Szekeres Adrien: Klasszikus könnyedség koncert - Művészetek palotája, 2011. november 11.

Szekeres Adrien igazi állócsillaga a magyar könnyűzenei életnek – abban a műfajban, amelyben évente újabb és újabb „csillagok” tűnnek fel, majd hullanak le látványosan, immár tizenhat éve énekel egyre magasabb színvonalon, és egyre nagyobb sikerrel. Előbb a Hot Jazz Band, majd az Unisex énekeseként, 2001-től pedig szólóénekesként szállítja magabiztosan slágereit – melyek mind zeneileg, mind szövegileg magas minőséget képviselnek, mégis fogyaszthatóak, és nem állnak távol a kereskedelmi rádiók slágerlistáitól sem. Adrien titka valahol ebben lehet: profi, és megkérdőjelezhetetlenül igényes dalokat csinál, ugyanakkor bárkit képes megszólítani a zenéjével.

Bevallom, a Művészetek Palotájában megrendezett Klasszikus könnyedség koncert előtt nem gondoltam, hogy ennyi és ekkora meglepetésben lesz részem. Ugyan a beharangozó különlegességeket ígért, de hát valljuk be, mindenki ezt ígéri – valahogy csak be kell csalogatni az embereket az előadótermekbe. Úgy gondoltam, a jól ismert slágerek megszokott előadását hallom majd, könnyed, hadd ne mondjam: súlytalan két órára számítottam, egy fárasztó munkanap utáni kellemes kis lazításra. Egészen mást kaptam.

Ahogy az énekesnő a koncert elején elmondta, régi vágya valósult meg azzal, hogy szimfonikus zenekarral léphetett erre a színpadra, és régi dalait áthangszerelt, eddig nem hallott verzióban adhatta elő. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy az első számtól a hideg futkosott a hátunkon – tűnjön bár elcsépeltnek, vagy akár hatásvadásznak, de tény, hogy még a legpopulárisabb popdalokból is elképesztő hangzást tud elővarázsolni egy jó zeneszerző, egy nyitott karmester és egy kiváló zenekar. Szekeres Adrien, zeneszerző férje, Kiss Gábor (aki az est során zongorán kísérte a zenekart), és a Somogyi-Tóth Dániel vezette debreceni Kodály Filharmonikusok összjátéka ennek a legkiválóbb példája lehet.

A legismertebb dalok – a teljesség igénye nélkül: „Olyan, mint Te”, „Érzés a semmiből”, „Futok a szívem után”, „Híd a folyót”, „Kikötők”, „Olthatatlanul”, „Piszkos tánc” – mellett felcsendült az énekesnő két, kislányainak írt dala, a „Kicsi szív” és a „Szeretlek” is, amellyel azt hiszem, könnyeket csalt a jelenlévő anyukák szemébe, és persze akadt néhány meglepetés is. Az est egyik nagy „attrakciójaként” Adrien két operaáriát adott elő. Amikor bejelentette, mi következik, a közönség néma várakozással és némileg tán kétkedve várta, hogy mi is lesz ebből, de az eredmény azt hiszem, mindenkit meggyőzött – Puccini Turandot-jából a „Nessun Dorma” és Händel Xerxes-éből az „Ombra mai fu” kiváló előadását hallhattuk. Nem vagyok egy operaszakértő, de úgy gondolom, az énekesnő hibátlanul énekelte mindkét darabot – azt mondjuk rendkívül bájos volt látni, hogy az egyébként iszonyúan magabiztos és a színpadon lehengerlő energiával pörgő Adrien mennyire izgult. A kérdésre egyébként, hogy miért akart operát énekelni, a válasza a lehető legegyszerűbb volt: csak, mert szereti. 

Ami számomra ennél is nagyobb élmény volt, az, hogy Leonard Cohen „Hallelujah” című számát, ami – szigorúan magánvéleményem szerint – simán indulhatna a világ „legagyonfeldolgozottabb” dala címért, olyan gyönyörű interpretációban hallhattam, amire azt mondtam, igen, így érdemes feldolgozni még egyszer ezt a dalt. Talán az est legjobban eltalált száma volt – ahogy előbb Szekeres Adrien szólóénekével, majd a sztárvendég Fool Moon vokálegyüttes kíséretével, aztán az egyenként beszálló popzenészekkel kibomlott ez a hátborzongatóan szép dallam, hogy végül a nagyzenekar által bontakozzon ki teljes szépségében, az valami csodálatos volt – hatalmas elismerés a hangszerelésért.

Az est végén hallhattunk egy egyveleget Adrien pályájának korai, poposabb slágereiből, ez volt az egyetlen pontja a koncertnek, amikor azt éreztem, hogy ezeket nem lett volna muszáj beleerőltetni a műsorba. Azonban a záró „Játssz még” című számmal megint csak sikerült úgy megérintenie, hogy maradéktalan élményként tekintek vissza a koncertre. Kijárt az álló ováció – az énekesnőnek, az állandó popzenekarának, akik nagyon jól működtek együtt a szimfonikus zenekarral, és a Kodály Filharmonikusoknak, akik láthatóan élvezettel kirándultak a könnyedebb műfajba.