A 2006-ban bemutatott Stephen Frears-féle A királynő sikere óta újabb reneszánszát éljük a brit királyi család kulisszák mögötti életét bemutató filmeknek – ilyen volt a 2009-es Az ifjú Viktória királynő és ilyen A király beszéde
is. A téma hálás, modhatnánk, csak idő kérdése volt, hogy mikor
találnak rá a filmesek; egy dadogós hercegnél, akiből akarata ellenére
lesz király, kevés jobb alapanyag van egy igazi „a király is ember”
jellegű drámához.
Tom
Hooper rendező és David Seidler forgatókönyvíró pedig kihozták ebből az
alapanyagból azt, amit ki kell ahhoz, hogy biztos kritikai- és
közönségsikert arasson, nem mellesleg pedig végigtarolja a filmes
díjátadókat. Az már más kérdés, hogy bátrabb, kevésbé konvencionális
rendezéssel még több is lehetett volna belőle. Így viszont nem más, mint
egy pazarul összerakott, remek színészi alakításokat felvonultató,
hollywoodi stílusú angol filmdráma.
A
dramaturgia oltárán feláldozták a történelmi hűséget: a fennmaradt
dokumentumok alapján tudható, hogy a York-i herceg és az ausztrál
logopédus, Lionel Logue kapcsolata 1926-ban kezdődött, és a harmincas
évekre Logue segítségével a herceg nagyjából leküzdötte beszédhibáját,
legalábbis tudott már folyékonyan szónokolni, és csak a harmincas évek
közepén, a királlyá koronázás idején vette igénybe újra a logopédus
segítségét – aki aztán élete végéig jelen volt a beszédeinél, és
segítette az uralkodót.
A
film ehhez képest az 1926-os Wembley-beli fiaskó után – mikor is a
herceg csúnyán leszerepel a Brit Birodalmi Kiállítás megnyitóján, amit
az új találmánynak, a rádiónak köszönhetően világszerte hallanak –
rögtön 1934-be repít minket. V. György haldoklik, a Wales-i herceg a
kötelességei helyett amerikai szeretőjével van elfoglalva, Európa pedig
fokozatosan sodródik bele a háború fenyegetésébe. Ekkor találkozik a
York-i herceg Logue-gal, akiben eleinte épp úgy nem bízik, mint a többi
orvosban, akiket kipróbált, ám felesége nyomására ad neki egy esélyt.
A
film a herceg és Logue kapcsolatára fókuszál; a karót nyelt királyi
sarj és a semmiféle tekintélyt nem tisztelő ausztrál közember lassú
közeledése és kialakuló barátsága igazán hálás feladat a két színésznek,
a néző pedig remekül szórakozik a rengeteg szituációs poénon, még akkor
is, ha tudjuk, hogy a fele sem igaz. Az ugyanis, hogy valaki az első
találkozásnál lazán Bertie-nek szólítsa a herceget, vagy hogy kiabáljon
vele és utasítgassa, akkoriban elképzelhetetlen volt. Mégis, a terápia
egynémely eleme mellett ezek a film legszórakoztatóbb pillanatai.
A
dráma persze nem áll meg a logopédus rendelőjének küszöbénél, látjuk,
ahogy VIII. Edward szégyent hoz az angol trónra, és ahogy Hitler
befolyása egyre erősödik Európában. A film legvitathatóbb szála VIII.
Edward és Wallis Simpson kapcsolata, a dramaturgia érdekében igazi
élvhajhász, elvtelen párként lettek bemutatva, akik amerikai stílusú
koktélpartit rendeznek a Windsori kastélyban – azért ez talán túlzás,
kapcsolatukat és a lemondás körülményeit illetően még mindig nincs
konszenzus a történetírók között. Az pedig, hogy VI. György koronázási
felvételei után filmhíradós részleteken láthatjuk a berlini tömegnek
szónokoló Hitlert, amatőr és szájba rágós húzás a rendező részéről –
igen, értjük mi, hogy szegény dadogós királynak kell szembeszállnia a
pazar szónokkal, köszönjük. A filmvégi katartikus háborús beszéd, annak
előkészítése és körítése egyértelmű áldozat a popularitás oltárán – így
kell befejezni egy igazi közönségbarát királydrámát. Az, hogy a történet
eme gyengeségei nem vonnak le sokat a film élvezeti értékéből, a remek
színészeknek köszönhető.
Angol
filmeknél már megszokhattuk, hogy a színészi játék parádés, itt sincs
ez másként. Colin Firth-re mintha ráöntötték volna ezt a szerepet,
mindenki Mr. Darcy-jánál jobban tán senki sem tudja eljátszani a merev,
szertartásos angol főnemest, aki belül gátlásokkal küzd és csak arra
vágyik, hogy végre megnyílhasson. Szinte minden jelenetben szerepel,
minden rezdülésével játszik, egyszerre királyi és sebezhető – abszolút
megérdemelten gyűjtötte be a szezon legtöbb díját, és nagyon nem érdemes
ellene fogadni a február 27-i Oscar-díjátadón sem.
Tökéletes
partnere Geoffrey Rush, aki a herceg visszafogottságát remekül
ellensúlyozza ripacskodásával, amikor viszont kell, akkor igazán komoly
és hozza azt a mentor-figurát, aki valójában Logue lehetett. Aki igazán
meglepetést okoz, az Helena Bonham Carter, no nem azért, mintha nem
tudtuk volna, hogy remek színésznő, hanem mert az utóbbi jó néhány évben
nem láthattuk őt ennyire normális szerepben. Mértéktartó, a háttérből
szelíden segítő-terelgető klasszikus feleségszerepében bebizonyítja,
hogy tud ő mást is, nem csak zakkant boszorkát játszani. A kisebb
mellékszerepekben is igazi nagyágyúk tűnnek fel: Michael Gambon a fiával
sosem elégedett, idős V. György szerepében, Guy Pearce a felelőtlen,
szoknyavadász VIII. Edward-ként, Jennifer Ehle (mindenki Elizabeth
Bennett-je) Logue feleségének apró szerepében egyaránt remek; akárcsak a
Churchill-karikatúrát bemutató Timothy Spall – elhisszük neki, hogy
Churchill valóban ilyen idegesítő személyiség lehetett.
A
hangulat, a díszletek kiválóak, megelevenedik előttünk a két
világháború közti London, az pedig, hogy a kis költségvetésnek
köszönhetően a film nagyobb részt lakás- és palotabelsőkben játszódik,
csak növeli a bensőséges hangulatot. Alexandre Desplat klasszikus
aláfestő zenéje, a korhű kosztümök, az olykor patinás régi felvételeket
idéző operatőri munka mind hozzájárul a film varázsához. Végülis igazi
angol drámát kapunk, aki szereti a műfajt, ebben a filmben sem fog
csalódni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése