Régi
tartozást törlesztek, mit leginkább persze magam kértem számon oly
sokáig hiába magamon. Merthogy Pelevin az első olvasással szívügyem
lett, amolyan önkéntelen elfogultsággal olvastam – hiába, mindig is a
gyengém marad a kortárs történetekbe szőtt mitológia: mintha engem is
emlékeztetni kéne arra, hogy minden racionális olvasat
alatt-felett-mellett (ez tényleg csak nézőpont-választás kérdése, ez a
helymeghatározás) ott figyel a világnak nem egy, nem két egyéb-nézete,
amelyeket látva az értelembe (és tovább) szűkült megszokás egészen
szokatlan szemszögekből csodálkozhat rá a világra. Persze a ráció nézete
mellett, annak fenntartásával kísérlem élni ezt a rácsodálkozást, hisz
most sem varázséneket kántálok, értelmes mondatokat próbálok összerakni
egy könyvhöz, ami folyamatosan értelmen túl delirál.
(Spoilerveszély!)
Mert
ez a legizgalmasabb, ez a hősöket mámorban tartó, szövegi határokat nem
tűrő delírium, ami a Generation P olvasása közben mint egy tüske a
mentális köröm alatt, folyamatosan irritált: hogy nem „választ el”, nem
különít el az író: tudhatatlan, hogy Vavan Tatarszkij épp éli-e avagy
drog-mámorban képzelgi-e az adott szituációt. Vajon valóban megéli-e ezt
a rémálom-karrierutat a Draft Podiumtól a Trónig, amolyan
Marduk-maketté avanzsálva? Melyik túra valóság és melyik képzelt
Rasztorgujevóba, a „gombász” és guru Girejevhez? Valóban létezik a
Méhészeti Intézet, a kiszámoltak és 3D modellek, a pontfelhő és a
szkeletonok beteg világa? A „hatalmat” a tévéképernyőre rajzoló
manipulatív hazugsággyár? Rosztropovics, a hörcsög, Alla, a titkárnő, a
nagy konspirátorok: a Farszuk Szejful-Farszejkinek, Morkovinok, Szasa
Blók, Szemjon Velinek nyilvánosságteremtő, kegyetlen és kíméletlen
„valóság alatti-feletti-melletti” világa?
Az
biztos, hogy „lényegében minden politikus egy élő adás” – és ez az
ötlet a köré szőtt ó-mitológiai háttérrel aztán olyan erős alapanyagot
biztosít az írónak, hogy szinte mindegy, ebben a megteremtett vízióban
mit cselekedtet a hősével. Aki tétova sorssal-sodratása folyamán
bármennyit is ért meg a vele történtekből, csak hagyja kiválasztani
magát – végül is áldozatnak. Hiszen a szeme láttára teljesedik be a
sorsa az előd Azadovszkíjnak, és könnyen belátható, Vavanra is ez a sors
vár majd, akármennyire is kísérli létezéssel tölteni a nem létezőt,
hiába áldoz pontfelhőt a Szemurgnak, aki egy, de mégis harminc.
Beteg
egy könyv ez, de erős valóságszaggal – minden delíriuma ellenére. Mert a
reklámfilmes megbízók sorsa, a hányingerkeltő „karrierút” a kölcsönből a
vodkán át a maffia géppisztolysorozatáig sajnos a valóság frappáns
összefoglalása – a kilátástalanságba való beletörődés, az egymást
fojtogató házak közt egymást fojtogató beteg sorsok a mai orosz
hétköznap velejárói. Értem a regény sikerét Oroszhonban: miközben
(persze) a kivételt meséli, azoknak szól, akik hasonló kivitelű
kivétellé válásban reménykedhetnek csak, egyfajta össznépi sorslottóban,
ami magát a sorsot nem veti le, csak odázza a tragédiát – de legalább
addig jól érezheted magad, amíg a szükségképpen épült valódi és légvárak
omlásukkal maguk alá nem temetnek.
És
a regényben felépített társadalom-szerkezet, a média „világ mögötti
titokvilág” jellege, ez a mitologikus alapokon felépített
összeesküvés-elmélet is azért lehet ennyire életszagú, mert annyi
tudható: az oligarchák, politikusok, és bűnözés uralta valóság is
magyarázatra szorul, hazugságok és titkok tartják fenn, a hírekkel
etetett pór nem mondhat le a „mögöttes tartalom” vizslatásáról, mert az
egykori, nyíltan, ostobán hazug, de csak rejtve utálható terrorhatalom
helyett most rejtett hatalmi Mariana-árkok szabdalják fel Oroszországot,
amit nyíltan utálhatsz, de meg nem ismerhetsz soha.
Kiadó: Európa
Fordította: Bratka László
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése