2008. július 6., vasárnap

Závada Pál: Idegen testünk

Kezdetben vala a Jadviga, amit nagy élvezettel olvastam el – hurrá, van magyar nagyregény megint, kortárs is, olvasható is, kellemesen többrétegű, etc. Persze nem ilyen egyszerű. Valójában vele egy évben jelent meg a Könnymutatványosok legendája Darvasi Lászlótól, nagyregény a javából – szintén -, formálódott véglegessé Gion Nándor Virágos katona-ciklusa – amire nem tudok nem egy-nagy-regényként gondolni -, e honban mégis a Závada könyv lett médiasztár, döntött eladási rekordokat – persze szépirodalmi mércével, kvázi kategória-győztesként -, csinálódott belőle film is, olyan amilyen. A médiahiszti nem tette egyszerűbbé a befogadást. Mondhatni általa a szerző nálam legalábbis hendikeppel indult a figyelmemért küzdő olvasnivaló-derbyn. Most azonban félre múlt, mert kalap le következik. Az Idegen testünk ugyanis minden előítéletem félretetette.

„Egy pesti fényképész-műteremben 1940 szeptemberében összegyűlnek a háziasszony, Weiner Janka rokoni, szerelmi és baráti vonzáskörének legfontosabb alakjai - divatáru-boltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők -, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok. Izgalomban tartja őket az erdélyi országgyarapítás csakúgy, mint a fajvédelmi törvény - miközben konokul, lázasan vagy reménytelenül szeretik egymást. Závada Pál színpadra állítja őket egyetlen éjszakára, hogy föltárja, honnan jöttek, s hogy bevilágítson a jövőjükbe: Mivé lesznek, mire a háború véget ér?” Tömör, tartalmas annotáció. Fincsi téma, bár lerágott csont is lehetne akár – majd egy század elég kellene legyen láttatni, ami látható, még ha a mindenkor hol tudatos, hol reflexes propagandisztikus-önmeghatározó tükrein át is, volt egy-két rendszer-módosulás azóta, a szemléletek csiszolhatták egymást, gondolnánk, ámde. Ahogy felütöm a könyvet, magába húz, rögtön átvág, nem ott és nem úgy kezdődik, ahogy várnám, és nem úgy folytatódik.

Idegen testünk: minden kisebbségi „vagyunk akik vagyunk”, a sváb, a zsidó, a visszacsatolt területek románjai, szlovákjai, végül is mindannyian, hiszen ez az országos sok-út-járta génkoktél valójában minden vértisztaságot kizár. Innen a többes szám első személy használata. Idegen testünk: a miénk, mert tele vagyunk előítélettel, tanult reflexeink nem kezelik, hanem kizárják az idegent, vagyis magunkat. Tudathasadt állapot ez sokszor. Az asszimiláció kétarcúsága – miért kell a székelynek(?), és a zsidó miért nem hajlandó(?) – a családba került – ha már ott van – persze kivétel, egyszerre vagyunk megengedők és szigorúak, és ostobák végtelenül, mint – szereplők következnek - Raposka Károly, aki sváb létére zsidó feleséget vett, de örül meddőségének, mert ugye minek is tekintse a gyermeket? És a legnagyobb farce a könyvben: a kis Flamm Johannka, aki végre szóhoz jutván a társaságban – inponálandó Weiner Jankának, akibe szerelmes, és aki szintén (félig) zsidó – ím zsidózni kezd, szinte öntudatlanul, pedig csak azt panaszolná, e hazában lenézik a svábot. „Kiről beszél ez, súgja oda Emma félhangosan Jankának mire az: rólunk, édesem.” Bizony mondom, rólunk beszél az író, öntudatlan vagy épp tudott észjárásainkról.

„Hát a mi nevezetes ördögkúti kalandunkat ismeri-e vajon az alezredes úr? ... lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk – azaz mi pedig miránk – mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak.” Mert idegen testünk az épp visszacsatolt Erdély is, a maga románjaival, szászaival, ha miénk volt is, lesz is (ez itt a praxis?). Lehasított nemzettest, elhajtott zsidóság, s aztán a maradványon tort ülő diktátori torzulatok. Akad mindenkinek félni és gyűlölnivalója, ha jól önvizsgálsz, rájössz, ki a te idegen tested. Nem vesszük észre, e táj, Közép-Európa, meg főleg a balkán csak áldozatokat terem. Még a bűnösök is áldozatok, néha valóban, néha csak a maguk kifacsart logikája szerint. Volt itt elég virtsaft, és nemcsak Trianon óta. És újratermelődik, megtestesül idegen testünk megint. A szerző egy interjúban panaszolja, korábban, a rendszerváltáskor úgy érezték, végre ők lesznek – mi leszünk – a nemzedék, akinek mindez jelentéstelen, a faji kérdések, Trianon, zsidózás, de akár a szlovákok „magyarozása”, akár a népi-urbánus vita, mind immár tartalmatlanok. Persze él mindez, egyfelől a történelmi hagyományokat nehéz megtagadni, mint azt drága politikusaink – és szomszédaink politikusai - retorikáján mérhetjük is; másfelől a drága nyugatnak is kapóra jött jól megversenyeztetni az európai „hátsó udvart” – kellettünk nekik, púpnak -, lássuk úgymond, ki kakas a szemétdombon. Mondhatni ez se használt az enyhület légkörének, amely pedig megvolt még ’90 táján, ha emlékezetem nem csal.

Nincs főszereplő, idegen testünk megtestesüléseinek a fejébe látunk a szerző által, belső monológoktól borközi beszélgetésekig alakról alakra „svenkel” az írás, szinte szappanoperaszerűen tartva fókuszban az egész szereplő-menazsériát. Ugrálunk múltból jövőbe, hogy értsük, kinek-kinek észjárása mitől-hogyan motivált, és milyen következménnyel terhes. Ennyi figurától szét kellene hulljon a könyv, tán követelné is a nagyobb terjedelmet. Hogy feszes maradjon, hogy ne hulljon szét a sok elmesélt történettől az „egy este a festőműteremben, társasági életet élve” szituációja, az író a drámát „intézi el”, kőhideg mondatokkal, az áldozatok áldozattá válását, akiket elnyel a háború, vagy az utána következő „számonkérés”, koncepciós per, hungaro-sztalinizmus.

Hogy a fejekbe látunk, azaz az írói önkény láttat a fejekbe, az következményeiben keményen áthatja a szöveg-textúrát. A fejekbe látunk, van tehát jóízű zsidózás, svábozás, etc. Szinte kiképez előítéletből, faji alapú észjárásból. „Zsigeri” ellenszenveink ím itt fekszenek előttünk, irodalmi köntösben, lehet szemezgetni, tanulgatni akár, hogy is kell konzekvensen utálni valakit. Vagy észrevenni, hogyan hordozzuk magunkban - ha enyhítő, finomító elpuhításokkal is, de – ugyanazt. Kicsit magunkba nézni kényszerít ez a kertelés nélküli, nyers hang, az egyáltalán nem „politically correct” gondolatmenetek olvastakor fel kell fedeznünk látens „idegen testeink”. A bennünk élő botrányt. Persze nagy kockázatot vállalt az író mindezzel, a félreértésnek is tág határokat nyitott. De aki csak félreérteni képes, annak finoman is hiába fogalmazol.

Bárkinek szívesen ajánlom ezt a könyvet, bár ifjabb olvasóinknak némi előzetes korba-helyeződés nem fog ártani. Mert – a jelenleg – alapvető műveltségi szintet feltételezi, sőt némi történelmi utána-búvárolást követel a megértéshez a kötet. Tán ebben engedett meg magának sokat az írója, a regény „feneketlen mélyeinek” feldolgozásához bőbeszédűbb háttér- és korrajz hiányát érzem. Ami nem azt jelenti, hogy a könyv ne állana meg magában, csak azt, hogy a téma kotlós ismerőinek sokkal többet ad, mint a mai csirkéknek.

U.i.: A szenvedtető szerkezet magyar történelmi hagyomány, általam eképp használtatik. A bonyolult nyelvi stílus pedig nem utolsósorban „tán sikerületlen ámde megbocsátható” stílusparódiája magának a könyvnek.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...