2011. február 24., csütörtök

Az utazó

Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy nem láttam az Anthony Zimmert, így teljesen új filmként ültem be Az utazóra. Tudtam persze, hogy remake, az eredetiről írt kritikáknak és a poéngyilkos trailernek köszönhetően nagyjából számítottam arra is, hogy milyen fordulatok várhatóak, nagy meglepetés így nem ért. Számtalan negatív kritikát írtak erről a filmről, szinte minden filmes szaklap ütötte-vágta, ehhez képest számomra nem volt olyan borzasztó élmény – már-már az az érzésem, hogy a sok negatív vélemény csak jót tett a film megítélésének, elvégre ha az ember a legrosszabbra számít, csak pozitívan csalódhat.

A sztori papírvékony és hemzseg a logikai bakiktól: az Interpol egy gyönyörű nő nyomában van, akitől azt remélik, hogy évek óta bujkáló, fontmilliárdokat sikkasztó expasija nyomára vezeti őket. A bökkenő csak az, hogy néhány plasztikai műtétnek köszönhetően senki sem tudja, a szuperbűnöző Alexander Pearce hogy néz ki, még Elise sem, aki mellesleg maga is Interpol-ügynök, ám amíg szerelmes ködbe burkolózva élt együtt a fickóval, eszében sem volt lebuktatni - az ügynökség efölött természetesen lazán szemet hunyt. Elise levélben kap utasításokat volt szerelmétől, a film kezdetén épp azt, hogy utazzon vonattal Velencébe, keressen egy magányos balekot, akiről az ügynökök (no meg az orosz maffiózók) majd jól azt hiszik, hogy Pearce, aztán amíg ők a balekkal vannak elfoglalva, Elise és Alexander  szépen elhajóznak a lagúnákon.

Persze ha így lenne, nem lenne film, mire odáig jutunk, hogy kiderül, ki is valójában Alexander Pearce, mit akar a nő, kit szeret, a szerencsétlen balekot,  aki egyébként matektanár, vagy a bűnözőt, addig történik egy s más. Az a baj, hogy miután a trailert  arra a bizonyos nagy átverésre hegyezték ki, senkit nem ér meglepetésként a vége. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ki kicsoda és mit miért csinál, épp ezért a film egy ponton túl csak elnyújtott és felesleges fordulatok gyűjteménye. Ez a legnagyobb baja: hogy semmi értelme.

Ráadásul pompás példája annak, hogy lehet két óriási sztárral nagyon elszúrni valamit. Johnny Depp még csak-csak jó, bár az elején annyira idegesítő és bamba, hogy legszívesebben benyúlnánk a vászonba és felpofoznánk, hogy térjen már észhez, aztán persze kiderül, hogy ilyen a szerepe szegénynek, és tulajdonképpen tök jól játssza azt, amit kell, de ettől még idegesítő marad. A nagyobb baj Angelina Jolie: sosem értettem, miért ekkora sztár, szerintem tíz éve láttam utoljára igazán jól játszani. Mindig problémás számomra, ha egy színész intézménnyé növi ki magát, mert ilyenkor már nem érdekel senkit, hogy hogyan játszik, csak az a lényeg, hogy az isteni Angelina a vásznon van. Legutóbb az Ízek, imák, szerelmek esetében éreztem ezt, hogy tök mindegy, mi a sztori, ki  a szereplő, mik a motivációi, a lényeg, hogy a csodálatos Julia Roberts utazgat ide-oda a világban - itt is ez a probléma: a sztori és a szerep mellékes amellett, hogy az isteni Angelina Jolie vonul Párizs és Velence utcáin, saját különlegességének, szépségének, királynői megjelenésének teljes tudatában. És mindenki lelkesen asszisztál neki.

Még Velence is, ami teljes pompájában tárul elénk: az összes kötelező turistalátványosság felvonultatik előttünk, gyönyörűen fényképezve, hogy aztán  a végén a szerelmesek elhajózzanak a naplementébe. Olyan ez a film, mint a régi klasszikus, nagyívű hollywoodi filmdrámák: színes, gyönyörű, tele szép ruhával, pompás szállodákkal, ragyogó ékszerekkel, csak a Rolls Royce-ok hiányoznak – helyettük luxusmotorcsónakokkal száguldozunk a  lagúnákban. Csak épp a lélek hiányzik belőle, meg a szellem: egy szép, színes-szagos, kétdimenziós képeslap az egész. Nem ördögtől való, nem förtelmes, csak épp felesleges.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...