Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy nem láttam az Anthony Zimmert, így teljesen új filmként ültem be Az utazóra.
Tudtam persze, hogy remake, az eredetiről írt kritikáknak és a
poéngyilkos trailernek köszönhetően nagyjából számítottam arra is, hogy
milyen fordulatok várhatóak, nagy meglepetés így nem ért. Számtalan
negatív kritikát írtak erről a filmről, szinte minden filmes szaklap
ütötte-vágta, ehhez képest számomra nem volt olyan borzasztó élmény –
már-már az az érzésem, hogy a sok negatív vélemény csak jót tett a film
megítélésének, elvégre ha az ember a legrosszabbra számít, csak
pozitívan csalódhat.
A
sztori papírvékony és hemzseg a logikai bakiktól: az Interpol egy
gyönyörű nő nyomában van, akitől azt remélik, hogy évek óta bujkáló,
fontmilliárdokat sikkasztó expasija nyomára vezeti őket. A bökkenő csak
az, hogy néhány plasztikai műtétnek köszönhetően senki sem tudja, a
szuperbűnöző Alexander Pearce hogy néz ki, még Elise sem, aki mellesleg
maga is Interpol-ügynök, ám amíg szerelmes ködbe burkolózva élt együtt a
fickóval, eszében sem volt lebuktatni - az ügynökség efölött
természetesen lazán szemet hunyt. Elise levélben kap utasításokat volt
szerelmétől, a film kezdetén épp azt, hogy utazzon vonattal Velencébe,
keressen egy magányos balekot, akiről az ügynökök (no meg az orosz
maffiózók) majd jól azt hiszik, hogy Pearce, aztán amíg ők a balekkal
vannak elfoglalva, Elise és Alexander szépen elhajóznak a lagúnákon.
Persze
ha így lenne, nem lenne film, mire odáig jutunk, hogy kiderül, ki is
valójában Alexander Pearce, mit akar a nő, kit szeret, a szerencsétlen
balekot, aki egyébként matektanár, vagy a bűnözőt, addig történik egy s
más. Az a baj, hogy miután a trailert arra a bizonyos nagy átverésre
hegyezték ki, senkit nem ér meglepetésként a vége. Nagyon hamar
nyilvánvalóvá válik, hogy ki kicsoda és mit miért csinál, épp ezért a
film egy ponton túl csak elnyújtott és felesleges fordulatok
gyűjteménye. Ez a legnagyobb baja: hogy semmi értelme.
Ráadásul
pompás példája annak, hogy lehet két óriási sztárral nagyon elszúrni
valamit. Johnny Depp még csak-csak jó, bár az elején annyira idegesítő
és bamba, hogy legszívesebben benyúlnánk a vászonba és felpofoznánk,
hogy térjen már észhez, aztán persze kiderül, hogy ilyen a szerepe
szegénynek, és tulajdonképpen tök jól játssza azt, amit kell, de ettől
még idegesítő marad. A nagyobb baj Angelina Jolie: sosem értettem, miért
ekkora sztár, szerintem tíz éve láttam utoljára igazán jól játszani.
Mindig problémás számomra, ha egy színész intézménnyé növi ki magát,
mert ilyenkor már nem érdekel senkit, hogy hogyan játszik, csak az a
lényeg, hogy az isteni Angelina a vásznon van. Legutóbb az Ízek, imák, szerelmek esetében éreztem ezt, hogy tök mindegy, mi a sztori, ki a szereplő, mik a motivációi, a lényeg, hogy a csodálatos Julia Roberts utazgat ide-oda a világban - itt is ez a probléma: a sztori és a szerep mellékes amellett, hogy az isteni
Angelina Jolie vonul Párizs és Velence utcáin, saját különlegességének,
szépségének, királynői megjelenésének teljes tudatában. És mindenki
lelkesen asszisztál neki.
Még
Velence is, ami teljes pompájában tárul elénk: az összes kötelező
turistalátványosság felvonultatik előttünk, gyönyörűen fényképezve, hogy
aztán a végén a szerelmesek elhajózzanak a naplementébe. Olyan ez a
film, mint a régi klasszikus, nagyívű hollywoodi filmdrámák: színes,
gyönyörű, tele szép ruhával, pompás szállodákkal, ragyogó ékszerekkel,
csak a Rolls Royce-ok hiányoznak – helyettük luxusmotorcsónakokkal
száguldozunk a lagúnákban. Csak épp a lélek hiányzik belőle, meg a
szellem: egy szép, színes-szagos, kétdimenziós képeslap az egész. Nem
ördögtől való, nem förtelmes, csak épp felesleges.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése