Máig
nem értem, miért nem lett anno nagyobb siker Jonathan Stroud
Bartimaeus-trilógiája itthon – az utóbbi időben írt varázslós (tini
avagy kamasz-) történetek közül ugyanis szinte vetélytárs nélkül,
toronymagasan kiemelkedik. A szerző nem egy igen merész húzást
megengedett magának szereplők és cselekményvezetés tekintetében is, ami
messze túlmutat az angolszász irodalomban azért a Harry Potterek előtt
is meglehetősen bejáratottnak számító műfaj szokvány-keretein. A világa
rendkívül összetett és fantáziadús – szinte kedvem lenne erre a
párhuzamos múltra-jelenre a steampunk mintájára ráaggatni a magepunk
nevet, csak azért nem lenne értelme, mivel mindeddig nem teremtett
műfajt e regényekkel. Szerencsére az Animus tovább bábáskodik az író
műveinek magyar kiadása felett, így vehettük kezünkbe a napokban Stroud
legújabb Bartimaeus-történetét, a Salamon király gyűrűje című kalandot.
Párhuzamos
múltat tessék elképzelni, ahol az élet alaptényeihez tartozik a
ceremoniális mágia használata – úgy, ahogyan azt az európai okkult
hagyomány nem egyszer elképzelte. Varázskörrel és igékkel operáló
mágusokkal és a rabságukba kötött (jobbára rabszolgaként is kezelt),
többé-kevésbé engedelmes mágikus lényekkel: különböző rendű és rangú
lényekkel, akiknek persze nem ízlik a rabság (annál inkább az óvatlan
rabtartó, ha hibázik). E világ hatalmi bázisa a mágia, így a mágusokat
is leginkább a hatalom megtartása-megszerzése érdekli. E játszmák
keretét a trilógiában egy finoman viktoriánus beütésű Anglia adta, míg a
legfrissebb kötet mintegy előzmény-történetként Salamon Jeruzsálemébe
vezet el.
Jeruzsálembe,
ahol Salamon a legendás Gyűrű hatalma révén uralkodik, s ahová Sába
büszke királynőjének megbízásából érkezik Asmira, a királynő örökletes
őre, titkos, de főképp veszélyes küldetésben. Hogy, hogy nem, ugyanitt
viseli el renitens viselkedéséért sokadik büntetését Uruki Bartimaeus, a
felettébb érdemes és ügyes, humoros megjegyzésekben soha nem szűkölködő
dzsinn. S ha két ennyire eltérő személyiség, cél és akarat találkozik,
mint a lányé és a dzsinné, kő kövön nem marad Jeruzsálemben.
Az
a jó az ilyen jól megírt előtörténetekben, hogy minden olvasónak
ajándékoz vele az író ezt-azt. Akik ismerik a később játszódó trilógiát,
azok számtalan játékos utalást kapnak ajándékba a történet mellé, mert
az író remek érzékkel hagyja a történeteit „egymással csevegni”. Akik
viszont most ismerkednek Stroud világával, minden zökkenő nélkül
olvashatják akár tovább Bartimaeus kalandjait – mert arra feltétlen elég
ez a (valljuk meg) egyszerűbb, kevésbé kacifántosan vezetett kis mese,
hogy felkeltse az érdeklődésünk a történetfolyam esszenciáját adó
szereplőjének későbbi kalandjai iránt is.
Stroud
egyik erőssége a több nézőpontból való, néhol bravúros váltásokkal
megoldott narráció – persze mi, olvasók akkor járunk a legjobban,
amikor maga Bartimaeus, az először Uruk ősi városában megidézett érdemes
dzsinn mesél. Megvan ugyanis a véleménye rólunk, rabtartóiról, és nem
rejti véka alá – büntetés ide vagy oda. Tükröt tart rabtartóinak, akik
ebben a tükörben bizony a legelőnytelenebb beállításban szemlélhetik
önmagukat, de ebbe a tükörbe akár nekünk, olvasóknak sem árt
belepillantani. A legjobban a lábjegyzetekbe rejtett magyarázatokat,
mentegetőzéseket, ködösítéseket, el- és kiszólásokat szeretem e hangtól –
egyáltalán, mekkora ötlet ez a narrációt kiegészítő lábjegyzetelés!
Illik Bartimaeushoz…
Azt
kívánom ennek a könyvnek, hogy szeressék az olvasói. S azt, hogy e
könyv miatt egyre többen kapjanak kedvet a korábbi trilógiához – mert
(hogy zenei hasonlattal éljek) azok összetettsége, mélysége és szépsége
egy komplett, szépen összhangzó zeneműé, míg e kötet szimplán egy
dallam. Bár annak azért igen jól eltalált.
Kiadó: Animus
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése