2008. július 18., péntek

Julian Fellowes: Sznob

Egyik legkedvencebb filmem a 2001-es Gosford Park. A két világháború közti Angliában játszódik, egy vidéki birtokon, ahol hétvégi vadászat közben holtan találják a házigazdát. A vadászatra összegyűlt vendégek, a házbeli cselédek, a rokonok és üzletfelek mindegyike gyanús, a kétbalkezes nyomozó az igazságnak még a közelében sem jár, és ahogy bonyolódik a történet, egyre újabb és újabb összefonódások, kapcsolati hálók bomlanak ki. A történet azonban csak alibi, a lényeg a vitriolos társadalomkritika. Az egyik legkegyetlenebb és legszórakoztatóbb film, amit valaha láttam, igazi görbe tükröt nyújt az angol társadalomnak. Az arisztokrácia kipellengérezésén túl megkapják a magukét a feltörekvő üzletemberek, az amerikai filmesek, a sznobok, a sztárok, az elszegényedett nemesek és a meggazdagodott gyárosok egyaránt. Zseniális, gonosz, szatirikus film kiváló rendezéssel, kiváló színészekkel, és mindennek a középpontjában egy kiváló forgatókönyvvel. Julian Fellowes 2001-ben Oscart, Golden Globe-ot és még egy seregnyi díjat kapott a film forgatókönyvéért. Teljesen megérdemelten.

Mikor megtudtam, hogy könyve jelenik meg, iszonyúan belelkesedtem. Pedig viszonylag ritkán fordul elő, hogy ennyire oda meg vissza legyek egy friss megjelenéstől. Általában hónapokat várok az olvasással, előtte begyűjtök egy csomó infót a szerzőről, meg a könyvről, előzetes koncepcióval vágok neki az olvasásnak. Lehet, hogy ez nem egy jó szokás, nem tudom, így alakult. Ez a könyv abszolút kivétel volt. Gyakorlatilag a megjelenés másnapján már félig kiolvastam. Ez nagyjából jelzi, mennyire lelkesedtem a filmért, és mennyire bepörögtem attól, hogy a forgatókönyvírónak regénye jelent meg…

Szerencsére a könyvben sem csalódtam. Ugyanaz a szarkasztikus hang, ugyanaz a kemény társadalomkritika, ugyanazok a zseniális helyzetek, szereplők, párbeszédek. A történet a kilencvenes évek Angliájában játszódik, főszereplője egy középosztálybeli feltörekvő fiatal nő, Edith, akinek végtelenül sznob anyja a társadalmi felemelkedés egyetlen reális esélyét abban látja, hogy lánya jól menjen férjhez. Lehetőleg minél rangosabb, gazdagabb pasihoz. A projekt sikerül, Edith megtalálja a maga arisztokratáját, de viszonylag hamar kiderül, hogy a vidéki nemesek élete cseppet sem hasonlít ahhoz a csillogó társasági eseményekben és ruhakölteményekben gazdag élethez, amit Edith és a mama romantikus olvasmányaik nyomán elképzeltek. Egész konkrétan, hősnőnk halálra unja magát nem túl eszes férje mellett, egy vidéki birtokon, a kisváros jótékonysági rendezvényeivel bajlódva. Mikor a birtokra egy forgatócsoport érkezik, Edith beleszeret az egyik színészbe, és világraszóló botrány tör ki. Vagyis törne, ha nem kimért angol arisztokratákról lenne szó, akik hűvös gúnnyal fogadják az eseményeket. Hogy mi a végkifejlet, azt nem árulom el, bár akár meg is tehetném, hisz itt sem a történet a lényeg.

A banális romantikus történet váza mögött a középpontban itt is az angol arisztokrácia kritikája áll. Azé a társadalmi rétegé, ami mintha ittfelejtődött volna az elmúlt évszázadokból, nagyobb arányban van jelen a társadalomban, mint bárhol másutt a világon, és a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja a változásra. Ugyanolyan sznobok, fensőbbségesek és lenézőek másokkal szemben, mint két évszázada voltak. Zárt kört alkotnak, bár már nem lehetetlen bekerülni közéjük, a kívülről jötteknek soha esélye sem lesz igazi bennfenntessé válni. A könyv legmulatságosabb részei azok, ahol Fellowes a „névcsere” néven emlegetett társasági játékon élcelődik. Az arisztokraták közt mindenki ismer mindenkit. Együtt jártak iskolába, egyetemre, együtt nyaraltak valami huszadunokatestvér nyaralójában, minden esküvőn és temetésen ott vannak, mindenki mindenkinek a rokona szegről-végről. Olyan, gyerekkoruktól beléjük nevelt öntudat és összetartás jellemzi őket, ami kívülről egyszerre tűnik irigylésre méltónak és nevetségesnek.

Persze nem csak az arisztokraták kapják meg a magukét, Fellowes a feltörekvő felső-középosztályt és a filmsztárokat sem kíméli. Valahol mindenki be akar kerülni az arisztokrácia vonzáskörzetébe, de fogalmuk sincs, hogy az a világ miről szól. Kívülről csak a gazdagság, a vidéki uradalmak, a grófi címek, a partik és az ismeretségek széles hálózata látszik, az, hogy ezek a címek mivel járnak, hogy ők ott komolyan gondolják, hogy a nevük, a társadalmi pozíciójuk, az örökölt rangjuk felelősséggel is jár, az nem. Ezért van az, hogy aki bekerül, nem találja a helyét. Mert bár kétségkívül sznobok, kirekesztők, olykor gonoszak és tenyérbemászók, a született arisztokraták tartása, hűvös eleganciája, kötelességtudata csodálatraméltó is tud lenni.

Fellowes egyébiránt maga is arisztokrata származású, évtizedekig dolgozott színészként, majd forgatókönyvírásra és rendezésre adta a fejét. Kritikája tehát belülről jövő, mindkét társadalmi csoportot - az arisztokratákét és a filmsztárokét - belülről ismeri. Ettől a könyv csak hitelesebbé, bensőségesebbé válik. Az igazán nagyszerű az benne, hogy a kritikus hang ellenére szinte minden szereplőjéhez szeretettel közelít, igazából senkit sem ítél el.

A hozzám hasonló anglománoknak kötelező, a szarkasztikus humor, a gúnyos társadalomkritika, a kiábrándító anti-romantikus regények kedvelőinek melegen ajánlott. Olvassátok! És aki még nem látta a Gosford Parkot, az nagyon gyorsan nézze meg!

Azt azért muszáj megjegyeznem, hogy a könyv maga iszonyúan félresikerült. A borító ocsmány, de ez még a kisebb baj, lassan hozzászokunk a ronda könyvekhez. Viszont a külső megjelenés abszolút félrevezető, és ez már gáz. A borító és az idézet által megcélzott, Cosmo-olvasó, trendi csajok valószínűleg halálra unják majd ezt a könyvet, aki pedig élvezné és értékelné, azok többsége simán elmegy egy ilyen béna borító mellett. Újabb totális mellényúlás, csak gratulálni tudok!


Korábbi kommentek:


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...