A képes játékok, a comics
játszóterére rendszeresen belátogatnak a fekete ruhába öltözött felnőttek, hogy
megmutassák: ez a médium messze több lehetőséget rejt, mint hogy izomtól
duzzadó delíriumaink bámuljuk általa, akik régebben kinn hordták a pizsamát, mára
a jelmezük akciófilm-kompatibilis - akik régebben rendkívül bugyuta
történetekben győztek a Főgonoszok ellen, és ma se bonyolultabb a képlet, csak
jóval több kreativitással csomagolják. Szóval én nagyon szeretem ezeket a
játszótérre belátogatókat, Neil Gaimant például, a maga jóval több rétegű
graphic novel-jével, a Sandmannel vagy Alan Moore-t, a Watchmen
reflexiójával - mert megmutatják: a képregény lehetőségeivel élve, kiteljesítve
azokat ugyanúgy létrehozható műalkotás: a nyers közlésre rétegek gyönyörűségét
rakó elcsípett (alternatív) valóságérzet. Persze jóval korábban kezdődött ez a
móka, Eisner, Bob Kane, Fine vagy Kirby sem arról voltak híresek, hogy
monitorozzák a közízlést - ahogy akármilyen művészet, ők is formálni szerették
volna azt, olykor meglehetősen szellemesen becsomagolt reflexióikkal.
Dino Buzzati képes poémáját gyökeresen
más esetnek érzem. Nem is csak azért, mert 1979-ben jelent meg, nem azért, mert
Buzzati maga rajzolta - gyönyörűen felmutatva és átlépve a maga korlátait.
Valahol még a kor európai képregényeihez is csak érintőlegesen kapcsolódik,
mert teljesen máshonnan indul. Valóban poéma - valóban csak ennyi, amennyi az
eredeti címe: Képes Poéma. Buzzati az
Orfeusz-Eurüdiké történethez, az abból kifinomuló saját értelmezéséhez keresett
olyan kortárs közlésformát, ahol a dal valóban "megszólal" zenei
kíséret nélkül is. Mert van víziója erről az ősi feltámasztás kísérletről, mert
érzi a korba nyúló csápjait, a máig húzódó érvényét - és mert író, mert a betűk
egymás mellé fűzésével tanult meg kifejezni. Mert valójában ez a mese belső
történet, tényleg a leírt szó segítheti benned kibontakozni - sokkal inkább,
mintha oratórium lenne, sokkal inkább, mintha így rágná szájba, mit és hogyan
kell mondani a halált legyőző (nem győző) szerelemről.
Orfi, a sikeres énekes, a
legújabb sláger: A város boszorkái
szerzője, akiért sikoltozva bomlanak a tinik, utat keres és talál a túlvilágba,
mert a mohó halál elragadta Eurát, a szerelmét. Eltűnt egy egészen kis kapun
át, a város legtitokzatosabb házában - és Orfi utána megy. Az élet énekese
kiénekelné az idő torkából az élete értelmét. Az eredeti mese sajátságos
büszkeségét, a teljes utat az elfogadhatatlanságba járékos, pontos és az adott
korban igen provokatív módon hangszerelte a képekkel az írója. Miközben persze
alkalmaz és használ: klasszikusok beállításaitól Dalíig és Fellini-filmkockákig
idéz és csavar ki - és e tekintetben talán tényleg mérföldkő: a popkultúra
egyik első, parafrázisokra épülő posztmodern gesztusai közül való.
A betéttörténeteit szeretem a
legjobban, a beleillesztett meséket, a túlvilági találkozásokat. A rendkívül
könnyed kézzel odakent mélységeket Orfi egyensúlyozó lábai alá. Ennek a
könyvnek mindmáig érvénye van, bár nem árt hozzá, ha kapcsolódsz az ősi meséhez,
ha Orfi és Eura története alapjában rezonál benned. Mert ha ez nincs, akkor
valóban csak a figyelemfelkeltés és polgárpukkasztás, a provokáció
hetvenes-nyolcvanas évekbeli kellékei maradnak: némi jól alkalmazott szürrealizmus, meg
a csöcsök. Holott ott van benne a kifordított, modern ördög (üres kabát, bárki
belebújhat), az üdvözültek a maguk poklában (ahogy az öröklétben ásítoznak),
Onizia tűnékeny arcocskája az anyja elméjében (hiszen a pokol a
lelkiismeret-furdalás), az anyakönyvi hivatal, a kartotékok rendje és rendszere
(és a másik arca: a vasútállomás, a kilépés lehetősége a rendből...).
El kell érnünk a kaput. Ahol
aztán egy idegen felmutatja a halál megnyugtató, békésebb arcát. De aki
megjárta a poklot, annak ott a kezében a veszteségét jelentő gyűrű, amit az
elveszett szerelem kezéről húzott le, véletlenül, menekülés közben. A valódi
válasz, hogy nincs válasz. Ezért kell és lehet mind a mai napig keresni és énekelni
róla. Orfeusz és Eüridiké meséje topografikus: egy térkép. Amit magad elé
terítve sem biztos, hogy érteni fogsz, nem biztos, hogy követsz, nem biztos,
hogy járod az útját, amit mutat, amin járni lehet. Vannak más mesék is. Sőt,
ezt a mesét is el lehet mesélni máshogy - legalább annyira máshogy, ahogyan
Dino Buzzati mesélte. Ahogy például elmeséli minden történetünk végét. Túl a
boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárásán. Amikor a mesék királyai nekivágnak a száműzetés útjának.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése