2013. március 15., péntek

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek



Zseniális cím. Lüktetése van. Mint ahogyan a cím takarta, lassan kicsorduló disztópikus tartalmaknak is – és szaga, mint a könyvgerincre csorgó olajnak. Mint a láng hőjének. Mint a pernyének és a hamunak. Ez a látomás elsőre torkon ragadott – mondjuk a legjobbkor olvastam, a kora kamaszkor égető kedvű, lázadó, korlátokat feszítő keserűségében. Amikor az ember először rádöbben, úgy igazán megérzi a felnőtt világ hordozta önmentő hazugságok társadalom-egészre kenődő, penetráns bűzét. És nem képes lemosni magáról – beleivódik a bőrébe; s a maga bőrén érzi a lehetetlen követelések nyomorúságát. Ilyenkor próbálódik a hit, lepleződnek az erkölcs kerülőútjai, válnak értelmetlenné törvények és szabályok. Jókor olvastam, hogy aztán sokáig érve, sokszor szembe jutva, újraolvasva épülhessen a dekonstrukció fékeibe. Épülhessenek a tapasztalattal belém is a szereplők vezérlő érzetei.

Montag tanácstalan baj-érzete. Amikor az ember segítségre szorul, mert bajban van. Vagy az, akit szeret. Amikor érzi a bajt, de nem meri a másik felé tükrözni, teljesen nem meri azt, amit érez. Amikor a kultúrába ágyazott ember leteszi a távkapcsolót, és a könyvért nyúl. Vagy segítséget kér a kultúra közöttünk járó „hordozóitól” – remélve a tanácsot. Gyógyszert remélve a bajra – akár a legegyszerűbb formában: receptet. Élet-receptet ott, ahol ő, vagy a másik kudarcot vallott, vagy akár mind a ketten kudarcot vallottak. Merthogy csak a receptet ismeri. Csakhogy ilyen, a másikra ruhaként rásegíthető élet-recept ebben a helyzetben valójában nincs Montag látóhatárán belül. Csak a mechanikus megoldások, a gyomormosás, az antidepresszánsok. Szabvány-utak. A kultúra ereje: nincs szabvány. Utak vannak, amelyek közt választani kell, dönteni folyamatosan, mérlegre tenni a cselekvést a hit, az erkölcs, a törvények és szabályok vezérlő elvei és korlátai között. Montag tanácstalan, hiszen az élete plakátélet. Konzumélet. Receptélet. Ezekre a kérdésekre nincsenek benne válaszok – holott minden jó fanatizmus, kultúra-veszés csábító ereje, hogy minden kérdésre akad bennük válasz, automatizmus, a gondolkodást, egészen pontosan a gondot elkerülő szabványösvény. Ami ezekbe nem fér bele, az nincs. Nos, Montag pont a nincs állapotával szembesül. Az nem lehet, hogy akit szeretek, a szemem láttára pusztul önmagába. (S az már az író, Bradbury zsenialitása, hogy nem is tud róla az, akit szeretek, hogy éppen belepusztul).

Mildred álomvilágban-lakása. Aminek igazi, teljes, abszolút modellje a tévéfal. A valóságot kizáró, körém épített mese. A mese, most a hamis szinonimájaként. Amely nem feltárja, modellezi, értelmezi a világot, hanem helyettesíti. A konzum és a kultúra között ez a legnagyobb különbség. A konzum helyettesít, úgy, ahogy a fanatizmusok. Távolít: a mesevilágba a szomszédok, rokonok és üzletfelek nyusziüregmély nyomorától. A saját nyomortól. Nem élet, hanem szurrogátum. Úgy csinál, mintha megszólítana – valójában eladni akar. S már rég nem nekem a terméket, hanem engem, a fogyasztót a terméknek. Amire szükségem van – ugye. Hiszen vágyat keltett rá. S e vágykeltés közben keserít az önpusztításig, mert valódi ízei nincsenek. Az álmok hiába énekelnek a tévéfalon túl. Mert hiába csinál úgy a tévé-család, mintha megszólítana – valójában egyedül vagyok. A mesétől nyúlüregmély gödörben elérhetetlen távolságra.

