Ez egy börtönfilm. Milyen fura –
egy színházban játszódó, művészetről, sztárságról, karrierről, levitézlésről és
feltámadásról szóló filmről nem gondoltam volna, hogy ide lyukadok. Nem is ez
volt az első asszociációm. Legelőször nem is volt asszociációm, ültem a
filmben, kimosott aggyal. Aztán A pankrátor jutott az eszembe (ocsúdtomban, másnap)…
Aronofsky remeke. Kézenfekvő asszociáció, nagyon szerettem – de a madár mélyebbre nyúlt bennem, mint Randy Robinson, a „Kos”; mert Randy a tűéles képek
és történetvezetés fölé a pátoszt tükrözi (amit a vékony, maradvány
pankrátor-énem fogad elérzékenyüléssel), míg Riggan „Ex-Birdman” Thomson az
iróniát (amit az irónnal kezében szöszölő betűvető vastagabb rétegem ölelhet
magához). Aztán ahogy aludtam a filmre párat, odakívánkozott a képei mellé a
Perfect Blue, Kon Szatosi nyugtalanító animéja… ha már hangok és alakot öltő
szerepek a fejben, akkor a Perfect Blue. A filmlabirintus, ahol a
megnyugtató(-nak szánt) befejezés után sem lehetsz biztos benne, nem lehetsz egyetlen variációban sem biztos benne, ki álmodott
kicsodát...
Aztán elfoszlott minden
asszociációm, és maradt az érzés: ez egy börtönfilm, mégpedig a
szabadulás-változat.
Riggan Thomson valaha volt
valaki; a fejében valaki még most is az
a valaki: Birdman, a háromszor eljátszott szuperhős-szerep. Amely ráégett – és
senki nem akart a ráégett szereptől „összeégett arcba” mást látni, mint azt a
madarat. Pedig Riggan Thomson egy tehetséges, elhívatott színész. Legalábbis
valaki más a fejében, aki nem a madár, így gondolja. Ez a valaki dramatizáltat
vele Raymond Carvert, béreltet a menedzserével játszóhelyet a Broadway
szívében, gründolna előadást ahol a maga írta drámát rendezné is – saját magát,
(még mindig nem a madarat) hiszen ő a főszereplő is. „Bátor…” biggyeszti
leereszkedően a száját a darab beugró színésze, a nem pont másodhegedűs alkatú
Mike Shiner. A színész. Akiről mindenki tudja, hogy az. Hiszen mindig kiváló.
Aki azonnal felrúg minden addig bejáratott, bepróbált momentumot – nem azért,
hogy ellopja Riggantól a show-t; ó nem: ő csak a legjobbat akarja kihozni a
szituációból. Rigganból… Körülöttük öregedő és aspiráns színésznőcskék
botorkálnak az annyira vágyott „világközepe színpadon” – ó Broadway… és Riggan
lánya, Sam játssza el, hogy az apja asszisztense: elvonó után, visszaesés előtt
viseli nehezen az annyiszor megtapasztalt figyelemhiányt.
Ijesztően pontos és kegyetlen a
színészválasztás! Mindegyik! Naomi Watts öregedése kegyetlenül keresetlen,
ahogy előttünk történik. Edward Norton valóban irritálóan kiváló bármiben, amit
csak elvállal. És Emma Stone eszelős szemeibe nézve nem is kérdés a
kiszolgáltatottsága mértéke. Mindenki otthon van a szerepében, lepődj meg,
néző: a rendre idétlen, szakállas önmagát játszó Zach Galafinakis olyan
pontosan illeszkedik a menedzser bőrébe, ahogy bármelyik társa – élő
illusztrációjaként, mit is ér a filmgyári skatulya. Annyira, hogy mellettem
Timi egészen a stáblistáig nem hitte el, hogy őt látja idegesen a szemüvegét
igazgatni a pofátlanul arcba tolt kamera előtt, a színészt, aki maradéktalanul
kitölti a többiek által neki hagyott helyet, rendre parádésan csavarva vissza a
neki passzolt labdát, átlényegülésben és beleélésben – tehát nem a színész,
hanem maga a szerep…
Ebbe az ijesztően pontos és
iróniától csöpögő „társulati keretbe” érkezik az egykori Batman, hogy eljátssza
a tehetséges embert, aki a szemernyi önbecsülésért verekszik, amikor a darabért
– és nemcsak a kollégákkal, körülményekkel, hanem sokkal inkább a saját
elnyomhatatlan démonjával: az egykori sikerrel. Emberek, legszívesebben azt
írnám: Michael Keaton visszatért! Persze igazán el se ment, és itt-ott
csillogtatott ő már ebből – de így tényleg nem nyílt ki soha, mint az Alejandro
González Iñárritu álmodta egyre szűkülő terekben, az Emmanuel Lubezki vezette
kamera előtt. A pofátlanul arcba tolt kamera előtt, folyamatos közeliben, hosszú
vágatlan snittekben – ahol nem lehet hibázni és bonyolult sokszor ismételni.
Keaton átlényegül, Riggan Thomson lesz belőle, és nem érdekel, az élete mekkora
adag azonossággal támogatja a beleélést – mert én, a néző szinte az első
perctől Riggan Thomsont látom…
Egy ijesztően pontos
börtönfilmben. Gondolkodj el rajta: Iñárritu valójában miről mesél, amikor
művészetről, elhívatásról, próbafolyamatról; amikor bátorságról, hazugságokról
és a figyelem hiányáról; amikor elhamarkodott ítéletekről. Gondolkodj el rajta:
a fény hogyan zárja börtönbe azt, akire rávetül. Hogyan zárja egy színház
folyosóinak klausztrofób tereibe. Ahol valójában az elítélt a saját fejéből
szeretne szabadulni. Kultúra által, trauma által, rettegve és a bukásra
ítéltség tudatában szökne - a mellőzés meglepő ereje voltaképp ez: mindezt el
kell viselni, megélni csakazértis... mert nem szökhetsz előle. Magad elől nem
– hacsak meg nem történik a csoda, és akit a tükörben meglátsz, immár tényleg
és visszavonhatatlanul egy idegen. Immár jelmez és ragaszkodás nélkül. Elrepülhet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése