Arthur Miller: Üvegcserepek

1938 novembere. Berlinben zsinagógák kapnak lángra, zsidó üzleteket fosztanak ki, kirakatokat törnek össze – pontos, előre tervezett program szerint. Megkezdődnek a deportálások. A világ másik, biztonságos felén Phillip Gellburg felesége, Sylvia összeesik és képtelen lábra állni. Minden fizikai ok nélkül bénítják meg a történtek. Arthur Miller drámája, az Üvegcserepek legnyilvánvalóbb rétege: a „részvétel” kérdése médiajárta korunkban talán még aktuálisabb, mint a bemutató idején. Sylvia paralitikus reakciója egyszerre szimbóluma a tehetetlenségnek, amivel a világ reagált az emberekből formált terror-gépezet kiteljesedésére; másrészt a környezet értetlensége megmutatja: mennyire alapvető jellemzőnk a távolságtartás; a „távol, a világban történt, nem velünk” mentségének rémületesen bárgyú ismételgetése milyen mélységekig nyithat teret a borzalomnak.

Ma, a közvetített háborúk és az internetes képi borzalom-tunkolás korában talán még aktuálisabb: van-e felelőssége, és miben rejlik a távol élőnek. A világ nem egy szegletében nap mint nap történnek a Kristályéjszaka borzalmaihoz igen hasonló események, s a közvetlen szomszédságunkban is megesett nem is oly rég hasonló - a hírládák kék ragyogásába font „távolságtartás” biztonságában nem érezzük úgy, bármilyen felelősségünk volna ezekért: nem mi követtük el és nem velünk történik. Nehéz erre a kérdésre válaszolni – a szó emelésének hiábavaló gesztusáról ugyanúgy regél az irodalom (utalnék akár Kundera „elviselhetetlen könnyűségeire”), mint a cselekvés hiábavaló kényszeréről (sorolhatnám „elszánt diplomaták” és katonák, tudósítók légióit). Miller a maga módján válaszol: ha hisszük, ha nem, önkéntelenül zsigeri reakciót adunk ezekre mindannyian, akkor is, ha magunk elől is eltagadjuk.

Mint dráma azért fáradt kicsit az Üvegcserepek, főleg a pálya kiemelkedő darabjaihoz képest. Épül dramaturgiai szándék a vezetésünkre, nem is ügyetlen – de jó pár következetlen, hirtelen gesztus követeli a szereplők csetlései-botlásai közepette a néző megbocsátó türelmét. A milleri dráma egyik legerősebb eleme: a mélységes beleélés, az alapgesztusokig pontos jellemrajz itt csak nyomokban van jelen. Amíg a Pillantás a hídról dokkmunkása, vagy az életbe fáradt ügynök szinte embléma-alakok lehettek, mivel egyfelől zsigeri szintig jellemzők voltak, másfelől a finom személyiségrajz által mélyen egyediek; mondhatnám: személyükben váltak típusokká – addig az Üvegcserepek menazsériája alig odakent figurák gyűjteménye. Nem elég erős bázis a szokásos milleri színi gesztus: a figurák egymásra hatása által való fokozatos ráismerés, az önhazugságok rétegeinek fokozatos felszámolása általi lelepleződés katarzisához.

Látható, most is analitikus drámával van dolgunk, holott alapvetően tételdráma-szituáció képezi a kapcsolati konfliktusok alapját: a távol történt, a nem velünk történt tudomásul vételével vállalt cinkosság helyett Sylvia bénultsága a részvétel gesztusa. A megszülető fasizmus idején egy érzékenység az elkövetkező borzalmakra reagál – a világra reagáló egyén drámája a tétel-drámai alaphelyzet. Csakhogy ez a távlat visszasimul az analitikus dráma milleri otthon-világába. Mert bármennyire a távolban esett elviselhetetlen történések, az embertelenség rezonanciája a bénultság, a lélek kegyetlen test-korlátozása – valójában a közeli, a kézzelfogható gúzsba verő tényeire, szeretetlenségeire rétegződik a világban eső. Vagy lehetséges, hogy a „világban élés” igazi ismérve, ha a kettő között nem teszek különbséget?

Mert természetesen Sylvia „bénultsága” az életének is egyenes következménye. Gellburg a maga identitás-zavaros, olykor agresszív módján ugyanúgy a házassága áldozata, ahogyan a felesége; mint ahogy Sylvia – kétségtelen áldozat-volta mellett – több módon is kínzója a férjének. Kortársaknak sem felesleges e tudás: bár épp abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy tán túl sokat is mondunk-mutatunk magunkból egymásnak, épp a lényegest képtelenek vagyunk mondani vagy mutatni.

Mégis, azt kell megjavítanom – sugallja Miller – amit a kezemmel elérek. És ennek az első feltétele az őszinteség. Rendbe kell tenni a mikrovilágot: hogy a számtalan elrejtett fájdalom, az egymásnak okozott „kár” mérődjék végre fel. A darab vége, a drámai vég nyitva marad. Nekünk kell eldöntenünk, a felismerés szülte cselekvés ad-e a szereplőknek még egy esélyt.

Kiadó: Scolar

Fordította: Ungvári Tamás