Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Anna Gavalda azon írók közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatók, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát jó olvasni, az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek. Nincs ez másképp most sem.

A Kis kiruccanás az írónő egy korai kisregényének átdolgozott változata, a még szárnyait próbálgató regényíró fiatalkori zsengéje. Bájos, kedves történet, a későbbi művekre jellemző hangulattal, Gavalda utánozhatatlan hétköznapi varázsával, bohókás szereplőivel, nosztalgiázó hajlamával.

Három testvér, Simon, Garance és Lola egy távoli rokonuk esküvőjére tartanak Simon feleségével, a férje húgait megvető távolságtartással kezelő Carine-nal. A többórás autóút teszi ki a kis kötet felét, melynek során felvázolódik egy furcsa család, egy forradalmi hevületekkel terhelt apa, egy „igazi francia nő” anya, négy testvér, akik jóban-rosszban összetartanak, szerelmek, házasságok, válások, gyerekek, útkeresések. A legfiatalabb Garance elbeszélésében ismerjük meg a család történetét, és a testvérek véd-és dacszövetségét.

Garance szemén át látjuk a betolakodó Carine-t, aki kezdettől nyilvánvaló kirekesztettségét és kisebbségérzetét leplezi megvetéssel, és a testvérek kapcsolatának lekicsinylésével, Simont, a legidősebb bátyot, aki a család büszkeségéből lett a felesége által elnyomott és folyton ugráltatott családapa, és Lolát, a válásából épp kilábaló nővért. Csak épp saját magáról nem mesél sokáig, mintha ő maga sem tudná, ki is ő, a négy testvér közül a legképlékenyebb, a gyerekkor és a felnőtt-lét határán megrekedt fiatal nő.

Megérkezvén a puccos esküvőre szembesülnek azzal, hogy a negyedik testvér, Vincent távol maradt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve csapot-papot – és hisztis feleséget – otthagyva elindulnak, hogy meglátogassák az idegenvezetőként dolgozó öccsüket. Az eldugott kastélyban grófi leszármazottat játszó Vincent és testvérei a világ végén, az idilli kastélykertben és egy hamisítatlan vidéki lagziban élik újra gyerekkoruk elfeledett pillanatait.

Egy hétvége, melynek során semmi nem történik, mégis megtörténik minden. Négy testvér, akik rég maguk mögött hagyták a gyerekkort, de nem tudnak jóízűen beilleszkedni a felnőttek világába. Piknik, fűben heverészés, egy kóbor kutya befogadása és levél a rég nem látott, ki tudja épp merre kószáló apának – csupa „gyerekes” dolog, amit felelősségteljes felnőttek már nem csinálnak. Mégis ezek a dolgok adják az élet savát-borsát, ezekért a lopott hétvégékért érdemes elviselni a hétköznapokat, ezekért a pillanatokért igenis megéri néha magunk mögött hagyni mindent és elbújni a világ elől. Mert ki tudja, hányszor csinálhatjuk még meg, mert hiába nem akarunk felnőni, előbb-utóbb mindannyiunkat beszippant a munka, kifizetetlen számlák, törlesztőrészletek, gyerekbetegségek és párkapcsolati krízisek világa, és egyre nehezebb lesz ilyen pillanatokat lopni.

Nehezebb, de sosem lehetetlen. Mert ugyan mindenki visszatér a saját normális kis életébe, ám velük marad a közösen eltöltött hétvége emléke, és tudjuk, amit ők is, hogy bár elszakadnak egymástól, tán évekre, ez a négy testvér mindig ott lesz ha a másiknak szüksége van rá, és mindig képesek lesznek lélekben visszatérni a gyerekkorukba. És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy fizikailag megvalósulhat-e még egyszer ez az utazás.

Gavalda most is hibátlan, ez a könnyed kisregény szívbe markol, megnevettet, elvarázsol. Ha mégis keserű szájízzel csukjuk be a szűk két óra után, ami az olvasásához kell, annak csak az lehet az oka, hogy tűkön ülve várjuk az újabb, a Vigaszág vagy az Együtt lehetnénk színvonalát ostromló nagyregényt. Mert Gavalda azért nem csak hibátlant tud, de zseniálisat is.

