2010. május 10., hétfő

Charlaine Harris: Vérszag, Lidércfény

Meglepő gyorsasággal adogatja ki az Ulpius a True Blood sorozat köteteit, amit én eddig nem is bántam, szeretek sorozatot gyors egymásutánban olvasni, de most először én is elgondolkoztam, hogy ez már kicsit túlzás így egymás után. Azt hiszem, a hatodik rész előtt kell egy kis szünet. Nagyon megtetszett az első kötet után Charlaine Harris sorozata, a manapság a könyvesboltok polcait elárasztó vámpírdömpingből ezt tartom a legjobbnak, de azért a folytatásoknál már picit mindig rezgett a léc. Most sem volt ez másképp, a Vérszag és a Lidércfény is szolgált olyan pillanatokkal, amikor azt mondtam, na jó, ez a sorozat is kifújt, aztán mindig sikerült még épp átvinnie azt a lécet és a végére mindig tetszett. Nem tudom, hogy ez még hány kötet erejéig sikerül…

Azt már az előző rész kapcsán is említettem, hogy engem kissé zavar a természetfeletti lények folyamatosan növekvő áradata, hát ez aztán nem változik itt sem. A vámpírok és alakváltók mellett megjelennek a történetben tündérek és boszorkányok, kiderül, hogy szó szerint a szomszédban egy komplett alakváltó-város éli mindennnapjait, sőt, még egy Sookie-hoz nagyon közel álló szereplő is harapás áldozata lesz, és a következő teliholdkor bundát növeszt. Az elején pont azt szerettem, hogy viszonylag normális, nyugodt kisvárosi közegben játszódott, kisebb-nagyobb botrányokkal, néhány csontvázzal a szekrényekben, de lassan tényleg eljutunk odáig, hogy senki sem normális, mindenkinek van valami természetfeletti kötődése, vagy képessége, vagy egy rokona, akinek van, vagy csak szeretne vámpír lenni, vagy valami. Szegény hétköznapi emberek kezdenek kisebbségben lenni.

Sookie is változik az idő előrehaladtával, és nem mondhatnám, hogy mindenben előnyére. Az elején kedves, mérsékelten szép, kicsit ostoba, de azért józan kisvárosi lányka volt, aki örült mint majom a farkának, hogy végre belépett az életébe egy pasi Vámpír Bill személyében. Az ötödik részre már szinte mindenki, aki él és mozog és nem a tesója, Sookie-t akarja megdönteni. Bill, Eric, a vámpírok seriffje, Sam, aki olyan szívszorítóan epekedik érte, hogy remélem, legalább valami kis koncot kap egyszer, Alcide, a vérfarkas, Calvin Norris, a szomszédos alakváltó falka vezére, aki Sookie-t tartja az ideális jelöltnek a falka vérfrissítéséhez (nem vicc). Néhol már féltem, hogy Sookie Anita Blake-szerű szuperkurvává válik, de az írónő mindig ügyesen visszarángatja őt a földre. Két pasi közt ugyanis Sookie még mindig tök hétköznapi problémákkal küzd. Soha nincs elég pénze, amikor épp van, akkor felgyújtják a házát, és újjá kell építenie, nincs biztosítása, ezért retteg kórházba kerülni (pedig az ő életmódja mellett ezt nehéz elkerülni), és még mindig folyton beleütközik az emberek gondolataiba. Akik többnyire lenézik, butának tartják, nem értik őt. Nem csoda hát, hogy igazából jobban is érzi magát a természetfeletti lények közt, leszámítva persze a folyamatos életveszélyt.

Amiből bőven kijut neki. A negyedik részben főként azért, mert Pam unszolására, no meg az öccse üzleti érzékének hála elvállalja az emlékezetét vesztett Eric istápolását. Eric, a vámpírok pökhendi, öntelt, szemétkedő vezetője azt sem tudja, kicsoda, nem emlékszik korábbi életére, és amíg társai kiderítik, ki és miért bűvölte meg, és hogy győzhetnék le, Sookie ad neki szállást. Meg mást is. Amikor Sookie és Eric összeborultak, majdnem eldobtam a könyvet, de kapcsolatuknak meglepően vicces véget kanyarított az írónő. Már ha nem számítunk néhány halott boszit, alakváltót és vámpírt. Ja, és hogy hol van eközben Bill? Peruban. Sookie ugyanis kihajította a harmadik rész végén, és bármily meglepő, egyelőre nem is jöttek újra össze. Üdítő fordulat a nagy szerelem köré épülő regényfolyamok közt.

Miután megvívták a kis boszorkányháborújukat, az ötödik részben hőseink prózaibb problémákkal szembesülnek, mégpedig egy titokzatos orvlövésszel, aki látszólag összefüggés nélkül lövöldöz áldozataira. Az emberi rendőrség persze nem tudja azt, ami Sookie-nak és kis barátainak rögtön szemet szúr, hogy minden áldozat alakváltó. Így hát megint összeül a természetfelettiek brancsa, és saját nyomozásba kezdenek. Nem meglepő módon Sookie élete is veszélybe kerül párszor (meglövik, felgyújtják a házát, apróságok), bátyját, Jasont szokás szerint meggyanúsítják (nem nagyon történhet semmi a környéken, amivel ne őt gyanúsítanák), aztán megint csak kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik, nem mindenki jófej, aki annak látszik, és az új alkalmazottakat nem árt leinformálni.

Lassan annyi a mellékszál, szereplő, barát és ellenség, vetélkedő falka és falkavezér Sookie körül, hogy az ember csak kapkodja a fejét, és van jó pár olyan szálunk, amire minden bizonnyal visszatérünk még a további részekben. És nagyon úgy néz ki, hogy az egymással is konkuráló alakváltó és vérfarkasfalkák közt Sookie a vámpírok felé kell mozduljon újra, ha védelmet akar. De ez már csak találgatás. Kíváncsi vagyok, merre kanyarintja tovább Harris a történetet, de most szerintem tényleg tartok egy kis szünetet.


Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek a tovább után:



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...