George R. R. Martin: Királyok csatája, Kardok vihara

Itt ül a monitor mellett az a majd’ háromezer oldalra rúgó töméntelen mennyiségű betű, három téglavaskos kötetben, az általam már bejárt út a George R. R. Martin-birodalomból. Aminek első kötetéről, a Trónok harcáról már okoskodtam kicsit – hát amolyan bölcsész-módra (aki egyébként nem vagyok), kultúrába-párhuzamokba rakosgatva magamnak és nektek ezt az írói bravúrt. Hát most hadd jöjjön elő belőlem a paraszt: ez egyszerűen beszarás!

Hogy valaki ennyire kíméletlenül „realista” marad a fantasy-kereten belül, na, ilyet még nem tapasztaltam! Mocsok egy dolog a háború, és ha egy birodalomban úgy teremnek a királyok, mint a gyom az elhanyagolt kertben, ha a nagybetűs HATALMI JÁTSZMA diktál mindent, és mindenki elindul vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt venni a másikon, (vagy csak nagyobb almába kíván harapni, mint eddig), főleg ha ébredeznek észak jeges csontfehér rémei, akkor ott bizony vérbe és lángba borul minden. A felégetett falvak menti csontcsupasz fákon varjaktépte holtak bokáznak, a maradékot elhajtják rabként, szolgaként szolgálni a vészt. „Jó” meg „rossz” elveszett értelmű szavak, mindenkinek vér tapad a kezéhez, kinek több, kinek kevesebb.

„Realizmust” írtam mert ez a szó áll legközelebb szerintem az írói attitűdhöz. Holott az események ilyetén ábrázolása épp nem történelmi realizmus. A valóságos középkori „háborúsdi” századokon át sokkal inkább az urak dolga volt. A római légiók kontra barbár hadak olykor százezres tömegeinek összecsapásai után néhány száz évvel, például a százéves háború alatt egy ezerfős lovagi sereg (kísérettel együtt!) már igen komoly haderőnek számított. Ha e sereg keresztülvonult a vidéken, persze felélte azt, de a szomszéd falvakba már csak a vonulásuk híre jutott el. (Gondold el – összesen egy gyorsvonatnyi ember vagy mondjuk egy metrónyi Fradi-drukker… leélhettél úgy egy egész életet, „szomszédutcabeli”, hogy nem jutott ki az efféle jóból...) Ráadásul a hadakozók sokkal jobban „vigyáztak” a jobbágyra, vagyontárgy volt ugyanis, a reménybeli szétosztható zsákmány „beszélő része”. Véresen keservesebb a puszta „középkorhű” ábrázolásnál Martin háborús közege, a modernebb korok totális háborúinak rémségei töltik meg a regényoldalakat középkorias köntösben, teremtve fojtó légkört, mocskolva mindent és mindenkit. Olyannyira, hogy olvasás-szüneteim merengéseikor, például forgalomszegény napokon munkába biciklizés közben ógva-mógva a félbehagyott-frissen olvasott részleten, párhuzamnak soha nem egy másik fantasy, vagy akár a Canterbury mesék ugrott be, hanem modern háborús szövegek – a Meztelenek és holtaktól a Piszkos tizenkettőig ez meg az, de a leggyakrabban a Kurázsi mama Brechttől.

A fojtó légkör a háború átkával vert világé – amely kíméletlen a szereplőkkel és az olvasóval. Mégsem lehet letenni a könyvet, talán azért, mert egyszer sem válik lihegő írói „perverzióvá” a testnedvekben tocsogás. Semmi öncél, csak valami elementáris írói következetesség a szereplők cselekedeteinek elfurcsulásában, ahogy „történik velük” avagy „csinálják” a háborús „létezést”. Nem számolom össze, hány szereplő él és létezik a nagy konspirátoroktól a „királyokon és királynőkön” át a számtalan „gyalogig” a történetben, de egyet se tudok mondani, akit ne „hagyna” az író az események által alakulni, hogy egyenként és személyre szabva „éljenek sorsot”a sorsfordító időkben.

Ennyi szereplővel tonnányi háttér-munka lehet mögötte, és teljes ívű koncepció. A cselekmény-vezetés barokkosan bonyolult, ráadásul rengeteg előre- és visszautalás lakik benne. Az apró írói tréfáktól a jövőbe mutató próféciákig Martin annyi réteget pakol egymásra, hogy olvasó legyen a talpán, aki észreveszi mindet. És az előlegzett tartalomnál – amit kattogó olvasó-aggyal gondoltam az első kötet alapján, hogy mi jöhet még – mindig több érkezett, eddig a sorozat űberelte a maga keltette várakozásokat. Három apró kiemelést teszek, igazolandó a mondókám, mintegy jellemezve az írói „módszert”. (spoilerveszély!)

Itt van mindjárt a Martin által teremtett vallási kultuszok sora. Az író úgy adagol több erős, koncepciózus vallást kötetről kötetre, úgy tárja fel, ráérősen illesztve a cselekményben a megfelelő helyre, hogy egy pillanatig sem nyomja el vele a történetet. Catelyn Stark „virrasztása” ott és akkor helyénvaló, ahol van, s miközben az író „megnyitja” nekünk a szereplőt, félelmein és aggodalmain át, mintegy mellékesen egy igazán részletes többistenhit is eszméletlen távlatokat kap, megvilágítást nyer – a maga összetett módján. Ugyanígy „nyer testet” észak régi Isteneinek kultusza többször, legutoljára Jon által, amikor végre újra találkozik a farkasával. Minimális „magyarázat”, „szövegelés” a kultuszokról, maximális cselekmény! Így épül fel egymás után minden vallás „valóságérzete” az olvasóban, annyira helyénvalók, ha valahol szóba kerülnek.

Más. Hallatlanul gonosz dolog ennek a szakadatlan hányódásnak kitenni Arya Starkot, de mennyi lehetőséget rejt! A kislány az egyik legmeggyötörtebb háború-tükör a könyvben, de az egyik legmorbidabb írói tréfa is vele kapcsolatos. Ugyanis miközben Harrenhallban, már Roose Bolton névtelen cselédjeként „bújkál” és ismerkedik meg annak Frey-származék apródjával, Elmarral, voltaképpen a saját „ígéretbeli” férjével beszél –  azzal, akinek az anyja, Catelyn ígérte, amikor megállapodott Walder Frey-jel az átkelés feltételeiről. Ennek fényében olvasva a következő párbeszédet...

„…Elmar egyedül üldögélt a lépcsőn.

- Mi a baj? – kérdezte Arya, amikor észrevette az arcán csillogó könnyeket.

- A hercegnőm – szipogott a fiú. – Aenys azt mondja, megbecstelenítettek bennünket. Madár érkezett az Ikrekből. Nemes atyám azt mondja, vagy feleségül veszek valaki mást, vagy septon leszek.

Egy ostoba hercegnő – gondolta Arya – emiatt aztán nem érdemes sírni.

- Lehet, hogy a fivéreim meghaltak – közölte a fiúval bizalmasan.

Elmar megvető pillantást vetett rá.

- Kit érdekelnek egy szolga fivérei?

Arya alig állta meg, hogy meg ne üsse ezért a mondatért.

- Remélem, hogy a hercegnőd meghal! – vetette oda neki, és elszaladt, mielőtt a fiú elkaphatta volna.”

...azt éreztem, hogy az írója egy istenverte zseni. Hiszen Arya itt a saját fejére kér halált…

A harmadik: Dany és az ő próféciái. A Porkastélyban történt epizód oly mértékig tele van oda- meg visszautalásokkal, hogy nincs értelme párat kiemelni belőle, nem idézem, mert oldalakat lehetne idemásolni. Viszont a Kardok viharában ennek csak egy csekély hányada nyert értelmet – pedig nyilván minden pillanatának jelentősége lesz. Várakozást kelt bennem a továbbiakra, mintegy horogként akadtak a szellemi „bőrőm alá” ezek az utalások – így nem ereszt el a sorozat. Többek közt ezért várom már nagyon a Varjak lakomáját, amit azért többen cincáltak általam renszeresen olvasott blogtársak. Ahogy olvastam, írónk még javában dolgozik a többi epizódon – fenének olvasok kortárs regényfolyamot, mondhatnám -, tehát ha a varjakon is túlleszünk, várhatunk évekig akár, és csak imádkozhatunk, hogy meg ne haljon az író, amíg be nem fejezi (mint pl. Robert Jordan, ugye…). Ezek után nem akarok jegyzetanyagból bértollnok által ekecsölt végebefejezést olvasni!

Pici kritikám azért van a végére. A Kardok viharában éreztem úgy először, hogy vannak-lesznek szereplőink, akik tűzön-vizen át életben maradnak, ha fenét eszik a fene, akkor is. Mintha kialakulófélben volna a nagy csapat a végecsatához (csak fantáziálok! bocsi…), ahonnan már nemigen hullik addig senki. Persze, az is lehet, hogy megint hagytam csőbe húzni magam…

U.i.: Amadeának igaza volt. Martin tudja tartani a színvonalat. :)

Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek:

Salinger - tekintet nélkül

Meghalt Salinger, és mivel sokat kaptam tőle, muszáj írnom róla. Akármennyire nem fűlik igazából hozzá a fogam. Főleg ha arra gondolok, a könyvei mennyi - hol mimózalelkű, hol féktelenül karcos – félreértést és félremagyarázást keltettek eddig. Nem mondom, hogy nálam van a tuti, bárki kijelentheti, hogy én is csak félre vagyok képes érteni ezt a gyakorlatilag egy szobába szorult téli nap alatt kivégezhető életművet – ráadásul épp nem férek hozzájuk, tehát az emlékezet kócos kamaszára hagyatkozhatok.

A Zabhegyező valóban a kamaszlázadás prózája, naná, hogy a szülők, a tanárok, a kamaszhorizont „társadalma” ellen lázad. De ettől még nem válik hőse, Holden Caufield sem prófétává, sem filozófussá, nem lesz bodhiszattva. Csak szembesül azzal a viszonylag egyszerű ténnyel, hogy a felnőttek sajátvilága és eszmeviláguk között, amit neki mint mintát és erkölcsi-etikai követelést közvetítenek, mérhetetlen szakadék tátong. És mivel megkímélt közegből jön – felsőközéposztálybeli, akárcsak a legtöbb ifjú forradalmár – némi megvetéssel elegy undorral kezeli a világot maga körül. Meglehetősen destruktív nézőpont az övé, ami azért mindig a könnyebb út, nem a kiválasztotté mert az (ha tetszik, ha nem) mindig konstrukció. Miközben valóban átvilágítja a környezetében élők kisszerűségeit, olcsó önbecsapásaiktól a nagy életformáló hazugságokig, önmagát kifelejti a képből, szánalmas kivételsége okán önvizsgálatot nem tart. Ezért van, hogy az egész regényidő alatt – míg a gondolatai, a kritikái helyénvalók és pontosak -, minden cselekvése esetlen, gesztusai hamisak, soha nem a vele szembenállónak, hanem valamilyen elképzelt ideál-cselekvésnek szólnak, kvázi képtelen megszólítani bárkit. És a végén épp ennek felismerése vezeti ki a maga ásta csapdából, belátja, a gőg és megvetés pozíciója nem tartható fenn, amíg nem éli azt a minimális hitelességet az életében, amit másoktól követel.

Hogy miért nem népszerű mindez a ma kamaszai körében, hogy miért nem jelent nekik semmit egy tehetetlen lúzer unalmas vergődésén túl?  Ma, az elvek és értékek szabadpiacán nemigen van olyan kézzelfogható, kötelező érvénnyel bíró, társadalmi koherenciaképző elv- és eszmerendszer, ami ellen értelmét lelné bármilyen kamaszlázadás. Egyik érték sem abszolút, következésképpen nem lehet őket „hirdetve gyalázni”, ami valaha – az én kamaszkorom elkopott szocializmusában is -  a leginkább feldöntötte a bocit az ifjú lelkekben. Mert soha nem a gyűlölet-ideológiák fájnak a legjobban (ahhoz elég, ha sértett vagy, vagy csak pusztán buta), hanem a jobbító ideálokat meggyalázó hamis vagy haszonleső viselkedés. Ma ezeknek a mondatoknak, amiket ide írok csak csökkent értelme van. Sebaj, a nagy ideálok és a meztelen önérdek korszakai szép ritmusosan váltják egymást a történelemben – kaphat újra értelmet ez a könyv is, ma egyszerűen nem – vagy csak mint speciális eset – érvényes.

