2010. március 28., vasárnap

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Most, hogy már a harmadik kötet, a Megszentelt életek is megjelent, épp ideje, hogy bejegyzést kanyarítsak az Egy pohárral a háború előtt című Dennis Lehane regényről. Kicsit vicces, ahogy elkerültem a könyvet a megjelenés környékén; a Titokzatos folyó tehet róla, miért. Az annyira tetszett, hogy sokáig nem akartam felülírni a lassan leülepedő érzeteket valami egyfenekű detektív-izével. Most már látom, kár volt halogatni az olvasást, ha másféle (mondjuk úgy: műfaji) hitelesség szintjén is, de az Egy pohárral… ugyanúgy működik.

Patrick Kenzie-t és Angela Gennaro-t, a két szabadúszó magánnyomozót egy eltűnt fekete takarítónő felkutatásával bízza meg néhány magasrangú politikus; pontosabban nem is őt, hanem az általa esetleg eltulajdonított titokzatos dokumentumokat kellene általa megtalálniuk. A feladat nem bonyolult, de a megoldása a faji villongások légkörétől terhes Bostonban vérfürdőt indít el, s hőseink e vérfürdő fókuszában, célpontokként próbálnak életben maradni, és rájönni, hogyan menthetnék meg a bőrüket. Többet nem is árulnék el, a cselekmény feszesen pergő, erős ritmusa mellett is többrétegű – igazi csemege minden krimirajongónak.

Lehane egyszerre két feladatot old meg, mégpedig példaszerűen. A főhősök által megteremtődő légkör, a magánnyomozói szál (vállaltan Chandler nyomdokain) igazi harmincas évekbeli noir, annak minden műfaji kellékével – mint ahogy Pat Kenzie számára Angie igazi végzet asszonya, annak közelségétől még kínzóbb elérhetetlenségével. A kettejük kapcsolata, a kapcsolat elénktárása Philip Marlowe szerelmeire rímel, odabeszél a műfajba, igazából műfaj-hiteles. Akárcsak a Devlin-Oscar nyomozópáros viszonya hőseinkkel, vagy a leleplező riportokban utazó újságíró-barát; ez a noir-mitológia menazsériája, az a szereplőgárda mozog ezeken a lapokon is, és úgy ahogyan azt a noirban kell. Viszont ezt a (mondjuk úgy) műfaji „burokvilágot” a huszadik század végi Boston veszi körül, és az író megint képes kíméletlen élességgel, szinte szocio-írói szemmel látni és láttatni faji terrort és ellen-terrort, politika és bűn házasságát, hitelesen elénk skiccelt figurákkal felépíteni azt a kínosan megoldhatatlan helyzetet, amit a kortárs irodalom legjobbjai próbáltak nem egyszer – és nemcsak Amerikában – ábrázolni. Valóságszagú közegbe ágyazódik hát a noir-mese, és itt jön az igazi írói bravúr: egyetlen, erős szövegvilágú regénnyé olvad.

Főleg azért, persze, mert Lehane a történetlassító epizódokban, a kis betéttörténeteiben igazi realista. Kenzie apafigurájának befűzött története, vagy Angie házasságának morbid humorú „leütése” önálló novellaként is működne, avagy az Oscarral spékelt kocsmajelenet – sorolhatnám. Az igazi hatása e „kisrealizmusnak”, hogy a noir-figurák hús-vér alakokká lesznek. S a hús-vér alakok, a külvilág szörnyetegei viselkedésükben noir-szereplőkké, ha érintkeznek a főhősökkel. Így hihető el az egymás hátának feszülő és el mégse dördülő pisztolyok morbid köre például. Vagy Bubba egész figurája. Aki naná, hogy a kedvencem a maga agyelhagyott módján.

Én szeretek „könnyű műfajokkal” pihenni két fajsúlyos cucc között, Lehane általában a kettő egyben. Nekem bejön.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...