Michael Pollan: Életadó ételeink

Volt bennem némi szkepszis, majdnemhogy fásult legyintésbe forduló mozdulattal nyúltam anno ehhez a könyvhöz. A táplálkozástudományból életmód-tanácsadót fabrikálás következő könyvi fából vaskarikájának tűnt; az újabb életmódi tuti receptnek az egészséges táplálkozáshoz (főleg a címe alapján); s mint tudjuk, az egészséges táplálkozás nemcsak az egészség, de a kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus életvitel alfája és omegája – legújabban omega-zsírsava - is, ugye. Hamar elfújta ezt az érzést Michael Pollan könyve. Nem sok köze van az étrendi reformok állandóan ránk zúduló hadához - amelyek úgy változnak minden hirdetett tudományos alapjuk ellenére, ahogy a szoknya hossza: inkább a divat szeszélyeire, mint alapos tudományos eredményeket gyakorlatba ültető „helyes módszerekre” emlékeztetve; és főleg elsősorban üzleti – és nem egészségóvó – érdekeknek alárendelve.

Ha már sorolom valahova, inkább a „leves hazudik” jellegű ijedten józan könyvek közé kívánkozik e könyv – szerzője hamar eljut odáig, hogy leírja: a „nyugati étrend” rémületes mennyiségű szemetet zabáltat velünk, és az úgynevezett „civilizációs betegségeink” meghatározó alapfeltétele ez a teljesen jóhiszemű szeméthabzsolás. Az utóbbi időben nem egy, nem két táplálkozástudós írt erről már, hol szakmaibb, hol népszerűbb formában – rámozdult az irányra a piac is, bizonyos táplálkozáskiegészítők egy az egyben emelték át a retorikát az újságok oldalára –, mondhatni, a téma lerágott csont. Miért érdemes mégis kézbe venni Pollan könyvét? Egyrészt hallatlanul józan és önkritikus áttekintést nyújt a szerző a táplálkozástudomány modern kori történetéről és jelen állapotáról, az általa nutricionizmusnak nevezett hozzáállásról, másrészt ezt minden tudományoskodástól mentes, olvasható stílusban teszi, jól alkalmazott, fanyar, önironikus humorral. Miközben azért alapos, azért ügyel rá, hogy a kijelentéseit alapozó tudományos eredményeket – vagy épp azok hiányát -  minden esetben jelezze nekünk, ha kíváncsiságunkat kielégítendő utánaolvasnánk máshol is az állításainak, megtehessük.

„Jogosan merülhet fel Önben a kérdés, ki vagyok és milyen jogon mondom meg Önnek, hogy mit egyen? Milyen alapon utasítom el a tudomány és az élelmiszeripar tanácsait, hogy aztán ráerőltessem önre az enyémeket? Milyen felhatalmazás birtokában, kinek a nevében emelek  szót? A válaszom az, hogy nagyrészt a hagyomány és a józan ész nevében, illetve ezek felhatalmazásával. Hogy mit együnk, azt már réges-rég tudjuk – vagy tudtuk, mielőtt lehetővé tettük a táplálkozási és reklámszakembereknek, hogy megingassák a józan észbe, a hagyományokba, a saját érzékszerveinkbe és az anyáink, nagyanyáink bölcsességébe vetett hitünket.”

Pollan szerint a nutricionizmus a tudomány által aktuálisan mérhető összetevőkre helyezve a hangsúlyt, mintegy megszabta: melyek a „jó” és melyek a „rossz” összetevők, mi a nutriensek „helyes aránya”; ezzel egyrészt megteremtve például a szénhidrátkultuszt és a „zsírparát”, másrészt az összetevők fókuszba állításával mintegy azt sugallva: nem ételeket, hanem nutrienseket fogyasztunk, és ha azt válogatjuk, amire a szervezetnek tudományos alapokon szüksége van, egészségesebbek leszünk, mint azok, akik csak úgy felelőtlenül esznek. Pollan le meri írni: mindez illúzió volt. A gondolatmenet megbukott: amióta az élelemtermelés inkább élelem-gyártás, ipari tevékenység, az étel táplálkozás-kiegészítőkkel és tartósítószerrel telitömött indusztriális produktum, azóta a kóros elhízás és a cukorbetegség üli torát mindenhol ahova az étkezés „nyugati formája” csak betette a lábát. Komolyan elemzi a táplálkozástudomány kutatásait, rámutatva: nem egyszer teljesen tévesen értelmezett kutatási alapokról születnek ellentmondást nem tűrő verdiktek. „Globális járvány van készülőben, méghozzá meglehetősen szokatlan, mert nem vírus, baktérium, vagy mikroba okozza – hanem csak a táplálkozásunk… úgy tűnik, mintha az „okos pénz” egy hatalmas új cukorbeteg-ipar létrehozásán fáradozna” – írja az étrendi betegségek és az egészségügy kapcsolatának feltárásakor.

És nem kínál egyetemes receptet. Néhány igen józan tanáccsal szolgál a könyve utolsó harmadában, amelyek lényege voltaképp annyi: tanuljunk el minél többet nagyanyáink konyhakultúrájából, és alkalmazzuk azokat, lehetőleg minél több közvetlenül a termelőtől beszerzett nyersanyag felhasználásával. Le meri írni: nem baj, ha nem tudjuk, pontosan mit és mennyit eszünk, ennél sokkal lényegesebb, ha az, amit eszünk, frissen készült és finom. És ez bizony bátor dolog egy szakmájabélitől.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Fordította: Kelemen László

Tovább után a korábbi kommentek: