2011. május 25., szerda

Ilma Rakusa: Rengeteg tenger

Ebben a számtalan alkalommal szétvagdosott, összefércelt, majd újra meg újra szétszaggatott Közép-Európában mintha a legtöbb írónak visszatérő témája lenne az identitáskeresés, a család, a gyökerek, a nemzeti és etnikai hovatartozás, vagy épp a nyelvekhez való viszony – többnyelvű országokban az anyanyelv kérdése. A Svájcban élő, a zürichi egyetem szlavisztika professzoraként tevékenykedő, íróként, költőként, műfordítóként ismert Ilma Rakusa is megírta a saját életútjából táplálkozó verzióját erről a jellegzetesen közép-európai „útkeresésről”.

Rakusa szlovén apától és magyar anyától született a szlovákiai Rimaszombaton, gyermekkorát Budapesten, Triesztben és Ljubljanában töltötte, majd a család Zürichben telepedett le. Felnőve Európa számos nagyvárosán át vezetett útja, hogy aztán leginkább Szentpéterváron találja meg azt, ami „elveszett” a gyerekkorából – valamit, amit otthagyott az Adria partján, és hiába kutatta az Alpok hófödte csúcsai között, vagy a katonásan rendezett svájci városkákban.

A Rengeteg tenger a szó szoros értelmében szép könyv. Rakusa láthatóan magabiztosan bánik a nyelvvel, hol lírai, hol esszéisztikus, élvezet olvasni a sorait – még akkor is, ha gyakran azt érezzük, a könyv nem vezet sehova. Szerzője önéletrajzi ihletésű regényként aposztrofálja, de olvasható novellafüzérként is. A rövid, két-három oldalas emlékidézések – noha időrendben követik egymást – nem adnak ki egy megfogható, összefüggő történetet, inkább csak benyomások, élmények, történetek egymásutánja ez a háromszáz oldal. Amit végig áthat valami megfoghatatlan szomorúság – az életöröm szinte teljesen hiányzik Rakusa soraiból, mintha élete minden momentumában jelen lenne a lassú, csendes elmúlás.

„A megrendülésről írok, a tehetetlenségről. Első ízben írok így. Hogy semmit sem értek, hogy egyre csak kering bennem valami, alkalmasint az üresség körül. Hogy szomorú vagyok, pedig sokkal szívesebben lennék dühös.” - írja a szerző egyik tizenévesen írt iskolai fogalmazásáról, s olvasó legyen a talpán, aki ennél jobban tudja jellemezni Rakusa írásait. A megrendülés, amit a gyermek Ilma érez, amikor ott kell hagynia a szeretett tengert és Triesztet, és az űr, amit az elhagyott haza, az elhagyott nyelv, az elveszett mesebeli gyerekkor hagyott maga után, végig ott van a soraiban. Mégsem dühös, nem pöröl senkivel, nem tesz szemrehányást sem a szüleinek, amiért végigcibálták Európán, hogy aztán ne leljen igazi hazára sehol, sem a politikusoknak, sem a történelemnek.

Inkább a művészetbe menekül, hiszen a szerelmen kívül tán ez az egyetlen dolog, ami nem ismer határokat – és bár a zene valóban nemzetközi nyelv, s a zongora mögött mindegy, hogy valaki svájci vagy szlovén; Dosztojevszkijt már nem értik a svájci fiatalok, így Ilma megint megy, és meg sem áll Szentpétervárig, hogy értő társakra leljen. És az egész életében maga után cipelt bőröndökbe a ruhákon, gyermekkori emlékeken és játékokon kívül bekerülnek a könyvek is. Mégis, a valóságos bőröndöknél súlyosabbak azok, amiket az ember a gondolataival töm meg: ugyanúgy, ahogy az anyja csomagolta be újra meg újra a család életét néhány bőröndbe, pakolja Ilma egymás után az emlékeket, a családi traumákat, a saját útkeresésének állomásait, és cipeli őket maga után, bárhová megy.

A magunkkal cipelt múlt és a saját magunk keresése közti ellentét az, ami mozgásban tartja a könyvet, annak ellenére, hogy nincs „sztori”, hogy a sorra egymás után következő utazások nem vezetnek egy meghatározott cél felé. Lassú, szép, filozofikus könyv – aki nem ragaszkodik a cselekményhez, annak bátran ajánlható, igazi szépirodalom.


Kiadó: Magvető
Fordította: Kurdi Imre
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...