2011. február 2., szerda

J. M. G. Le Clézio: Az éhség ünnepei - Anyám könyve

J. M. G. Le Clézionak korábban három könyvéről írtam, igazából ez a kötet is szorosan kapcsolódik ahhoz a bejegyzéshez, Az éhség ünnepei – Anyám könyve ugyanis Az afrikai – Apám könyve párja. Clézio ugyan külön-külön állított irodalmi emléket szüleinek, ám ahogy a többi könyve sem függetleníthető az életmű egészétől, ez a két könyv sem igazán értékelhető önmagában.

Míg Az afrikai dokumentarista életrajzi novellafüzér az édesapa életéről, utazásairól, Az éhség ünnepei fikciós regény, ám számos valós elemet, életrajzi adalékot tartalmaz. Főszereplője, az író édesanyjának alteregója, Ethel Brunn a két világháború közti Párizsban nő fel, hideg-rideg családi környezetben, ahol egyetlen társa, aki megérti és szereti, nagybátyja. Felelőtlen apja a család egykor volt dicsőségének és gazdagságának romjain éldegél és nem vesz tudomást a jelenről, anyja hisztériába menekül az őt csaló férje elől, a nagybácsi halála után pedig még Ethel öröksége is elherdálódik. Egyetlen barátja az orosz nemesi származású Xénia, aki szegény menekültből lesz csillogó szépség, ezzel összetörve Ethel szívét, aki a gyerekes rajongás és az ifjúkori szerelem furcsa keverékével viseltetett barátnője iránt.

Miután a család végképp elszegényedik, kitör a háború, és csak Ethel talpraesettségének köszönhetően sikerül kimenekülniük Párizsból. Az ekkor már idős és csaknem magatehetetlen szülei mellett a fiatal lány teljesen magára marad, egyedül kell szembenéznie a háborúval, harcolnia a túlélésért. Ám mindez mintha leperegne Ethelről. A rá mindig jellemző távolságtartás és hideg megfigyelés csak súlyosbodik a hétköznapi nehézségekkel, Ethel szinte idegenként bolyong a saját életében, elvarázsoltan, mint aki kényszerűségből benne él ebben a világban, a háborús mindennapokban, de nem vesz tudomást róluk. Korábban épp így élte túl gyerekkorát a fojtogató családi légkörben, és így engedte el a füle mellett a sápítozó nagynénik régi dicsőségeket visszasíró nosztalgiázását is.

Ezen a távolságtartáson csak egyvalaki tudott tartósan rést ütni, a család egy távoli rokonának fia, az angol orvos, aki a háború után Ethelért jön, és feleségül véve őt kimenekíti abból a kalitkából, amit a múlt, a család, és ő maga szőtt maga köré. Közös kettőjükben a család mauritiusi múltja, az örökös nosztalgiázás nyomasztó légköréből való szabadulási vágy, az ősök megértésére és felmentésére tett kísérletek. Nem véletlen, hogy Clézio könyveit ennyire áthatja a családi múlt feltárása, a nosztalgiázó és magyarázó hajlam, hisz mindkét szülőjétől ezt örökölhette.

A legnagyobb furcsaság ezzel a könyvvel az, hogy míg Az afrikaiban az apát egyfajta csodálattal vegyes félelemmel írta le, olykor szinte piedesztálra emelte, és még a fiaival szembeni szigorát is alig győzte megmagyarázni Clézio, az anyáról már nem fest ilyen jó képet. Ethel Brunn cseppet sem szimpatikus, épp a már említett hűvös távolságtartása miatt. Szinte érzelemtelenül bolyong az életében, a férje iránti érzéseiről sem tudunk meg semmit, távol marad tőlünk, csak egy fiatal nő, aki elvesztette az örökségét, nehéz körülmények közt átvészelte a háborút, aztán férjhez ment, és ennyi. Nem derül ki ebből a könyvből, hogy miért is lenne ő különleges, miért tarthatna számot az érdeklődésünkre – sajnos az egyetlen ok, amiért elolvassuk fiktív életrajzát, az, hogy a  fia egy Nobel-díjas író, ez azonban kevés.


Kiadó: Ulpius
Fordította: Lőrinszky Ildikó
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...