Clarissa különvalósága. A sérülékeny érzékenység, amely nyitott marad akkor is, ha fáj. A széllel szemben tekerés örökké romantikus, valójában páriasors-gesztusa. Szembe menni a sodorral, vagy legalább tempózni benne egy helyben, nem jutva sehova. Egyáltalán: a bárhova jutás bevett formáinak elvetése. Nem elutasítása! Nem lázadás. Ez van legtávolabb a lázadástól, azért marad ezoterikus kicsit, veszendő és törékeny – mert nem fér a béközéphez, a csürhéhez, nem tudja megérinteni azt, csak úgy, ahogyan az eltaposott útszéli pipacs érinti meg az autó kerekét a halála előtti pillanatban. A forradalomnak szüksége van a béközépre, az adja a húsát. Clarissa különvalósága nem forradalmi. Még csak nem is hippi-módra virágos-forradalmi. Mert ennyi deklarációt se tűr. Csak létezni akar, nyitottan, érzékenyen, hervadékonyan. Mint a pipacs.

Beatty mondatai, a gondolkodó ember tehetetlenségének keserűen kiábrándult tükrét vállaló, a cselekvésképtelenségig sokat-látásba, a kultúra önkötöző gesztusaiba fáradt, azt mindenestül szemétre – tűzbe – hajító ember mondatai. Minden igazi fasizmus így kezdődik, gondoljunk Nietzschére vagy Huizingára. A konzum fasizmusa is így kezdődik. Merthogy most ezt éljük. Bradbury világtükre csak annyiban tér el a ma tapasztalttól, hogy vegytiszta. Kevesebb elemmel dolgozik, így az összképe tanmeseien árnyalatlan a valóságunkhoz képest. De minden tanmeseisége ellenére maradéktalanul rólunk szól: a benne leképezett világ megvalósult, itt van körülöttünk. Kapcsold be a tévét. És látod: már égetni, meg mártírokat gyártani se kell. A kultúra, a fékek és korlátok gyönyörűen, pazarlóan gazdag, természeténél fogva ellentmondásos világa éhen döglik magától – vagy kevesek ügye, marginalitás, „olvasol? buzi-e vagy?” jellegű kérdések záporában ázó feleslegesség lesz. Cafrang. A tágra tárt puncik, tetovált izmok, szürke fél-bűnök energiaitallal és droggal locsolt médiakeretében úgy sincsen valóságképző ereje. Clarissa nem tűnik el, de kiközösítik. Olyan, mintha nem lenne jelen. Mondom – olcsóbb, ha nincsenek mártírok. Szóval ez a könyv itt van. Csak nem olyan vegytisztán van itt, mint a lapokon.

Az Agave új kiadása – szakítva az eddigi újrafordító gyakorlattal – Lóránd Imre klasszikussá nemesedett, ihletett fordításával jelent meg újra. Megjelent benne néhány, magyarul kevésbé ismert novella, ezek közül volt, amit nagyon szerettem, Az időgép például; s volt, amit nagyon nem, mint a Tűz és jég. De a tetszés ilyen, vállalni kell – és nem von le semmit Ray Bradbury iránti rajongásomból, ha van olyan írása, amit nem sokra becsülök. A kiadás igényes – de a borítóról megint nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Biztosan akad olyan, akinek tetszik. Szerintem egész jól mutat majd a polcon a kiadó által kiadott többi Bradbury mellett a gerince, a többi meg szerencsére nem látszik.

Ez a könyv kötelező olvasmány. Ez a könyv aktuális. Sajnos az.


Kiadó: Agave
Fordító: Loránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina 

1 megjegyzés :

pável írta...

még nem aktuális, de kötelező :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...