Georges Simenon: Maigret és a halott gyémántkereskedő

George Simenon és az ő Maigret főfelügyelője is egy olyan része a krimiirodalomnak, ami eddig kimaradt az életemből – persze hallottam róla, tudtam én, hogy így klasszikus, meg úgy kikerülhetetlen, mégsem éreztem késztetést arra, hogy kézbe vegyem bármelyik Maigret-kötetet. Azt meg, hogy Simenon mást is írt, bevallom, nem is tudtam. Valószínűleg ez még jó ideig így maradt volna, ha az Agave nem veszi kézbe tavasszal Simenon hazai kiadását, így viszont, mivel az ő megjelenéseikre odafigyelek, és ha valamire a kiadó azt mondja, hogy jó, én elhiszem (és nem, nem fizetett hirdetést olvashattak, tényleg így van), nem halogattam tovább, és az elmúlt évek privát „ismerkedjünk a  krimivel” projektjébe bevettem Maigret-t is.

És most sem kellett csalódnom – lehet, hogy a krimi tulajdonképpen nekem való, csak ezt eddig nem tudtam? Azért szolgált jó pár meglepetéssel a könyv. Valamiért én azt hittem, hogy Maigret vicces – hát, nem az. Arról is meg voltam győződve, hogy könnyed kis történeteket írt Simenon, kedélyes nyomozgatásokról, angol tea helyett mondjuk francia borral körítve – ez sem jött be. Így az első (rövidke) regény után úgy tűnik, Simenon keserűbb és keményebb, mint teadélutánokban utazó kollégája.

Már az alaphang egészen más, mint amire számítottam – egy tizenhat órás kihallgatás után találkozunk először Maigret-vel és a gyanúsított Carl Andersennel, akinek garázsában (a szomszéd vadonatúj autójában) egy gazdag gyémántkereskedő holttestére bukkantak. A kihallgatás eredmény nélkül zárul, a kimerült főfelügyelő pedig jobb ötlet híján a bűntény helyszínére utazik, hogy a Három Özvegy kereszteződéséből tartsa szemmel Andersent és furcsa szomszédait.

A karót nyelt, lecsúszott dán arisztokrata és rejtélyes húga, Else után megismerjük a parodisztikusan ábrázolt Michonnet-t, a tipikus feltűnősködő francia „kisembert”, aki hangosan követel kártérítést az autójában esett kárért, és a bokszolóból autószerelőműhely-tulajdonossá vált Oscart, aki minduntalan felügyelőnk társaságát keresi. Mindenki kicsit furcsa, a magányosan álló három ház és a hozzájuk kapcsolódó történetek baljós hangulatot teremtenek, ráadásul egy igazi „végzet asszonya” is akad a zárt közösségben. Ám a történet végére nem csak a riadt kis egérkeként bemutatott Elséről derül ki, hogy egészen más, mint akinek mutatja magát.

Ahhoz képest, hogy milyen rövid kis könyv ez, elég tömör. Tele van hazugsággal, elfojtással, feszültséggel. Van egy fojtogató hangulata, folyamatosan várjuk, hogy mikor dörrennek már el a lövések – aztán amikor dörrennek, egészen máshol és máshogy, mint hinnénk. Maigret alakja tökéletesen belesimul ebbe a hangulatba: alig tudunk meg róla valamit, igazából nem is szerepel úgy, ahogy mondjuk egy Poirot, vagy egy Marlowe, pusztán jelen van, és jelenlétével, kérdéseivel terelgeti a szereplőket afelé, hogy maguk leplezzék le önmagukat. Gondolom, azért egy idő után többet megtudunk Maigret-ről, és a nyomozások során játszott szerepe is változatosabb lesz – hiszen rengeteg kötet született még az ő főszereplésével. Ez, rövidsége okán is, pusztán egy kis ízelítő volt, ami után feltétlenül kóstolgatnánk még!

Kiadó: Agave

Fordította: Felkai Piroska