fenntartással fogadom…), mindenképpen kellemes élményként marad meg. Olyan
igazi hűvös-ködös őszi estéken takaróba burkolódzós könyv – némi fűszeres
forralt bort és kandírozott diót készítsünk be mellé…
Kiadó: Libri
Fordító: Farkas Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése