2010. május 23., vasárnap

Rövidre vágva # 2 - Rajzfimek

Rég írtam filmekről, pedig elég sok mozis élményben volt részem az utóbbi hónapokban. Csak hát az időhiány, a lustaság, meg a rengeteg megíratlan könyves bejegyzés elterelték róluk a figyelmem. Viszont jó szokásához híven motoszkál bennem a közléskényszer, úgyhogy folytatom a csajos filmekkel már megkezdett sorozatot, és legalább röviden írogatok az elmúlt időszak filmterméséről. Elsőnek jöjjön három nagyon különböző animációs film.

Fel!

Meg kell mondjam, a Toy Story meg az Egy bogár élete idején még nem igazán győzött meg a Pixar, aztán jött a Szörny Rt., ami elvarázsolt, és mire eljutottunk a Verdák-L’ecsó-WALL-E hármasig, teljesen a rajongójukká váltam. Legutóbbi filmjük, a Fel! története azért enyhe kétségeket ébresztett bennem, mert hát valljuk be, egy morcos (már a plakátokon is undok kinézetű) öregember meg egy idegesítő dagi kissrác kalandja egy lufikra kötözött repülő házzal azért elég furán hangzik. Persze csak annyira, mint egy főzőcskéző patkány, vagy egy szerelmes szemétválogató robot. Aztán megnéztük, és csak ámultunk és bámultunk.

Túl azon, hogy gyönyörű a látvány, elképesztően szépen van megrajzolva, mind a tájak, mind a többezer színes lufi hihetetlen teljesítmény, a film egy nagyon emberi, nagyon szép és valahol nagyon szomorú történetet mesél el. Egy megkeseredett öregember történetét, aki egész életében egyetlen embert szeretett, feleségét, Ellie-t, de őt aztán nagyon. Kisgyerekkoruktól volt egy közös álmuk, eljutni a mesebeli Paradise Falls-ba, ám a hétköznapok nehézségei ezt mindig megakadályozták. Ellie és Carl történetét egy kisfilmnek is beillő montázs meséli el a film elején, amit látva őszintén szólva majd’ sírva fakadtam, olyan szép és szomorú. Miután Carl egyedül marad, házát le akarják dózerolni, őt pedig nyugdíjasotthonba vinni, dacolva az egész világgal, fogja magát, ráköti házára a hátsó udvarban felhalmozott lufikat, és elrepül megkeresni Paradise Falls-t. Csakhogy a tornácon ragad az idegesítő cserkészfiú, találkoznak egy még idegesítőbb beszélő kutyával, belebotlanak a világ legritkább madarába, és egy fanatikus, gonosz tudósba, így hát Carl bácsi a jól megérdemelt öregkori megbékélés helyett igazi kalandokba csöppen. Persze minden jó ha jó a vége, de amíg addig eljutunk, hihetetlenül vicces, látványos és kedves kalandokon megyünk keresztül, és mesésen szórakozunk! Azt hiszem, eztán ez lesz a kedvencem a Pixar filmjei közül.

A hercegnő és a béka

Manapság, a hipermodern CGI rajzfilmek korában üdítő változatosságnak számít egy klasszikus, kétdimenziós, kézzel rajzolt animációs alkotás. A Disney legújabb hercegnős meséje visszatérés a gyökerekhez, legalábbis technikai szempontból, a történetét illetően azonban a klasszikusok igazi kifacsarása. Hősnője a Disney rajzfilmek első afroamerikai főszereplője, nem is igazi hercegnő, csak egy szegény pincérnő, ahogy a herceg sem a megszokott tökéletes szőke bájgúnár, hanem egy táncos lábú macsó, aki mellesleg szegény, mint a templom egere, és gazdag örökösnőt elvenni érkezik New Orleans-be. Ahol persze beleszeret a jazz-be, és egy gonosz woodoo-pap, Dr. Facilier békává változtatja. Szerencsétlen a nem is annyira hercegnő Tiara csókjától várja hogy visszaváltozzon, ehelyett a lányból is béka lesz, és kénytelenek együtt nyakukba venni a mocsárvidéket hogy találjanak egy papnőt, aki megtöri az átkot.

Hogy ez milyen szórakoztató volt! Engem abszolút az Aladdinra emlékeztetett, amit régen nagyon szerettem, nem véletlenül, hiszen az alkotók ugyanazok. Nyálas szerelmes történetek, szenvedő karakterek helyett poénok sora, zene, zene, zene, de nem romantikus nyöszörgés a naplementében, hanem igazi jazz-dallamok, fantasztikus dalszövegek, pörgős táncbetétek. A két főszereplő az egész film alatt marja egymást, csatlakozik hozzájuk egy rakás nagyon vicces figura, mint Louis, a szaxofonos aligátor, Dr. Facilier és „alvilági spanjai”, és egy szentjánosbogár, aki egy csillagba szerelmes. Ők így együtt nagyjából annyira forgatják fel New Orleans-t, mint Aladdin és Dzsinn a sivatagot. Nagyon kellemes meglepetés volt ez a film, újabb bizonyíték arra, hogy nem csak a technika számít, a jó történet és az alkotók fantáziája még mindig fontosabb!

Így neveld a sárkányodat

Bármilyen kellemetlen ezt bevallani, így közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, de én egyszerűen imádom a sárkányokat! Nem, nem vagyok hajlandó felnőni, a sárkányok aranyosak, és kész. Jöhetnek könyvben, filmen, plüssfiguraként, összerakós papírfiguraként, akárhogy. És nem, ez nem a sárkánytermészetemmel van összefüggésben… A Dreamworks legújabb animációs marhaságát is csak a cuki sárkányok miatt néztem meg. És még tetszett is a világ végi szigeten lévő viking falu vezetőjének mamlasz fia, Hablaty és a sebesült éjfúria, Fogatlan barátságának története.

A vikingek, akik itt nagyjából annyira hülyék, mint az Asterixben, azaz nagyon, előszeretettel irtják a sárkányokat. Csak az mondhatja magát valamirevaló vikingnek, aki már ölt sárkányt. A nyúlszívű Hablaty eleve vert helyzetből indul, amikor aztán véletlenül megsebez egy éjfúriát, akkor sem viszi rá a lélek, hogy megölje, inkább meggyógyítja és összebarátkozik vele, olyannyira hogy rövidesen már keresztbe-kasul repked az égbolton, sárkányháton. Persze kell némi bonyodalom is, mire meggyőzi népét, hogy a sárkányok nem is olyan gonoszak, sőt, szegény elnyomott faj, és inkább barátkozni kéne velük, nem megölni őket. Habkönnyű kis rajzfilmecske, aranyos szereplőkkel, nagyon jól fordított vicces párbeszédekkel, látványos sárkányháton repüléssel. Egynek elmegy.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...