Steven Saylor: A végzet fegyvere

Nem is olyan rég olvastam Saylor Gordianus-sorozatának első részét, a Római vért, amitől nem voltam nagyon elájulva. Viszont a kíváncsiságomat felkeltette, ezért belevágtam a folytatásba, és ezúttal nem bántam meg. A végzet fegyvere sokkal jobban tetszett!

Tíz év telt el Gordianus első kalandja óta, a nyomozó tapasztaltabb és kiábrándultabb lett, Róma politikai cselszövésekben gazdag mindennapjai még korruptabbak, még mocskosabbak, a háttérben pedig zajlik az egész Rómát rettegésben tartó rabszolgafelkelés. Ám míg az első részben az ókori főváros romlottsága abszolút főszerepet kapott, itt csak a hátteret adja. Azt kell mondjam, a történetnek kifejezetten jót tett, hogy Gordianus kiszakadt Rómából. Nyomozónkat ugyanis a  Nápolyi-öböl partjára hívják egy gazdag villatulajdonos halálát kinyomozni.

Az ügy látszólag egyszerű, az éj leple alatt holtan talált gazdag polgár teteme mellé a lázadó rabszolgavezér, Spartacus nevét vésték a kőbe, reggelre pedig eltűnt a birtokról két rabszolga. A villa valódi tulajdonosa, Marcus Crassus, aki a rabszolgafelkelés elleni hadjárat vezérévé akarja kineveztetni magát, hogy rátermettségét bizonyítsa, s mintegy elrettentésül, a ház összes rabszolgáját ki akarja végeztetni. Gordianus feladata bebizonyítani, hogy nem a két eltűnt rabszolga követte el a gyilkosságot, és ezzel megmenteni másik 99 életét. A nyomozás során persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, a háttérben a rabszolgákon és magán Gordianuson is messze túlmutató politikai és gazdasági játszmák zajlanak, és igazából senki sem kíváncsi a gyilkos valódi kilétére.

Egész más képet kapunk most az ókori Római Birodalomról, mint az első részben. A fővárostól távol eső környezet teret ad az ősi isteneknek és babonáknak, misztikus meséknek, jövendőmondó orákulumoknak. A nyomozás során szerepet kap a mágia, a villában időző vendégek régen élt varázslókról szóló mesékkel szórakoztatják egymást.

Ami igazán elemeli a könyvet az első rész színvonalától, és az egyszerű krimi helyett a történelmi regény kategóriája felé mozdítja, az a rabszolgafelkelés adta háttér. Saylor hosszú oldalakat szentel a katonai hajón elsorvadó gályarabok szenvedéseinek leírására, Crassus és támogatói beszélgetéseiből pedig elénk tárja azoknak a polgároknak a gondolatvilágát, akik a rabszolgákat valóban nem tartották embernek, csak egy tárgynak, egy használati eszköznek, amit a tulajdonosa úgy adhat-vehet, ahogy kedve tartja, és ha már nem veszi hasznát, eldobhatja. Vagy épp kivégezheti. Saylorban az a fantasztikus, hogy iszonyatosan élővé varázsolja a szereplőit és a környezetet is, nagyon erősen bele tud szippantani a történetbe, abszolút átélhetővé tesz egy olyan világot, ahol embereket valóban tulajdonként kezeltek. A kezdeti borzongás után már nem is csodálkozunk, teljesen normálisnak tűnik, hogy Crassus gond nélkül a szemétdombra dobhat 99 terhessé vált használati tárgyat. Ami valójában 99 emberéletet jelent. Ijesztő.

Ahol nekem kicsit kilógott a lóláb, az Gordianus hozzáállása ehhez a dologhoz. A nyomozó az ókori Rómához képest eléggé liberális nézeteket vall a rabszolgakérdésben, az egész könyvet végigszörnyülködi a szegény rabszolgák sorsa felett, és próbálja Crassust is meggyőzni, persze kevés sikerrel. Nagy divat mostanában a pozitív hősöket kortól függetlenül modern értékrenddel felruházni, de ezt olykor nehéz elhinni. Én nagyon szeretném azt gondolni, hogy voltak az ókori Rómában ilyen okos, intelligens, liberális gondolkodású emberek, akik a rabszolgákban az embert látták, és nem a tulajdont, de sajnos nem megy.

Mindent összevetve ez a rész nagyon tetszett. Teljesen más volt, mint az első, kíváncsi vagyok, hogy a folytatások melyik irányvonalat viszik tovább. Mivel az egyes részek nem épülnek szorosan egymásra, A végzet fegyverét bátran ajánlom azoknak is, akik nem olvasták a Római vért.