Persze speciális eset a Zabhegyező az életműben is, amely ezen túl mintha egy megíratlan családregény-nagyregény lábjegyzeteit tartalmazná csak, a Glass család történetét. Felháborít, ha a tökéletességükről, a „buddhaságukról” olvasok! Mérhetetlenül sérült emberek gyülekezetéről van szó, mégpedig elsősorban „média-sérült” emberekéről! Igaz, első fokon, a leginkább eltávolító média, a rádió által. Mint ahogy a könyvekből kiderül, minden Glass-csemete volt „okos gyerek” egy korabeli betelefonálós rádióműsorban. Szinte minden médiaszereplés torzít – hát még gyermekkorban! Igazi okostojások ők, kényszerpályára kerülnek elég korán, s hogy ez mennyit árthat, azt én is igazolhatom, pedig én minden média nélkül voltam a saját környezetem „okos gyereke” anno, nyögöm is a hozadékait, szerintem minden írásomból kihallik, hiába kűzdök ellene.

Nem részletezném itt egy ilyen kiindulás után a Glass család leszármazottainak sajátos technikáit a túlélésre. Legyen elég annyi, hogy amíg Zooey és Franny a két legfiatalabb a színpadra menekül (kvázi a médiába a média elől), a sokak által leginkább író-alteregónak tekintett Buddy Glass a világtól való elvonulást választja. Nem beszélek az ikrekről. Nem, mert sokkal fontosabbnak érzem, hogy Seymourról beszéljek. Az Ilyenkor harap a banánhal című novella értelmezése követel tőlünk némi egészséges tiszteletlenséget. Hiszen e nélkül a szöveg nélkül – a többi családtag veszteség-tükrén át – Seymour valóban szinte buddhai. Egy a világról mély empátiával, hihetetlen világosan gondolkodó alak, akinek érthetetlen öngyilkossága mélyebb seb a család mentális testén, mint bármilyen egyéb trauma.

Ez a „mindenttudásba belefáradt hang, aki leginkább hallgat” valójában leginkább a maga szégyenéről hallgat. Mert ha kellő tiszteletlenséggel olvassuk el az egyetlen róla szóló novellát, bizony szembesülnünk kell vele, hogy egy önmagával hiába kűzdő, erkölcsei csapdájában vergődő pedofil történetét olvassuk. (Miért, mit gondoltatok, miféle kislány-játék a banánhalosdi?) Aki hiába nősült meg, hiába akarja a legkonvencionálisabb életet ifjú felesége oldalán, nem bír a vágyaival, és inkább meghal, semhogy egy ilyen világosan megrajzolt magán-pokolban élje le az életét, cincálódva magas erkölcsi filozófiai ideáljai és testi vágyai közt. Meggyőződésem, ezt a hippokriták közt közbotrányt kiváltó értelmezést, a történet valódi mélységének értését hiányolta leginkább Salinger a kritikákból és méltatásokból,  ha valamiért, hát ezért érdemes volt sértődötten kivonulni az irodalomból.

Vessetek rám követ, ha akartok. Nekem Salinger igazi erénye, hogy viszonylag keveset akar hazudni nekünk az életről. És igen, kíváncsi vagyok, hogy mit rejthet még a fiókja.

Korábbi kommentek:

Mítosz - valóság - Gaiman

Az előző bejegyzésben utaltam rá, hiányérzetem volt az Anansi Boys olvastakor. Most megpróbálok kicsit jobban utánajárni, mit is hiányoltam ott.

Nekem mindig is tetszett, ahogyan Neil Gaiman „világot teremt”, de csak a Coraline után jöttem rá, valójában miért. A Coraline ugyanis valóban korosztályfüggetlen olvasmány. Nem gyermekkönyv (szigorúan a szó mai értelmében), de keresetlenül egyszerű nyelvezete van. A történet baljós és sötét, de az erőszak és vérgőz légköre nélkül. Szinte népmesei, a népmese eredeti, életre felkészítő, kíméletlen módján. Így az egyenes vonalú, sallangmentes történetmesélés nem rejti el a gaimani „trükköt”, az egyébként meglehetősen kézenfekvő felismerést: egyetlen „világ” sem mesélhető el. Csak a mese mesélhető, a „világa”, akárcsak a miénk, a megválaszolatlan kérdések, a bizonytalanságok, kimondhatatlanságok horizontját kell az olvasó elé tárja, magyarán csak az a mesevilág „maradéktalan”, aminek nincs lezárt, mesélője által kitalált „horizontja”. Így feltárja számunkra az olvasás-hallgatás gesztusa által a nekünk rendelt feladatot: alkossuk a mítoszt magunk is, teremtsük meg a magunk „maradékát”. A mítosz az a mesélés, ahol a mese minden porcikája nem magyarázódik meg. Az utalások nemcsak egy szűk mese-ketrecnyi eseményt és/vagy szereplőt érintenek, hanem túlmutatnak azokon, tág terepet nyitva ezzel az olvasói fantáziának.

(Valahol a posztmodern alkotóvá tett olvasója és a mítosz „továbbmesélője” rokon-alkatú, mindkettő az aktivitásban különbözik a leginkább a „teljesen kitalált”, zárt történeti formák történet-fogyasztóitól. Persze, más gyökérről növesztve a fantázia-fát, hiszen amíg a posztmodern a világ „kimondhatatlanságának” biztos tudatában alapból fragmentumot, szép magyar szóval töredéket alkot, mintegy megelégszik az „ilyen is van” bizonytalan szöveg-identitásával, addig a mítosz a maga „így hallottam, így mesélem tovább, de lehet hogy egészen másképp történt” bizonytalanító szűrője ellenére továbbra is a teljességről kíván szólni. Megint csak szép szavunkkal: egyetemest céloz. Azaz végülis a „világ kimondására” tesz kísérletet.)

Fontos írói gesztus vezet ide: az író csak annyit láttat a történetből, amennyit a szereplői látnak. Lehet, hogy számtalan kaland esik nap mint nap a Fal mögött, a Csillagpor világában, szó sem esik róluk. Lehet hogy számtalan élet-technika, trükk, sajátos „társadalmi viselkedésforma” létezik még a London alatti Londonban, a „soseholban”, de  nem mesélődik el, mivel hőseink nem éltek e technikákkal, nem találkoztak – nem is találkozhattak - a mítosz minden lakójával. Az író nem „istene” a történeteinek, csak krónikása. Annyit mesél el, amennyit feltétlenül szükséges, hiszen nem tanulmányt ír a terra incognitáról, hanem regényt. Az „elmeséletlen” mégis „kihagyásnak” érzik az olvasó számára, hiszen a szereplők félmondataiban, a kalandok helyszínének pár mondatban „odakent” történeteiben jelzések szintjén ott van. Tehát miközben a „regényt” olvassuk, a „világ” is létrejön, a maga határtalanságával.

A „kihagyás” írói gesztusáról a legegyszerűbben Gaiman negatív figurái segítségével mesélhetek. A Coraline írásakor az író egyik legerősebb húzása volt a Másik Anyu figurájának szinte teljes „ködben hagyása”. Nem tudjuk, honnan jött, hová tart, csak azt, Coraline-t akarja. No persze azt is, akart és elkapott-felfalt már másokat is. Olyan, mint a pók a maga szőtte hálóján, amit mindig a kiszemelt „legyecske” kedvére formál, igazi „légypapírgyáros” azzal szerez meg, amire csábulsz. De ezen kívül valójában semmi lényegeset nem tudunk meg róla.

És ez Gaiman gonoszság-ábrázolásának kulcsa. A szorongás így nem pszichologizálódik át, nem okolódik a gonosz – talán ettől lesz valóban ijesztő. Hiszen nem lehet „meggyógyítani”, nem lehet kiengesztelni. Irracionális marad, és ettől rezonál bennünk igazán, mert az igazán mély félelmeink valójában szintén nélkülöznek minden rációt. És nemcsak az a pozitivista kényszerképzet hiányzik ezekből a gonoszokból, ami szerint ha tudjuk a „gonoszság-betegség” okát, meg is tudjuk azt „gyógyítani”. A többlet-tartalmuk alapvetően szakrális: ember-feletti, avagy alatti, ami magában nem új, minden vallásos gonosz-felfogás sajátja. Viszont azok is lét-okoltak (pl. a bukott angyalok „gonoszsága”), felfogásukban a gonosz leginkább az „elromlott jó”.

A mítoszi gonoszság, amivel Gaiman is operál, alapvetően más: csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében viszont végtelen természetességgel „van”. Érdekes ez: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek (nem tartozik ide, de gondolja csaknem így hitrendszer, például a dzsainák Indiában). Az emberi lélek mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya.

Tehát ami emberi értelemben véve „gonosz” Szerda úr, Csernobog, vagy Mr. Hinzelmann cselekedeteiben, az a mi látószögünk következménye. Ha komolyan vesszük a mítosz „igazságát”, akkor pedig voltaképp az ő viselkedésük velünk a mi egymással szemben élt viselkedésünk. Hiszen a mítosz isteneit mi teremtjük, testet mi adunk nekik a történeteinkkel, amikkel a világot próbáljuk (másképp, de legalább annyira differenciáltan, mint a tudomány) megérteni. Az isteneink élnek, míg áldozunk nekik, míg emlékszünk rájuk. Míg mesélünk róluk. És elmúlnak, ha elmúlnak a történeteik.

Végülis leginkább ezért szeretem Gaimant. Mert komolyan veszi a mesélést, a mítosz „igazságát”.

Neil Gaiman: Anansi fiúk

Rengeteg tartozásunk van a blogunk felé, már írtunk mostanában róla, miért. Ígérem, utoljára vesztegetek erre szót, bár remekebb indokot nehéz találni rá, miért nem az aktuális könyv-élményeinkről írok, s persze könnyebb is jóval korábbi olvasmányról írni – bátrabban utalhatok annak tartalmára, mint egy ajánlóban. Tehát, csökkentendő a felhalmozott tartozásaink, elmesélem, mire gondoltam, amikor becsuktam az utolsó oldalak után Gaiman Anansi fiúkját.

Lazább, könnyedebb történet ez, mint az író általam korábban olvasott művei. Inkább pl. a  Christopher Moore-i felszabadult, könnyed kézzel vezetett történetmesélés ugrik be róla, pedig akárhogy is, az Anansi Boys is Amerikai Istenek-történet. Odabeszél a maga módján Gaiman egyik legerősebb mítoszához, és nemcsak a szereplőkön, idősebb Nancy-n és fián-fiain keresztül. Itt is van makacsul itt-maradó nőalak, ezúttal szellem, nem zombi, a megoldás (egyik) kulcsa ismét nála van. Hőseink boldog tudatlansága cselekedeteik (valódi) okairól megint csak történet-vezérlő elv, a Gaiman-i szereplő-sorssal való játszadozás is rímel az Amerikai istenek cselekményszerkezetére. Viszont az annak általam oly sokra becsült tágassága, a bárhol továbbgondolható mítosz-szövet itt nincsen sehol, és bizony hiányzik is. Helyette Anansi történet-birtokos volta (az egyetlen mítosz-nézet) és a Tigris éhsége a történetek birtoklására (s a mitikus „világ kezdete”, a totemállatokkal) kicsit kevésnek bizonyul, hiányzik a mesei keret tágas prérilevegője - ezt a többi történet ismeretében tudomásul kell venni, ha élvezni akarjuk ezt a mesét. Nekem kicsit az a pontosan körül se írható hiányzik ebből a könyvből, amiért Gaiman-t a legjobban szeretem.

Persze, ami marad, még így is egészen élvezhető, a könyv azért jóval több az „egynek elmegy” kényszer-olvasó kategóriájánál. Gaiman soha nem írt még ennyire felszabadultan vicces történetet, és ez illik is Nancy Senior világához. Hiszen Anansi, a legendák tréfamestere, legelsősorban jól akarja érezni magát a világban – akár a saját koporsójában is. És kétfelé szakított fiának Kövér Charlie-nak és Póknak is erre van leginkább hajlama, még ha a történet elején valójában tényleg „összerakva” adnák ki csak az apai életörömöt (ennyit elárulhatok: ez a mese épp az ő sajátságos „kiegészülésük” története).

Hiányzik tehát szinte minden komor szín ebből a meséből, a teljes, szenvtelenül előadott horror-vonal - azaz éppenhogy NEM hiányzik. Jól elvan ez a történet tragédiák nélkül. Kedvesen üde könyv ez, mondhatnám: felnőtteknek írt esti mese, magas színvonalon. Szinte sajnálom, hogy akkora előzetes várakozással vágtam neki, és lehet, hogy a puszta élvezet kedvéért fogom másodszor is elolvasni, meg persze azért, mert valójában én is ilyen harmonikus, kísértő-gyötrő szörnyetegektől mentes, izgalmaiban és kihívásaiban a képességeinkhez simuló életbe szeretnék érkezni egyszer, azokkal, akiket szeretek, mint a végén a hősei.

Kiadó: Agave

 

Stieg Larsson: A tetovált lány

Az idős milliárdos, Henrik Vanger immár negyven éve minden egyes születésnapján egy különleges bekeretezett virágot kap egy ismeretlen feladótól. Ugyanolyat, mint amilyet tizenéves unokahúga ajándékozott neki éveken át. Csakhogy a lány negyven éve nyomtalanul eltűnt, s az idős férfit azóta sem hagyja nyugodni a kérdés, hogy mi történt az imádott Harriettel. Amikor már minden nyomozás kudarcot vallott, és körülötte mindenki elfeledte a történteket, felbérel egy oknyomozó újságírót, hogy még egyszer, utoljára járjon utána a történetnek.

Mikael Blomkvist épp elvesztett egy sajtópert Svédország egyik leggazdagabb gyárosa ellen, amivel szakmailag hitelét vesztette, újságját, a Millenniumot pedig a csőd szélére juttatta. Bár nem lelkesedik az ajánlatért, hogy egy negyven éve történt esemény után nyomozzon, és nem hiszi, hogy bármilyen új nyomra bukkanna, tudja, a legjobb amit tehet magával, az, hogy száműzi magát az újságírás területéről, így hát elfogadja a megszállott öregember ajánlatát.

Persze mielőtt betekintést nyújt neki családja legbizalmasabb titkaiba, és a nyomozást leplezendő megbízza egy nagyívű családregény megírásával, Henrik Vanger lenyomoztatja az újságírót. Egy magánnyomozó iroda fiatal munkatársa, Lisbeth Salander áll rá az ügyre, és felkelti a figyelmét valami, ami új megvilágításba helyezi a sajtópert, Mikael személyét, és saját nyomozásra indítja a nőt.

Ők hárman a főszereplői A tetovált lánynak, Stieg Larsson politikai felhangokkal teli, társadalomkritikus krimijének. A három szál külön-külön is megérne egy-egy regényt, azonban ahogy Larsson összefésüli őket, és egymásba bonyolítja a szálakat, az zseniális. Blomkvist nyomozása Harriet Vanger eltűnése után adná a történet gerincét, de meg kell mondjam, nekem éppen ez a krimiszál volt a legkevésbé érdekes. Hogy mi történt Harriettel, azt szerintem nem nehéz kitalálni, ami igazán meglepő tud lenni, az, hogy ki és miként volt okozója a történteknek. A nyomozás eredményénél sokkal érdekesebb volt számomra az út, ahogy odáig elérkeztünk.