Kiadó: Magvető

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Korábbi kommentek:

Ian McEwan: Szombat

Mindenki számára ismerős lehet az érzés, amikor egy rendkívüli látvány, egy addig soha nem látott esemény, ne adj’ isten, egy tragédia beleég az emlékezetünkbe, és miután azt hisszük, hogy lezártuk, hogy vége, hogy elmúlt, újra meg újra előjön, a legváratlanabb helyzetekben tör a felszínre, és rányomja a bélyegét a tetteinkre. Ian McEwan Szombat című regényének főszereplője, Henry Perowne is azt hiszi, letudta a hajnalban a hálószobája ablakából látott égő szárnyú repülőgép keltette félelmeket, mikor látja, hogy a gép biztonságban földet ért. Ám szembesülnie kell vele, hogy a nyugodt álmába betörő lángoló repülő csak a kezdet, békés, kiszámított középosztálybeli életébe minden óvintézkedése dacára betör a külvilág a maga veszélyeivel, kiszámíthatatlanságával, őrjöngésével.

Londonban járunk, 2003 február 15-én, a történelem legnagyobb angliai háborúellenes megmozdulásának napján. A neves idegsebész Perowne jól megtervezte magának a napját: miután bevásárol, fallabdázik kollégájával és meglátogatja az idősek otthonában édesanyját, halragut főz, és tökéletes családi vacsorát rendez felesége, zenész fia, látogatóba érkező lánya és apósa számára. Csakhogy a véletlen közbeszól. Egy lezárt útszakasz, egy piros BMW, egy idegbeteg rosszfiú, és doktor Perowne gondosan tervezett napja kicsúszik az irányítása alól. Ám épp ez a kiszámíthatatlanság, a kézből kicsúszott gyeplő vezeti rá az orvost arra, hogy átértékelje életét, családtagjaihoz és hivatásához fűződő viszonyát.

Ahogy Perowne megy előre a történetben, a nap eseményeivel párhuzamosan bomlik ki előttünk az egész élete, folyamatos visszaemlékezések, gondolatfoszlányok, elő-előtörő képek ismertetik meg velünk az orvos családját, munkáját, küzdelmeit és győzelmeit. Mert mintha csak azok lennének, kudarc alig. Henry Perowne igazi sikerember, kezében tartja  az életét, mindent előre megtervez, mindent jól kiszámít, épp úgy éli életét is, ahogy a keze alá kerülő betegeit operálja. Az idegsebészet milliméterre pontosan kiszámított rendjét azonban nem lehet ráhúzni az életre, azt hiába tervezzük, hiába osztjuk be, bármikor történhet valami váratlan, ami felborítja. Mint egy égő repülőgép, vagy mint egy könnyű koccanás, ami aztán búvópatakként újra meg újra előtör, és helyet követel magának.

Amikor összekoccan a Baxter nevű bűnözővel, a lehető legrosszabb eszközhöz nyúl, magabiztosan, felsőbbrendűségének teljes tudatában akarja lerendezni a dolgot, amivel csak azt éri el, hogy majdnem megverik. Szorult helyzetéből orvosi tudománya menti ki: külső jelekből megállapítja Baxter betegségét, és ezzel pillanatnyi előnyhöz jut. Ám nem számol azzal, hogy egy halálos beteg kispályás londoni gengszter nem felejti el a megaláztatást. Perowne annyira biztos magában és orvosi mindenhatóságában, hogy eszébe sem jut a nyilvánvaló: Baxter akár bosszút is állhat. Az orvos kénytelen szembenézni azzal, hogy saját életébe – saját házába is – betörhet az utca, hogy nem tudja magát és szeretteit megóvni a bejáratott módszereivel, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor az eddig elért eredményei nem érnek semmit, amikor ki van szolgáltatva néhány félőrültnek.

Briliáns szerkesztésű könyv ez, a tökéletesen megkomponált, keretbe foglalt történet, a nyugodt, idilli szépségű képek és a cselekmény zaklatottsága közt óriási ellentét feszül. Ez és a McEwan által alkalmazott gondolatfolyam-technika adja a történet sodrását, ennek köszönhető, hogy bár a felszínen „alig történik valami”, csak úgy faljuk a lapokat, és végére akarunk érni ennek a zaklatottságnak.

S miközben egy idegsebész ráébred élete kiszámíthatatlanságára, a nagyon is személyes történet kitágul, és helyet kap benne a nyugati civilizáció rettegése. Azé a civilizációé, ami mindent elért, megszelídítette az elemeket, millióknak adott munkát, élelmet, biztonságos lakóhelyet, aztán belekényelmesedve az elért eredményekbe egyszer csak összeroppant a terror erejétől. A magyar megjelenés kissé elkésett, az eredetileg 2005-ben megjelent könyv így elvesztette aktuális mondanivalóját, ám kérdésfeltevései - a biztonság elvesztése, a terrortól, az életünkbe betörő ismeretlen erőtől való félelem, a civilizációba, a tudomány vívmányaiba vetett hit megrendülése - univerzálisak. Ahogy a  kötet elején olvasható Saul Below-idézet is:

„Például az a probléma, hogy mit jelent: embernek lenni. Nagyvárosban. Évszázadunkban. Átmeneti időszakban. Tömegben. A tudomány átalakító hatása alatt. A szervezett hatalom uralma alatt. Iszonyatos ellenőrzésnek kiszolgáltatva. A gépesítés előidézte körülmények között. A gyökeres változásba vetett remények meghiúsulása után.”

Henry Perowne napja is erről a problémáról szól. Hogy vajon mit jelent embernek lenni, mit jelent élni, mit jelent szeretni. És arról, hogy tetszik vagy sem, a kiszámíthatatlanság és kiismerhetetlenség épp úgy része az életnek, ahogy az elme működésének.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Lukács Laura

 

Rachel Caine: Az Üvegház

A Vámpírakadémia után újabb ifjúsági vámpíros sorozattal támad az Agave, úgy tűnik, soha nem ér már véget ez a divathullám, ráadásul most aztán beletenyereltek a jóba, Rachel Caine A Morganville-i vámpírok sorozata ugyanis jelenleg a kilencedik köteténél tart és egyes források szerint a hölgynek összesen tizenkét kötetre van szerződése. Nem kell hát attól tartani, hogy vámpírok nélkül maradunk az elkövetkező években, és a kiadónak sem kell félnie attól, hogy nem fogy a sorozat, mert akinek tetszett, az úgyis megveszi, akinek meg nem, az szerintem szintén, mert kíváncsi lesz, vajon kisül-e belőle valami a későbbi kötetekben.

Rövid időn belül ez a második olyan sorozat – nem meglepő módon a Vámpírakadémia volt az első – amelyiknek az első kötete épp csak annyi infót csepegtet mint egy tévésorozat pilotja. Nagy vonalakban felvázol egy alternatív világot, odakeni a szereplőket, a konfliktusokat, elhullajt néhány infót, közben itt-ott egy kis csihipuhi, néhány áldozat, de a könyv utolsó oldalán még mindig fogalmunk sincs, mire is megy ki ez az egész, miért is olyan érdekes ez a világ, ez a történet, miért is kéne tovább olvasnunk.

Nálam a fantasy műfaj legalapvetőbb követelménye az, hogy legyen egy jól kidolgozott, részleteiben is alapos, hihető - már persze a fantázia keretein belül - élő alternatív világ. Nem szeretem az olyan könyveket, sorozatokat, amik csak úgy félig-meddig kidolgozott világokban játszódnak, amikben ennyi kérdőjel van. Persze van példa arra, hogy a folytatásokkal kerekebb lesz a dolog, hogy megismerjük a hátteret, hogy egyre több információt kapunk, és reménykedünk, hogy a végére összeáll a nagy egész, na de nehogy már azért kelljen végigolvasnom egy sokrészes sorozatot hogy megkapjam a legalapvetőbb háttérinformációkat, amiket tisztességes sorozat az első részben azért legalább felvázol.

A legnagyobb baj A Morganville-i vámpírokkal ez az odakentség. Adva van egy kisváros Texas közepén, ahol a vámpírok irányítanak mindent, de erről persze senkinek nincs tudomása. Van egy egyeteme, ahova az ország számos részéből érkeznek diákok, a koleszban folyik a szokásos iskolai terror, a diákok néha eltűnnek, de ez senkinek sem szúr szemet, az emberek lehajtott fejjel járnak, de nem mennek el, és senki sem lázad fel a vámpírok ellen, békésen éldegélnek, mint egy birkanyáj, ami csak bambán béget miközben a gazda néha elvisz egyet-egyet levágni. És nem, ez nem egy utópia, ez egy ifjúsági fantasy.

Hogy hogyan és miért alakult ki ez a város, miért éppen ott, hogy az emberek miért nem költöznek el, miért nem lázadtak fel soha, hogy hogy is működhet ilyen körülmények közt egy egyetem, egyáltalán miért mennek oda a diákok, ha a világ végén van, a híre sem jó és még el is tűnnek néha emberek, az rejtély. Az olvasókkal együtt a szereplők is feltesznek néha ezekhez hasonló kérdéseket, és elárulom, ők sem kapnak választ. Ha meg kapunk választ, jelesül arra, hogy aki elmegy, miért nem mondja el mi folyik Morganville-ben, akkor a végén persze csavar rajta egyet az írónő, és vakarhatjuk a fejünket, hogy akkor most mi van…

De nem csak a háttér, a történet is sántít. Főszereplőnk, a tizenhat éves Claire - akiről néhány elpöttyintett információból feltételezhető, hogy előbb-utóbb kiderül, mennyire különleges lányka - korengedménnyel felvételt nyer az ország kábé összes híres egyetemére, mert hát olyan kis okostojás, azonban féltő szülei nem akarják, hogy túl messzire kerüljön hazulról, ezért csak a poros kis Morganville-i egyetemre engedik. Ekkora egy hülyeséget, ha van egy extraokos gyerekem, nyilván nem dugom be egy no name suliba, ha már mehetne a Yale-re is. Ráadásul így is messze kerül otthonról, nem a szomszéd városba megy, az meg hogy 500 vagy 1000 mérföldre van, már nem mindegy? Korlátolt szülők és szuperokos gyerek tehát kipipálva.

A kis Claire, aki nem elég, hogy fiatalka, de még idegesítően okos is, bekerül a csúnya kolesz körforgásába, ahol persze mindig a kicsit és az okosat szívatják a menő – egyenlő kőbuta – nagylányok, és mivel elköveti azt a hibát, hogy beégeti az ügyeletes gonosz bálkirálynőt, még jól el is páholják, lelökik lépcsőn, leöntik savval, csak épp sós kútba nem vetik és élve el nem temetik. Azt nagyjából mindenki tudja, hogy a koleszban vannak diákszívatások, az okos szürke egerek meg mindig megszívják, de azért kicsit túlzás az, amit a Morganville-i egyetem pszichopatái művelnek. A kevesebb több lett volna, ha valami ennyire túlzó és hihetetlen, akkor sajna egyáltalán nem lehet komolyan venni.

Claire menekülni kényszerül a koleszből, ez is pipa, és hát hova máshova vetné a balsors, mint a város legfurább, legijesztőbb, legöregebb házába. Aminek persze a lakói sem hétköznapiak, van itt jócskán terhelt múltú szépfiú, dark csaj és egy rejtélyes srác, aki csak éjjel mutatkozik. Bár mindenki, akinek van egy kis esze, hanyatt-homlok rohanna haza a mamához, azért Claire beköltözik. Fura ház, fura haverok, pipa.

Előbb-utóbb persze mindenki a kis Claire-t akarja, különben nem ő lenne a főszereplő, de tényleg, most hol lehet azt komolyan venni, hogy egy városban mindenki aki gonosz ezt a kis tizenhat éves lánykát akarja megtámadni és az ősöreg fővámpír is őrá kíváncsi, és persze hogy ő lesz az, aki megtalálja azt, amit évek óta mindenki hiába keres. Közben meg egy tök jelentéktelen kiscsaj, akiről nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy okos és folyton sír.

A cselekmény szép komótosan csordogál, nyoma sincs annak a lehengerlő tempónak, ami például a Vámíparakadémiát jellemezte, támadások sorozata, kis kutatás, néhány rejtély, aztán egy fura befejezés, ami után csak pislogunk, hogy most akkor miről is szólt ez a könyv. Oké, hogy sorozat első kötete, felvázolja a világot, a szereplőket, a jövőbeli konfliktusokat, és megágyaz a folytatásnak, ám ahhoz, hogy önállóan is működjön, jó lett volna egy izgalmasabb, értékelhetőbb történet.

Így ez tényleg nem több, mint egy bevezető egy egyelőre még ki tudja milyen sorozathoz. Nem temetném el előre, mert épp a már sokszor idecitált Vámpírakadémia mutatta meg, hogy a gyenge kezdés után is nagyon beindulhat egy sorozat, ennek is adok még esélyt, de Caine-nek nagyon oda kell tennie magát a folytatásokban, hogy az első rész gyengeségeit feledtesse.

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek

Korábbi kommentek:

Philip K. Dick: A Titán játékosai

Pete Gardennek rossz napja van, még a kocsijával is összevész. A kocsi Rushmore-hatása nem engedi részegen vezetni. Rossz  napja van, na persze; épp most vesztette el Berkeley-t. Meg a feleségét, de majd lesz másik, ha dob egy hármast. Végül is Birtokos maradt, tovább játszhatja hát az Aranyos Kék Rókák csoportjában a Blöfföt. Ha némiképp meg is nőtt a tét – Luckman, a Keleti Part nagymenője száll be játszani a csoportba. Ha némiképp még nagyobbra nő, azt az öngyilkos hajlamú Pete talán nem is lesz képes elviselni. Pedig nő, és Gardennek játszania kell. És csalnia, és a csaláshoz be kell vonnia a játékba egy prekogot, meg egy pszit.

Ha csak ennyit olvasok, már tudom, ismét Philip K. Dick elméjének tágas ketrecébe zár az olvasott szöveg. Nemcsak a visszatérő motívumok okán, a Rushmore-hatás (egyfajta korlátozott gép-öntudat) vagy a prekogok  (a történhetőt előre érzékelők ) jelenléte miatt. A legfontosabb visszatérő motívum a „kizökkentség” amiről - úgy látszik - csak a paranoidok tudnak: a világ „látványa” mintha nem fedné már magát a világot. Ráadásul ez a „kizökkenés” Dicknél mindig valamiféle felbonthatatlan állapottá lesz, amiből nincs menekvés. A legtöbb könyve ilyen: a „kizökkentség” helyzeteibe fagyott hősök cselekvései nem oldhatják fel létezésük paranoid „dilemmáit”. Kicsit olyan nekem az író, mintha megalkotta volna a nem-eukleidészi matematika irodalmi megfelelőjét. Létezésünk egyes axiómáit – tekintsünk el attól hogy ezek jobbára közmegegyezés tárgyai – megkérdőjelezi, de úgy ahogy a paranoid skizofrén sakkozik: ha másként is állítja fel a bábukat, mint a „normalitás”, utána a szabályok szerint játszik. A saját belső logikája szerint következetesen. Csak a „valósága” disszonáns. „Mr. Garden, mikor figyelt fel először ezekre a testetlen érzésekre, mintha a világ maga körül nem volna egészen valóságos?” Kérdezi a pszichiáter a főhőst a könyvben. Ez a kérdés Dick igazi kérdése hozzánk.

Most épp egy invázió formáját ölti ez a „kizökkenés”? Amely mégsem igazán megszállás, inkább „katonai béke”, fegyverszünet a maradék pár millió földlakó és a Titán vugjai között? Gyarmatosítók és mégsem azok, jelen is vannak, meg nem is, uralnak is, meg nem is? Győztek is, meg nem is? A „kizökkenés” mélyebben fekszik, és a könyvet érdemes elolvasni érte, hol – én ugyan el nem árulom. Iszonyúan összerakott mese ez, amit képtelenség ennél mélyebben ismertetni anélkül, hogy el ne árulnánk a konklúziót – amely látszatra maga is összetett és ellentmondásos, látszatra többféleképpen is értelmezhető. Mégis, világos és egyértelmű e bonyolult konklúzió következménye: a függöny-valóság mögött iszonyú játszma folyik, amely játszmának mi vagyunk a tétje, mi, az emberiség.

Voltaképp hallatlanul unalmas panel, igazi hegyek szülte egér is lehetne. Tét az egész emberiség – klisévé koptatta a filmipar, a szakmányban termelődő bestsellerirodalom. De higgyetek nekem, ez nem a megszokott döglet-unalom. Philip K. Dick gondoskodik róla, hogy a maga kifacsart módján több köze legyen a mélyen bennünk lakozó félelmekhez: hogy bábui vagyunk „hatalmak játszmáinak”, egy olyan játéktáblán, ahol nem ismerjük a szabályokat. Vagy legalábbis nehezen tudjuk elképzelni, hogy aszerint kellene lépnünk, ahogy sulykolják. A kultúránk mélyén egy ilyen „küzdelem” folyik – erről (is) szól a kereszténység. Ahol is tudjuk, legalább az egyik „játékos” folyamatosan csal.

Dicknek több köze van az alapmítoszainkhoz, mint a divathoz. És valahol a tudat alatt borzong-rezonál bennem „valaki”, ahányszor csak olvasom. Valahol a logika alatt ott „reszket ezer félelmem”, és úgy sejti, az írónak valamiképpen „igaza van”. És fél attól, hogy mi van, ha tényleg?

Kiadó: Agave