Vannak
filmek, amik egyszerűen nem akarnak többnek látszani annál, amik.
Vállaltan műfaji alkotások, meghatározott sémák alapján épülnek fel,
ezerszer bevált elemeket használnak, a műfajban megszokott tanulsággal
és élvezeti értékkel szolgálnak. Ilyen a Csak szexre kellesz
is. Egy vállalható, vicces, kellemes kis romantikus komédia, semmi több.
De legalább nem is akar többnek látszani – sőt, bátran nevet saját
magán, ami manapság, amikor mindenki vérkomolyan veszi még a leggagyibb
szórakoztató produktumokat is, igazán üdítő.
A
romantikus komédia műfaja azóta létezik, hogy feltalálták a mozit, és
valószínűleg – a kritikusok minden fanyalgása ellenére – mindig is
létezni fog. Vannak többé-kevésbé eredeti darabok a műfaji határokon
belül, de a legtöbb ugyanazon sémán alapul: nő és férfi
összetalálkoznak, egymásba habarodnak, félreértik egymást, az egyik
jobban akar kötődni, mint a másik, kis féltékenység, aztán nagy egymásra
találás és könnyes összeborulás. Kötelező elem még a humoros
mellékszereplők sora, akik nem ritkán szintén kézen fogva távoznak a
színről – a férfihős macsó barátjának összeboronálása a női hős
feminista barátnőjével a legtutibb recept. Ha még biztosabbra akarunk
menni, kínos szülőkkel fejeljük meg a dolgot, és nem árt némi gyerekkori
frusztráció vagy munkamánia sem – hogy egy kis komolyság azért legyen
benne. Hogy innentől kezdve ki hogy variálja az alapanyagokat, az már
csak ízlés kérdése.
És
itt van a kutya elásva, mert ugyanezen alapanyagokból számtalan
borzasztó alkotás is készült már, ahogy jó néhány fogyasztható, és
egy-két nagyon jó is. A Csak szexre kellesz a fogyaszthatók közé tartozik, köszönhetően a régi motoros Ivan Reitman (Dave, Ikrek, Szellemirtók)
rendezésének és a fiatalos, szellemes, jó arányérzékkel összerakott
forgatókönyvnek. No meg a színészi gárdának, akik élvezettel bohóckodják
végig a filmet, anélkül, hogy önmaguk paródiájába fordulnának – amit
manapság oly gyakran látunk hollywoodi vígjátékokban.
Emma
és Adam tizennégy évesen találkoznak először, egy rém kínos iskolai
táborozás alkalmával, aztán néhány évente összefutnak, kolibulin,
barátok révén, az utcán – és hogy-hogy nem, amikor Adam válságba kerül,
egy részeg éjszakán véletlenül Emmánál köt ki. Noha csak felületes
haverságban vannak, és nem is ismerik egymást nagyon, az ösztönök
szavának engedelmeskedve az ágyban kötnek ki. Egyikük sem akar komoly
kapcsolatot – Emma a munkája miatt, ami kitölti az életét, és nem hagy
időt semmi másra, Adam pedig épp a szakítást heveri ki a legutóbbi buta
csinibabával, aki azóta már az apja barátnője – így hát megegyeznek,
hogy csak szexpartnerek lesznek. Hogy ez működik-e és vajon melyikük
mikor jön rá, hogy haj, de nagyon szerelmes a másikba, és a puszta szex
nem elégíti ki, azt mindenkinek a fantáziájára bízom – pont úgy lesz
vége, ahogy elképzeljük, amikor beülünk a moziba.
A
két főszereplő épp annyi mélységet kap, amennyi egy rom-komhoz kell,
Emma az okos, lelkiismeretes rezidens orvos, aki édesapja elvesztése
után fél bármilyen kötődéstől, és a munkába menekül, Adam pedig a
szupersztár apja árnyékából kilépni próbáló forgatókönyvíró-palánta.
Natalie Portman és Ashton Kutcher meglepő párosítás, ám jól működnek
együtt a vásznon. Portmant ugyan én szívesebben látom drámákban, ahol
megcsillanthatja valódi tehetségét, de hát néha neki is kell egy kis
lazítás, és legalább megmutatja a vígjátékokra szakosodott
alibi-színésznőknek, hogy ezt is lehet jól csinálni. Ashton Kutcher
igazi meglepetés, azt hiszem, még nem is láttam semmiben, eddig csak
mint Demi Moore ágymelegítőjéről hallottam róla, kellemes csalódás volt a
játéka.
A
kötelezően vicces mellékszereplők legviccesebbje Kevin Kline a papa
szerepében, aki levitézlett ötvenes sztárként a fia barátnőire hajt és
nem bírja ki, hogy ne ünnepeltesse magát mindenhol. Van némi irónia a
szerepében, hisz Ivan Reitman a nyolcvanas évek egyik nagymenő
vígjátékrendezője volt, azonban fia, Jason Reitman (Juno, Egek ura, Köszönjük, hogy rágyújtott!)
már első filmjeivel lazán túlszárnyalta. Kline mellett brillírozik Lake
Bell a folyton zavarban lévő, Adambe fülig szerelmes asszisztens
szerepében.
Ami
nagyon meg tudja dobni egy vígjáték élvezeti értékét nálam, azok a
popkulturális utalások – Reitman ebben nagyon jó. Korát meghazudtoló
módon szórja az aktuális poénokat – 2011-ben már nincs is film
facebook-poén nélkül, itt még ráadásul vicces is, ahogy a Fel!-re
való utalás is a helyén van. Ráadásul az Adam által írt sorozat a
mostanában világszerte újabb reneszánszát élő iskolai zenés-táncos
tinisorozatok paródiája (lásd Glee).
Nyilván
senki nem azért megy romantikus vígjátékot nézni, hogy hatalmas
intellektuális kihívások érjék, hanem mert szórakozni akar – ezt pedig
maradéktalanul megkapja ettől a filmtől. Csajos estékre kiváló, de hála
Natalie Portman bájainak és a szellemes poénoknak, még a pasikat is el
lehet rá rángatni, ők sem fognak csalódni.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése