Éjszakai őrség

Amikor először láttam a filmet, a meglepetés erejével ért. Premier előtt láttuk – nem gondolom, hogy e nélkül rá tudtam volna venni erre a mozira Timit. Volt egy kis előzetes szájízem, hogy akciófilm gyanánt mit rak oda elénk az orosz filmipar – na, ezt az első fél óra úgy elmosta, ahogy azt kell. Valami egészen szokatlan, de működő képi-trükki világ, a történet a maga „jó és rossz, sötét és fény” szokásos leosztása ellenére is szellemes. Szóval kellemes csalódás volt, meg is szereztük némi után-kóstolgatás céljára a dvd-t. Hogy miért érdekes mindez így, néhány évvel utána? Mert a film alapjául szolgáló regény-tetralógiát kiadták itthon és – némi késéssel ugyan – végre elolvashattam.  

 

Előbb azonban nézzük a filmet. A fény és sötétség erői tűzszünetet kötöttek, és ezt a tűzszünetet az Őrségek ellenőrzik. Az Éjszakai Őrség, a Fénypártiak ellenőrzik az éjszaka lényeit, a Setétek tevékenységét. Az első néhány jelenetben egy boszi „áldásos” tevékenységébe nyerünk bepillantást, majd látjuk, hogy ügyfele - főhősünk, Anton Gorogyeckij – hogyan ismerkedik meg az Éjszakai Őrséggel. Évek telnek el, Anton az őrség tagjaként egy engedély nélkül vadászó vámpírpár nyomában járva szövevényes ügybe keveredik, egyszerre kéne megóvnia a vámpírok áldozatát, egy kisfiút, és feloldania egy ismeretlen fiatal nő átkát. Mindezt a prófécia árnyékában, miszerint eljöve ama másféle, aki hatalmas lesz, és felborítja az egyensúlyt.

 

A megteremtett miliő emeli ezt a filmet a zsáner filmjei fölé, és ez nagyrészt a rendezőnek, Timur Bekmambetovnak köszönhető – a fickó a kritikusok szerint épp most bizonyított nyugaton, a Wanted-del -, a hangulat a képek karcosra szűrőzött színei által, a vágás aprólékos „gegjei” által teljesen egyedi, egységes, és teljesen a forgatókönyv szolgálatában áll. A színészi játék folyamatosan a hollywoodi átlag fölötti, orosz színészekről lévén szó, a színészválasztást nem elemezném, egy-két arc volt csak ismerős. Kockáról kockára ki van találva a film, de ezt így, többszöri nézés után írom, először az ember gyereke az ilyet csak élvezi, nem a „hogyan is csinálta meg a filmes” kérdésén töpreng. Kicsit talán igazságtalan lenne azt írni, hogy gothic vagy mistyc thriller műfajban nem született ennyire korrekt munka nyugaton, de például a Constantine-t (amit azért bűnös élvezettel kedvelek) simán lenyomja.

 

A könyv felütésekor aztán örömmel látom, hogy a film – a prológust leszámítva - milyen hűen követi a forrását. Persze aztán eltér itt-ott, egyszerűbb, hogy mást ne mondjak, a „főjó” és főgonosz a könyvben csak mintegy az erők „önkormányzati vezetői”. A könyvhöz képest a filmbe bekerült egy személyes érintettség-szál is – szerintem teljesen feleslegesen -, ami helyett Lukjanyenko regényében értelemszerűen sokkal összetettebb, ányaltabb maga a világ, kerek egész „párhuzamos univerzum”, „Moszkva alatti Moszkva”, az ilyet szeretjük, ugye. Aztán az olvasás közben a film története a könyv egyharmadáig ér, a könyvben található első történet adja a film teljes anyagát, pedig a java csak eztán jön. A történetet nem mesélném el, mert fordulataiban is jó, ráadásul nem viszi túlzásba az emberiség-megmentést sem, valahol megmarad a maga „problémaszintjén”. Igazi „urban fantasy”, élvezet olvasni, bárkinek szívesen ajánlom.

 

A folytatást, a Nappali Őrséget is olvastam, de nem mennék bele most, hiszen az e címen készült filmet még nem sikerült látni. Persze nagy kérdés, mit és honnan folytat a film, a fentiek okán. Az első könyv második történetét? A második könyvből merít? Vagy kreálódott önálló folytatás, mint például a Bourne szériában? Ígérem, visszatérek még a témára.

 

Amit ide szőnék még: igazi szürete van a scifi és fantasy-kedvelőknek manapság. Agave ugye, meg Delta Vision, az Ulpius is kidobott egy-egy alapvető sorozatot, regnálnak a „régiek” is, meg osztódással szaporodnak. Lukjanyenko regényeit a Galaktika újraindításakor – egyébként szintén az Ulpius égisze alól kinövő - jelenleg Metropolis Média néven működő kiadó adta ki.

Korábbi kommentek: