2008. július 2., szerda

Julian Barnes: Dumáljuk meg rendesen

„Stuart, Oliver és Gillian. Két gyermekkori jóbarát, és a Nő, akit mindketten szeretnek.”

Ha egy könyv fülszövege így kezdődik, abból általában vagy nagyon nagy dráma kerekedik, vagy valami romantikus izé. Ehhez képest a Dumáljuk meg rendesen valami egészen más. Nem szokványos regény, már csak a formája miatt sem. Inkább olyan, mint egy dokumentumfilm. A cselekmény - inkább történés - a különböző szereplők elbeszéléseiből bontakozik ki, folyamatosan változtatva az elbeszélő személyét, aki mindig az írónak, kvázi mint riporternek meséli a történetet. Vagy közvetlenül az olvasónak… értelmezés kérdése. A három főszereplő és az időnként megszólaló mellékszereplők mind egyéni hangot, stílust kapnak, mindegyikük szempontjait megismerjük, az író a könyv egyik pontján sem foglal állást, csak „hallgat”. Az értékelést teljes egészében rábízza az olvasóra.

A történet banálisan egyszerű. Stuart és Oliver gyerekkori barátok, mindig mindent együtt csinálnak, noha nem is lehetnének különbözőbbek. Stuart szabálykövető, rendezett, „élre vasalt”, kicsit unalmas banktisztviselő. Oliver ezzel szemben igazi életművész, soha nincs fix állása, mégis mindig van pénze, bohém, szabados, szórakoztató. Aztán Stuart csodák csodájára rátalál Gillianra, aki látszólag pont egy ilyen unalmas, kiegyensúlyozott pasi mellett akar megállapodni. Mikor összeházasodnak, Oliver rájön, hogy szerelmes barátja feleségébe, és annak rendje és módja szerint elszereti.

Az első perctől világos kellene legyen, hogy itt Stuart az áldozat, míg a szemét Oliver még az egyetlen nőt is magának akarja, aki barátját szereti. Pont a folyamatos nézőpontváltoztatással éri el az író, hogy mégse ítéljük el első pillanatban a feleséget és a „jóbarátot”. Mert a történet végére kiderül, hogy Oliver tényleg szereti Gilliant, hogy ők ketten boldogok, hogy sokkal jobban összeillenek, mint Gillian és Stuart. Szegény Stuart persze összetörik, elveszti hitét a szerelemben, cinikus és kiábrándult lesz, annyira, hogy a végén ő válik ellenszenvessé. Nagyon jó, hogy az író nem akarja velünk megszerettetni a hősöket, mindegyikük hibáit, butaságait, gyengeségeit kíméletlenül elénk tárja.

Nagyon hétköznapi történet, abszolút nem szerethető hősök, elidegenítő forma. Mégis nagyon tetszett. Lehet, hogy pont a forma miatt, mert annyira más volt, mint a többi könyv. Érdekes, hogy bár alapvetően szeretem a nagy drámákat, mostanában fogékonyabb vagyok az olyan hétköznapi, emberközeli történetekre, ahol nincsenek nagy szerelmi csatározások, romantikus egymásra találások, könnyes drámák. Itt a dolgok csak úgy megtörténnek, nincs megmagyarázva, miért, tán mert az életben sem tudjuk legtöbbször megmagyarázni, miért történnek a dolgok úgy, ahogy. Hogy miért szeretünk bele valakibe, vagy miért szeretünk ki valakiből? Erre általában nincs értelmes válasz. Csak megtörténik. Ezt nagyon jól adja vissza a könyv, hogy apró, jelentéktelen gesztusok, hétköznapi szituációk hogy boríthatják föl az ember érzéseit. Csak aztán együtt kell élni a történtekkel, és erre viszont már nem ad választ. Mert a történet végére mindhárom szereplő vesztesként áll előttünk. Mint ahogy nem foglal állást a történet során, az író a könyv végén is nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon boldogok lesznek-e a szereplők. /Van folytatás, úgyhogy sejthető, hogy annyira azért nem./ Végső soron nekünk, olvasóknak kell eldönteni, hogy megérte-e mindent beáldozni egy szerelemért, ahol fennáll a veszély, hogy ugyanolyan hétköznapi lesz, mint az előző. E tekintetben eléggé „magunkbanézős” könyv, szembesít sok mindennel, amivel tán nem szívesen szembesülünk. De mindenképpen megéri elolvasni!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...