2015. február 16., hétfő

Takács Quartett és a Muzsikás: Quartetto - Bartók és a népzene

Nem tudnék igazán átfogó, korrekt elemzést adni az estéről, amikor a Takács Kvartett és a Muzsikás megmutatta Bartók zenéjét s ugyanakkor a „tiszta forrást”. Nem értek hozzá, s ha értenék, sem mernék igazán belesétálni az élménybe a szavakkal. Ha valaki, hát Bartók képes megmutatni, valójában miért egyetemesebb a zene a szónál – alapjában, adott helyen, a fordítás kényszere nélkül is hogy adja át csorbítatlanul az érzést: hogy alakul bennünk a hallgatása élménnyé, hogy aztán kinek-kinek érzékenysége, vérmérséklete, kulturáltsága szerint „jelentsen” ez az élmény. Nem tudnék korrekt elemzést adni, pedig egy igen korrekt kísérő füzetke birtokában ültem le most a billentyűzet elé, amit a belépéskor nyomtak a kezünkbe a jegyszedők - a MÜPA honlapján elérhető -; jól jött, sajnos nem volt alkalmunk jelen lenni az előadás előtti bemutatón…


Nem tudtam, hogy egy világszerte ismert és szeretett produkcióra ülünk be. A Takács kvartett hosszú ideje a Colorado-i Aspenben székel – ott fordult meg a híres zenei fesztiválon a Muzsikás; s ott jutott eszébe a híres (zene)történésznek, Joseph Horowitznak, milyen izgalmas lehetőség volna, ha Bartók zenéjét mintegy visszafürdetné valaki a magzatvizébe. Ha kinyílna az inspiráció egykori birodalma a zenét szeretők előtt, a zenemű előtt a paraszti muzsika… szerencsére kaphatók voltak erre a zenészek; hogy mintegy bemutassák azt a közeget, amit Bartók a gyűjtései folyamán testközelből megtapasztalt; vándorló-gyűjtő évei alatt, melyekre élete alkonyán is úgy emlékezett, mint élete legboldogabb időszakára.

Bátran indultunk neki… némi belehelyező kóstoló után, amit Sipos Mihályék a szokott jókedvvel élveztek végig (körbekínálva a három legfontosabb zenei tájegységünk ízeit), a legnehezebb Bartók-művek egyike, a IV. vonósnégyes következett, öt tétele között olyan népzenei betétekkel, amelyeket a hangulat, és nem a nyomokban lelhető témák-töredékek inspiráltak. Atonális, bátor zene, de ha egyszer nekiszaladsz… nekem film szinte, mozi a fejemben, a város modernitásába csöppenő vidéki ember zavaráról, aki rögtön útban van, rögtön ledudálják, ahol az élet vagy úton van, vagy útban; ömlik ránk az inger, a zaj, a szagok, egy nagyváros elképesztő lüktetésébe csöppen egy rögvest töredékessé váló, széteső egykori harmónia. Az első tétel agresszív, nincs tekintettel rád se, hallgató… a másodikban a felérkező lassan megtanulja kezelni ezt a „fentet”. Egyre több összefüggést ismer fel, a kaotikus kezdetek, a hangnemből hangnembe eső ritmikai káosz elemei lassan ismerős frázisokká bomlanak. A harmadik tétel a szembesülésé: mit is veszít az ártatlan szem ebben a „látványtanulásban”. A negyedik hazautazna az egykori helyekre és dallamokba, az otthonosba – s az ötödik konstatálja, nincs haza már: a falu a városra hasonlít, s a hazatérő a megbékélés helyett felfedezi az egykori otthonban ugyanazt, mint ami elől hazamenekült volna. 1928-ban írta Bartók – de mintha előre árnyékot vetett volna a saját sorsára is.


Nincs hova haza, a falu a városra hasonlít. Mert a falu mindig is a várost majmolta. Talán ez túl erős – mondjuk inkább így: ha érkezett városból hatás, akkor a falu annak előszeretettel alávetette magát. Tény, Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. A népzene századokig nem ismeri el az alaptónust. Bátran vált hangnemet egy frázison belül akár háromszor egymás után, a fél hangok sajátos, disszonáns egymás mellé helyezésével díszítve. A játszók egymástól ellesett fogásai szabadon variálhatók, nincs kánon, csak tetszés – de mivel a hallgatóság maga is énekel, játszik, szövegel, alkot, ezért fogékony közönségként választ a tetszeni vágyókból. Itt nincsenek divatok és egy játékmód „hagyománya” csak addig él, amíg valaki el nem játssza jobban, kifinomultabban, több lélekkel.

Az első törés ebben a magára hagyottságban a reformkor és Petőfiék – pont azzal, hogy észrevették a gazdagságait, és megmutatták a városnak. A műdalt, a magyar nótát, a mai értelemben vett cigányzenét a város termeli ki, teremt belőle divatot, emeli ki a legnagyobbakat, a Dankó Pistákat – hogy aztán epigonok serege járja szélesre az általuk lelt, jól lekottázható ösvényt. Hamar Dániel jóízűen megosztotta velünk, hogyan használtak a hangszeresek a divatból kiment duda helyett hegedűt, Sipos Misi ízelítőt adott belőle – azt én tenném hozzá, hogy a duda azért ment ki a divatból, mert nem írtak a dudaszóra magyar nótát… Hallatlanul szegényes megközelítés a népdalhoz képest minden sajátos gazdagsága mellett a nóta. De ennyit engedett a kotta – Bartók egyik felismerése, hogy a népdal jóformán alig kottázható; hiszen túl a tónusbeli, már tárgyalt gondokon teljesen a játszó szeszélye, mikor mi dallam és mi cifra, díszítmény a dallamon…

A második törés a kiegyezés utáni fellendülés időszaka… durvát mondok: a prosperáló idők sose tesznek jót a népművészeteknek – a prosperáló idők a vidéket önellátás helyett vásárlásra buzdítanák. Félreértés ne essék, látom, mit beszélek. A magárahagyottság minden esetben durva társadalmi szakadékok kialakulásához, nyomorhoz, létromláshoz, viharsarokhoz (is) vezethetett, s az önellátás is csak addig működik, amíg egymás után nem jön három-négy durván aszályos év. Mindenesetre a népművészet gazdagságának nem tett jót a fellendülés, a gabonakonjunktúra – a gyűjtők valóban az utolsó pillanatokban kapkodták össze a kincseket (főleg ha figyelembe veszem, hogy utánuk a totalitás jött, a diktatúráké, háborúé, végül a médiáé). S hogy mekkora kincseket… Bartók szerintem nem az összegyűjtött, fáradságos munkával lejegyzett, és egész életen át használt „inspirációs bázist” köszönheti elsősorban a népzenének, hanem a játszók attitűdjét, azt a hallatlan bátorságot, amit a „nem úgy van az, komám, hanem így…” felszabadultságából fakad. Mert szerintem ez a felszabadult bátorság tette Mozarttal és Beethovennel egy szintre Bartók Bélát; az a látszatra könnyed szigor, ami nem elégszik meg a legjobbal; sőt, neki a tökéletes sem elég.

Csodálatos este volt – alig engedtük le a játszókat a színpadról. S megtörtént a (csaknem) lehetetlen is – a komolyzenészek visszajöttek a muzsikusokkal egy kis nem tervezett ráadásra. Nem láttam még ilyet, remélem, még fogok. Nagyon szépen köszönöm!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...