Blomkvist a családregény megírásának idejére maga mögött hagyja stockholmi életét, és beköltözik az oroszlán fészkébe, a Vanger család birtokára, Hedestadtba. A szétágazó iparmágnás család számtalan titkot rejteget, tagjai közt bőven találunk őrülteket, idős nácikat, korrupt politikusokat és gátlástalan üzletembereket is. Mind egytől egyig nagyon jól megrajzolt karakterek, Larsson nem dolgozik papírmasé mellékszereplőkkel. És persze mindannyian gyanúsak. Az eldugott kisváros nyugodt, vidékies élete és az intrikákkal teli família egyszerre szippantja be az újságírót. Kimondva-kimondatlanul mindenki sejti, miért van ott, miért faggatózik a múltról, és mindenkinek megvan a saját elképzelése a történtekről. De senki egy percig sem hiszi, hogy Mikael Blomkvist valóban talál bármi nyomot, ami új irányt adhatna a történetnek. Talán őt lepi meg a legjobban, amikor mégis.

Lisbeth Salander, aki addig csak távoli mellékszereplője volt a történetnek, ekkor kapcsolódik be Mikael nyomozásába. Lisbeth-nek is megvannak a maga titkai, többszörösen sérült, terhelt személyiség, nem is kicsit szociopata, viszont nagyon jó kutató és zseniális hacker. Amiben Mikaelt visszatartja az újságírói etika, azt Lisbeth gátlástalanul meglépi, és hamarosan személyes ügyévé válik a nyomozás. Általában Lisbeth Salandert tekintik a regény igazi főszereplőjének, ő a tetovált lány, a legtöbb olvasónak ő lett a kedvence, én viszont nem szerettem annyira. Hozzám közelebb férkőzött Blomkvist a maga tűnődő, néhol elesett, apró részletekben előrehaladó módján, mint az úthengertermészetű Salander.

Érdekes vonása a könyvnek, hogy bár nagyon jól kidolgozott szereplői vannak, a legtöbbjüket jó újságíróhoz méltón becsülettel körülírja, kevesen maradnak homályban, igazán senki nem tud közel férkőzni hozzánk. Larssonból mintha hiányozna az a fajta írói attitűd, hogy szimpi karaktereket fessen, hogy az olvasók szeressék őket. Inkább karcosan-realistán mutatja be a szereplőit, azok hétköznapi kis piszkálódásaival, áskálódásaival, hisztijeivel. Mikael, Lisbeth, Henrik Vanger, Erika Berger, az összes Vanger rokon, mind megkapják a magukét. És mire a könyv végére érünk, mindannyian elkövetnek olyan dolgokat, amik miatt megkérdőjelezhtővé válik a viselkedésük. Az egyik átveri a másikat, és valójában semmit sem ad abból, amit ígért, a másik elhallgatja az információkat a nyilvánosság elől, a harmadik meg… nos, ez a legérdekesebbb. Vajon ha másként dönt, másként alakulnak az események?

Azt írtam, nem a krimiszálat tartom a legfontosabbnak a könyvben. Sokkal fontosabb szerintem az a nagyon összetett, nagyon jól körülírt társadalomkritika, amit Larsson megfogalmaz. Sokszor pufogtatott frázis, hogy lerántja a leplet a Svédországról kialakult idilli képről, de szerintem nem kell ahhoz oda menni, hogy az ember szembesüljön mindazzal a borzalommal, amit a regény ábrázol. Játszódhatna bárhol a világon. A lappangó idegengyűlölet, fasizmus, a nőkkel szembeni erőszak, a szadizmus éppúgy ott van a világ minden szegletében, mint a korrupció, a gazdasági machinációk. Nem szokványos témák egy alapvetően populáris regényben, de Larssonnak sikerült úgy belefűznie mindezt a történetébe, hogy nem vált tőle nehézkessé, olvashatatlanná.

Szeretem az ilyen könyveket, amik a könnyed fogyaszthatóság felszíne alatt nagyon is mély mondanivalóval rendelkeznek, igazi agytornára hívják az olvasót, elgondolkodtatnak. Régen nagyon sok ehhez hasonló társadalomkritikát, politikai, gazdasági, történelmi témájú könyvet olvastam, aztán ezt jól elnyomtam, és beszippantott a szépirodalom. Most ez a könyv felélesztette a régi lelkesedésem a kicsit komolyabb témák iránt. Kíváncsian várom, mit tesz hozzá mindehhez a két folytatásban.

Korábbi kommentek: