Johnny
Bunk olyan, mint te meg én – lehetne akármelyikünk, ahogy a fülszöveg
is írja. Egy teljesen átlagos huszonéves, aki a szülőkre és a
pályaválasztási tanácsadóra hallgatva egy „piacképes” pénzügyi területen
tanult, ahelyett, hogy kiélte volna kreativitását, majd elhelyezkedett
egy nagyvállalat számtalan kockairodájának egyikében, és évek óta éjt
nappallá téve ugyanazt az egyhangú, szellemileg cseppet sem kielégítő
munkát végzi, remélve, hogy egyszer majd felfedezik a tehetségét és
kiemelik a több száz hasonszőrű közül.
Első
látásra a képregény semmiben sem különbözik a tengernyi önsegítő
jellegű könyv közül, amivel az állást kereső tömegek kétségbeesését
próbálják kihasználni a kiadók, azonban ha jobban megnézzük, a Johnny Bunk kalandjai
egész más. Mindenekelőtt vicces, kedves, és nem akarja megmondani a
tutit. Leginkább a Dilbert-képregényekre emlékeztet, azok féktelen
iróniája nélkül. Igazán nem is a munkát keresőkhöz szól, hanem azokhoz a
fiatalokhoz, akik Johnny-hoz hasonlóan már bekerültek a nagyvállalati
struktúrába, és nem látják, hogy lenne bármiféle lehetőségük kitörni
belőle, vagy épp érvényesülni benne – és nyilván nem akarnak egész
életükben ugyanabban az irodában és ugyanabban a munkakörben aszalódni.
Johnny
egy különösen fásult napján egy váratlanul előbukkanó szusibárban hat
pár különleges evőpálcikát kap, melyeket széttörve megjelenik előtte
Diana, a huszonegyedik századi dzsinn-lány, hogy jó tanácsaival
átsegítse a kissé töketlen srácot a karrier felé tett első lépéseken.
Diana a klasszikus mesebeli dzsinnekre hajazó módon folyton szívatja
szegény fiút, és ki-kiszólva az olvasó felé időről időre kifejezi, hogy
ilyen béna páciense még nem volt. Mégis, tanácsai – és Johnny két
kollégája – segítségével a képregény végére az aktatologató srác ha nem
is csinál pikk-pakk karriert, de legalább elindul valami új irányba.
A
hat jó tanács nem is arra irányul, hogy hogyan „valósítsuk meg
önmagunkat”, hanem arra, hogyan találjuk meg a helyünket egy cégen
belül, hogyan lépjünk előre, és hogyan vetessük észre magunkat. Nem
tartozik hát azon ma divatos, ezoterikus beütésű karrierkönyvek közé,
amelyek a „vágj be magad mögött minden ajtót, és kezdj valami gyökeresen
újba” elvét hirdetik. Johnny nem hagyja ott a csúnya nagyvállalatot, és
nem áll festőművésznek, divattervezőnek, nem utazik Tahitire
búvároktatónak, és nem indít gasztroblogot sem. Ő csak elkezd felemelt
fejjel járni, és nagy nehezen beépíti a tudatába, hogy hiába csak egy
kis hangya a nagy gépezetben, igenis fontos a munkája és ugyanúgy jár
neki némi elismerés, mint bárki másnak.
Tagadhatatlan,
hogy a könyv megjelenését egy multinacionális nagyvállalat támogatta –
akik szép reklámot is csináltak neki a neten, saját
karrierlehetőségeiket is hirdetve ezzel. Kicsit keserű az ember szájíze,
mert mindannyian szívesebben olvasnánk arról, hogy Johnny mindent maga
mögött hagyva új életet kezd és valami hihetetlenül kreatív munkába
fog, de be kell látnunk, hogy így életszerűbb. Lehet könyveket,
cikkeket, tanulmányokat írni a kiugró sikeremberekről, de a
legtöbbünkre nagyobb valószínűséggel Johnny útja vár. Ez a képregény
arra jó, hogy viccesen megmutatja, hogy nem kell okvetlenül belehalni
abba, ha az ember „csak” egy szorgos hangya a nagy bolyban, és lehet
találni olyan utakat, ahol megmutathatjuk magunkat. Kicsit utópisztikus
tán, és lehet vitatkozni azzal, hogy a magyar cégeknél ez mennyire
valósítható meg, de az biztos, hogy kedves és jószándékú kiadvány. A
világot nem váltja meg, de ha már épp kezdenénk belefásulni a
munkánkba, nevethetünk rajta egy jót – aztán mehetünk elkövetni valami
kiváló hibát, hátha felfigyelnek ránk.
Kiadó: HVG Könyvek
Fordította: Bayer Antal
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése